A bánki szivárlány

Nem szeretem a rossz végű történeteket, ahol előre közlik a tényeket, hogy rossz vége lett. A romantikusokért sem vagyok oda, nem hat meg a Valentin nap, szerintem selejt embereknek van igénye olyan ünnepekre, ami azt erősíti meg bennük, hogy a fűszál is elsarjad, és soha egymás mellé fektetik őket, de a felfújt léggömbök legalább illúziót keltenek. Valami ilyesmi, jó ez így?

A bánki emberek, a régi bánkiak meséltek erről, én meg szokásom gyűjteni, mondhatni minden olyan a fülembe jut, ami érdemes kéjboárdra. Így történt ezzel is, beültem a Harcsába sörözni egy fülledt nyári délután, és az egyik öreg mesélte. Mondanom sem kell, hogy belekerült néhány sörbe, de megérte. Íme:

A török utáni időkben volt itt egy földesúr, valami Ignácz-féle, nagybecsű, mindenki az ő szolgálatában valék, sokak száját étette. Volt neki egy fia, fényes öltözetben, aki nem találta a helyét és fel s alá járkálék a faluban, bevasalva az elismerő pillantásokat, senkivel sem beszélt, csak a mellényét simogatta. Ez a legény aztán egyszer meglátott egy lányt, akinek a szőke haja a vállára omlék, s a tóban mosá a gúnyáját. Homlokán izzadtságcseppek gördülik alá vala, s a válla felett átnéz. Összeakadt a pillantásuk, ezt nem kell külön magyarázni, amióta ember van a földön, és fiú, s lány összenéz, azóta ez így van. Hamar egymásba habarodtak, holott jelét nem adták. A lány paraszti sorból származott, tudott róla, hogy az uraságnak van egy fia, de életében először látta, s rögtön elalélt. A fiú nem mutatta, hogy kíváncsi lett a lányra, büszkén tovább gyalogolt, mint aki észre sem vette. De hosszú méterek múlva visszanézett a lányra. A lány még mindig megbabonázva nézte a távolodó férfit, s ott pecsételődött meg a sorsuk.

A fiú este kérdezte a szolgálókat, hogy miféle az a lány, s kinek a gyermeke, hol lakik? Túl sok kérdése volt a szolgálókhoz, feltűnt nekik s útjára kélt a szóbeszéd.
Az urasság fia meghabarodott abba a leányzóba. Másnap a fiú egyből a tópartara vette az útját, szemeivel leste a lányt, hátha újra láthatja, megbabonázta, forrt a vére, nem tudta kiverni a fejéből, izzottak a gondolatai, csak látni kívánta, nem is volt mersze, hogy megszólítsa, úri környezetben nőtt fel, nem illett hozzá.
A lány is leste, nem volt ellenére, de elbújt a lombos fák alá, és úgy tett, mint akinek dolga sincs, csak éppen árnyékol, s friss levegőre vágyik.
Majd pajkosan megszólította a fiút, mert látta, hogy az tovább megy, s nem veszi észre őt. Nem akarta elengedni.

Kendnek merre lesz a séta? A fiú felkapta a fejét, meglepődött, számított a lányra, de arra nem, hogy csipkelődni fog vele, és el is akadt a szava. Csak dadogott, próbálta kimagyarázni magát, s rosszul esett neki, hogy a lány elkacagta magát.
A lány volt az, aki felállt és karon fogta, a fiú megkönnyebbült. Lépdeltek a tó partján körbe, s csacskaságokról beszélgettek, a fiú szerelmes lett, elválaszthatatlan kötelék alakult ki köztük. A fiú hiába érezte, hogy a lány nem tud urasági szinten beszélni, olyan volt, mint a mágnes. Édesen vonzó, szépséges, tiszta, és ártatlan. Mellette nem kellett viselkednie, s zavarban éreznie magát, mert a lány már az első percben levette a lábáról, hogy ugyan ne tegyen már úgy, s utána elengedhette magát.

Jött egy megint másnap, első dolga volt lesétálni a tópartra, s már ő kérte a lány karját, megjött a bátorsága, behúzódtak a lombok alá, s hosszan megcsókolta. A lány csókja forró volt, vágyott, ösztönös, érzéki, testi, állatias, s még is olyan, mint ha örökké tartana. A lány a karjaiba csimpaszkodott, magához szorította, az ölelésében benne volt az, hogy ő maga sem hiszi el, mert ez lehetetlen, de ettől volt szép. Onnantól a lány és fiú együtt járt, alig várták, hogy együtt legyenek. Lassan összeszoktak, s az egész falu tudta, csak róluk beszéltek, mint ha celebek lennének.
Fülébe jutott az uraságnak, hogy a fia parasztszármazású lány után lődörög.
Az uraság kérdőre vonta a fiát. Fiam! Mit járkálsz ilyen alacsonysorsú lány után? Az csak lesett, meg hümmögött, meg sem mert szólalni az apja színe előtt. Dadogott, hogy a lány volt az, aki kinézte magának, aztán csak úgy megtörtént, nagyon félt az apjától.

Az apja eltiltotta a lánytól, mondván, hogy a tereskei kastélyban van hozzá illő lány, akinek van hozománya, arra szép szőlőföldek vannak, az apjának fekete ménes, egész országban híres, ne törölje a lábát ilyen gyüttment lányokba. Ha együtt hál velük az nem baj, de mindig tudja, hogy hol a helye.

A fiú szégyellte magát, nem is mert lemenni a tópartra, a lány hiába várta órákig a lombok alatt, a ruhákat is késve mosta ki, a barátnői is csalódottan vették tudomásul, nem szóltak hozzá, nem akarták bántani. Hetek teltek el, az apja hiába parancsolt rá, hiába félt tőle, egyszer csak a tópartra merészkedett. A lány a mángorlóval ügyködött, azonnal észrevette a fiút, felállt, a szoknyája fodrai a tóba értek, s szemében számonkérés lapult. A fiú tudta ezt, de nem mert megszólalni, alantasnak tűnt neki magyarázkodni, hogy miért. A lány nem ugrott a nyakába, mert nem volt biztos benne. A fiú kérte meg, gyere és ölelj át, én örökké a tiéd leszek, történjék bármi!
A lány óvatosan ölelte magához, mint aki nem hiszi el, de neki is pumpált a vére és zokogott, ahogy átkulcsolta a férfi hátán a kezeit. Aznap este nem mentek haza, felsétáltak a bánki hegyekbe, sokáig néztek egymás szemébe, ölelgették, csókolgatták egymást, majd egymáséi lettek. Azt hitték örökké fog tartani, úgy szorították egymás derekát a hegyről lefelé menet, hogy azt csak Isten látta, és magában azt gondolta, hogy ezek valóban egybekeltek.

Az uraság hírét vette a násznak, s a fiát már úgy várta reggel, hogy keményen büntetésre veszi. Ráparancsolt, hogy hiába mondtam neked? Az a lány egy nincstelen, van olyan, aki hozzád sokkal méltóbb! Ha még egyszer a fülembe jut, hogy utána mászkálsz, akkor le is út, fel is út, mehetsz a dolgodra. Kitagadlak a vagyonból!
A fiú megijedt, és hallgatott az intelemre, napok múlva el is mentek együtt a családdal a tereskei kastélyba fogadásra. Fényes vacsorát űztek, mindenki mosolygott, és a tereskei grófkisasszony kezét odaígérték a fiúnak. Nem tétlenkedtek, hamar egybekeltek, világraszóló esküvő, mindenki ott volt, aki számított, nagyon boldogok voltak, a torta is elfogyott, a hintó is előállt. Az ifjú pár körbeutazta a környéket, rózsaszirommal köszöntötték őket, mindenhol kurjongattak, hisz tudták, hogy az apja a földesúr, akinek dolgoztak. A fiú volt csak egykedvű, lesett maga elé, a lány járt az eszében, ha még egyszer legalább láthatná és szájon csókolhatná, megölelhetné, ha a finom melleit tapinthatná. Ábrándozott, ahogy végighurcolták őt faluról falura, és ünnepelték.

Estére aztán beértek Bánkra, a hintó lassítva, kecsesen lépdelt végig a főúton, majd körbe a tónál. A lány rejtekett vetett magának, egy orgona bokor leveleit húzta magára, meg sem mert mukkanni, a fiú nem is láthatta. A lány elepedt fájdalmában, a fiú végig kereste a szemével, de nem találta. Ahogy elhaladt a hintó, a lány felállt és hosszan nézett utánuk. A fiú a tó környékét kémlelte, hogy hátha meglátja a lányt, s közben színlelve az ifjú arát ölelte. A lány elengedte az orgona leveleit, mélységes fájdalom járta át, hogy a fiú sohasem lehet az övé. Örökre vége van, örökre megalázták, ő már nem fog kelleni senkinek, eldobták. Elindult a tó irányába, derékig belegyalogolt. A fiú nem vett belőle észre semmit, az arája derekát ölelgette és integetett az embereknek. A lány torka elszorult, a víz a melléig ért, úszni sohasem tudott. A fiú meglátott egy előkelő embert, hevesebben integetett neki, hogy lássa, aztán az ifjú aráját szorongatta.
A lány nyakig ért, lábujjhegyen járt, hátha az élet visszarántja egy utolsó vigasszal, de amit látott, az végképp eldöntötte. A fiú megcsókolta a menyasszonyát, hogy a nemes ember lássa, nekik van miért élni, nekik az élet bőven méri.
S ahogy mosolygott, integetett, hirtelen körbenézett, hátha meglátja a lányt.

Csak a lány aranyló szőke haját látta utoljára, ahogy az elmerült. Hiába futott utána, hiába kiáltozott torka szakadtából, a lány elmerült. Úszni sohasem tudott, elengedte magát, feláldozta magát a soha be nem teljesülő szerelemnek.
A fiú sokáig várt a tóparton, tüsténkedett, intézkedett, de végül belátta, hogy a lány végleg elveszett.

Azóta minden este leül a tó partjára, könnyeivel csalogatja a lányt. A helyiek meg azt tartják, hogy a bánki tót alulról jövő forrás táplálja. Mert, hogy szárazság idején nem apad, esőzések idején nem dagad. Csak azt nem tudja senki, hogy valaha volt egy bánki lány, aki fülig szerelmes volt ebbe a fiúba, és azóta a bánkitó fogadta magába. A szerelem nem változik, az a lány évente egyszer megmutatkozik. Aki nem tud róla, azt hiszi nyári zápor, és utána szivárvány. De az öregek tudják, hogy az nem más, mint a bánki szivárlány. Évente egyszer annyira felhevül a tó, hogy kiadja magából a lány lelkét, s színesen a falu fölé fénylik.

guga

[Csak akkor add rám a szavazatod, ha komolyan gondolod.]

Ciki látni, hogy az éhező gyermekekre nulla szavazat érkezett, azokra még én sem szavaznék :)