A szálaskalapú nyálkásgomba a lucfenyő és jegenyefenyővel társuló gombafaj, így a magashegységi lucfenyvesekben érzi igazán jól magát, ott találja meg a fapartnereit és a létfeltételeit.

2013-2019 között több természetismereti túrát vezettem az Erdélyi-szigethegység erdőiben önszorgalomból. Ezekért pénzt nem kaptam, aki akart "egy kávéra meghívott". A túrák célja a természet értékének a bemutatása volt, hogy feltámadjon a többiekben is a megóvásának a vágya.

2015. június 1.

"Senki sem mutatott nekem példát, egyedül fedeztem fel az élőlényeket. A dédnagyanyám házának udvarán tipegő kicsiként belebotlottam békákba, futóbogarakba, csigákba, és hamar észrevettem, hogy az illatos lángvirágok előtt nappal pillangók, alkonyatkor szenderek röpködtek. Senkivel sem tudtam szót érteni, így teljes figyelmemmel a természet felé fordultam. A művészet a hiányból fakad. Hatalmas táj várt engemet, és feledni önmagamat beléptem a fák közé.
A nyár első forró lehelete előtt átrohantam Erdélybe elcsípni a nyári vargánya termőhullámának végét. Az első termőtestet nem szedtem le, csak lefotóztam. Meg kell adni a tiszteletet a gombának. Ott állni a tökéletes és célszerű forma előtt a lágy napsütésben, a madarak énekét hallgatva, az édes erdei levegőt lélegezve; minden bánatomat messzire űzte. Boldogan hagytam a helyén az "élő szobrot". Mentem tovább, hogy mindent leszaggassanak rólam az ágak. Belefeledkezni a megfigyelésbe a legjobb búfelejtő. Önfeledten mászkáltam le-fel a domboldalon. Órákig képes vagyok bolyongani.
Ennek ellenére sosem túráznék, mert nem vonz a nagy távok megtétele, az egyensúlyozás a köveken, a kilátás egy számomra életveszélyesnek tűnő szikláról. Ilyesmibe nem megyek bele. Csak a természetjárás hat rám ellenállhatatlan erővel, és szenvedek, ha túl sokáig be vagyok zárva a falak közé. Most is unottan nézem a szobám tárgyait, és a szűkös falait. Túl közel vannak, akárcsak az igazság az ember természetéről. Unom és gyűlölöm az ismert köröket a társadalomban. Odakint az erdőben vagy a mezőn van időm szemlélődni, nyugodtan várni, hogy szemem elé kerüljenek a természet alkotásai. Persze tisztában vagyok a természeti törvényekkel és nincsenek illúzióim, hogy mi minden történhetne velem, ha beleszaladnék egy malacait féltő vaddisznó kocába, ne adja ég, egy medvébe, vagy rálépnék egy viperára. Hahaha, megdöglenék. De inkább a tájban az igazságos természet sújtson le rám mint a korcs emberi szabályok.
Kár, hogy a levegő illatát nem tudom fotóval megörökíteni, pedig az összetett, bonyolult illat ott van mindenhol, keretbe foglalja a túrát és jó szellemként kísér. És ott van a légben a gombák jellegzetes illata is.
2012 őszén az Őrségben vargányáztam először. Aztán 2013-ban háromszor Erdélyben, majd folytatva az erdélyi gombatúrákat, 2014-ben tizenötször rohantam át a határon, hogy megtaláljam a gombák királyát. Három év és még mindig friss az élmény, még mindig meglepődök, amikor a túra másnapján benézve a hűtőbe vargányákat látok. A vargánya az elérhetetlent jelképezte számomra, hiszen alföldi gombászként helyben esélyem sem volt rálelni. Örök élmény marad a vargányázás, egy különleges esemény, átlépés egyik valóságból a másikba, az élet teljességének megélése. Egy csoda.
Hegyvidéki terepen sokkal lassabban mozgok, így rendre egyedül maradok a fák között. A többiek elhúznak mellőlem. Picit sem zavar a magány, orrom alatt dünnyögve, fütyörészve, dal töredékeket dúdolva, vagy teljes csendben kerülgetem a fákat és keresem a gombákat. Amikor találok egyet, megállok, és letérdelek az apró totem előtt.
A végső próba még távol van, de az idő múlásával egyre közelebb kerül hozzám. Amikor megpillantom a hegyeket a távolban, megsajdul a szívem, mert nem tudhatom, hogy a próba napja jött el vagy még nem.
Az Erdélyi-szigethegység magasabb hegyei falként emelkednek a Belényesi-medence fölé. Egy fal, ami örök sóvárgást ébreszt bennem, és lenyűgözve nézem a hegyeket. Nézem a zöld ruhás kőóriásokat, amik mellett eltörpülök, és tisztán érzem, hogy minden hiábavaló volt. Kérdéseimre sosem kapok választ. Marad a szemlélődés mint egyetlen lehetséges megoldás az emberi lét paradoxonjának feloldására.

2013 és 2019 között számos természetismereti túrát vezettem önszorgalomból az Erdélyi-szigethegység területén. Az idei forró és száraz nyáron jó időtöltés felidézni az emlékeket. A bejegyzés fotóit az első digitális kamerámmal lőttem, ami egy nagyon egyszerű kompakt volt, HP MZ67. Azonban kiismerve a gépet számos jó fotót adott nekem, amiket a mai napig szívesen mutogatok: lásd, milyen szép volt!

Negyedévente meglátogatom szeretteim sírját. A temető látványa elgondolkoztat és segít letisztázni a céljaimat. Egyszerre megnyugtató és zavaró, hogy az élet véges. Egyrészt jó tudni, hogy egyszer letehetem a terhemet, másrészt ott a kérdés, hogy ennek mi a tök értelme volt?! Természetjáróként tisztában vagyok az élet alapvető céljával, ami a puszta fennmaradás. Nincs benne értelem. Egyszerűen létezik és a változó környezeti feltételekhez alkalmazkodva létezik tovább. Csak az ember kezdett el fantáziálni az értelméről és a halálról, talált ki ezerféle istent és folytatást. Pedig az egyed halála a totális megsemmisülés. Nincs tovább. Alapvetően hibás a feltételezés, hogy bármiféle égi miazma letárolja zavaros tudattartalmunkat. Minek? Eleve az állatoknak is van tudata. Tinédzserként vettem észre, hogy a tengerimalacom álmodik, vagyis van egyszerű elméje, aminek szüksége van a pihenésre, regenerációra. Lenyűgözött és egyszeriben megkérdőjelezte az ember különlegességét. A tudat nem egyenlő a lélekkel, aminek létezésében kételkedem. Nincs lélek, se isten. Abszolút gyakorlatiasan állok hozzá a saját haldoklásomhoz is, ami életem utolsó nagy tapasztalata lesz. Aztán megszűnök létezni. Ennyi volt.
Megerősödve, könnyű léptekkel hagytam el a temetőt. Vissza a színpadra! Még játszhatom a felvett szerepeimet. Kicsit odább van a végső nyugalom.

Az esti, hajnalig ömlő könnytengerbe kis vidám szigetet emelt a véletlenül talált klip, ami tökéletesen megjelenítette az egyik gondolatomat, hogy F.Y. posztkomcsi káderek.

Ez annyira abszurd, hogy nevetek.

Régebbi kedvencem. Még mindig jónak találom.

Zseniális! Imádni való. Nyolcvanévesen is vigyorogni fogok rajta, ha élek addig.

Mennyi hazug illúzióval traktáltak engem gyermekként, amikről idővel kiderült, hogy egy kicsi-frusztrált nép önigazoló, nagyot mondó meséi. Magyarnak lenni egy pitiáner átverés. Skanzenbe zárt egzotikumok vagyunk a germán, szláv, latin népek közt. A nyelvünk haszontalan, és egyre inkább látom, hogy hiba volt a nyelvújítás. A németet kellett volna hivatalos nyelvvé tenni. Akkor alapból nem létezne az a vágyunk, hogy majd utolérjük Ausztriát, mert egy lenne a két ország. Szart se értünk el a külön utas bohóckodással. Nyomorultak vagyunk. Hányni tudnék a felindultságtól. Átvertek.

Néhány példa, amikor leszakadt az állam.
Tinédzser koromban kedvenc íróm Szerb Antal volt, elalvás előtt szívesen olvastam A világirodalom történetét. Aztán megtudtam, hogy hogyan halt meg...
A női felmenőim boldogtalansága. Hogy soha senki sem beszélt meg semmit, hanem ordibált és duzzogott. Problémamegoldásból helyes mintát egyet sem láttam.
Iskolai bántalmazás. Mivel későn érő típus voltam és fogalmam sem volt a helyes érdekérvényesítésről, tortúra évekig.
Lelki-testi állapotok. Tömény szomorúság. Nem csoda, hogy csak piával tudjuk elviselni a létet. (Én nem iszom.)
A himnusz. Miért kell folyton nyomasztani az embert?!?
Egymás elárulása 10 forint előnyért. 42 éves koromig mindig találtam mentséget mások aljas tetteire. Aztán leesett, hogy gecik.
A magyar nyelv összeköt.... Hazugság. Senkinek sem tűnt fel rajtam kívül az évek óta jelen lévő fogalomzavar?! A piszkos kommunikáció? Az érzelemvezérlés? Hogy a zavaros nyelvhasználat és a romló szellemi állapot miatt sokan egyáltalán nem képesek világosan kommunikálni?!? Oké, hogy én pukkasztó ordító vagyok, de mindig tudom, hogy honnan hová tartanak a gondolataim.
Sóhaj.

Hat a Canon PowerShot A630 képei, az elsőt és a nyolcadikat a Nikon D7500 18-55 kit objektívével lőttem, míg a kilencedik és tizedik a Galaxy Note 4 kamerájának a tesztfotói.

Két hete, hogy kiszabadítottam a retro telefonok vitrinjéből az egyik helyi GSM boltban. Az elsődleges mobilom lett, mert hibátlan, tökéletesen működik. Persze az akkuideje lehetne jobb, de júniusban kap egy powerbankot. Ha munkanap közben megéhezik, enni adjak neki. Órákon át nyomkodom, piszmogok rajta a tollal, még szép, hogy gyorsan lemerül. Most is itt van kéz közelben. Azon töprengek, hogy nem taszítom le trónjáról a Note 9-cel, hanem társának egy kisebb méretű S szériás modellt kap. Valami abszurd mód vonz a klasszikus formája és a tudása bőségesen elegendő nekem. Minő csodás álom két Samsung zászlóshajót egyidőben birtokolni és használni. De a Galaxy Note 4 marad a főnök.

Hat napja van nálam és beköltözött az ingzsebembe, a helyre, ahol munkanapokon az elsődleges phablet tartózkodik. Nem terveztem teljes szolgálatba állítani, aztán mégis beleraktam a fő számomat. Túlságosan tetszik. Más érzés felvenni mint a Mi 9 Litét, ami szintén gyönyörű, de a Note 4 mégis csak Note. Van saját karaktere. És nekem mindig is bejöttek a tollas okostelefonok. Örök kedves emlékek a SE P800 és P990. De azokkal ellentétben már jóval korszerűbb, nagy kijelzős készülék. Jó ránézni és kézbe venni. Annyira jól néz ki, hogy kizárólag ultravékony, átlátszó szilikon tokot tennék rá, ha kapható lenne. Egy üvegfóliát kapott, ami a finoman ívelt kijelzőjén kissé furán áll, de legalább ad némi védelmet. Egyébként nem volt nagyon karcos. A fémkeretén, ami masszív érzést ad a készüléknek, csak szolid kopásnyomok vannak. A vékony, de jól illeszkedő műanyaghátlap a bőrhatású felületének köszönhetően tapad a tenyérhez. Nem csúszik. Nem kell attól tartanom, hogy szappanként kipattan az ujjaim közül, ami a Mi 9 Liténél reális veszély. Bár azon rajta van a gyári szilikontokja, ami védi, de ugyanakkor teljesen elfedi gyönyörű üvegburkolatát. Valamit valamiért. Szerencsére a Note 4 stabilan fekszik a tenyeremen, szinte büszkén mutogatja magát. "Gyere használj!" Több se kell nekem. Hopp, máris a kezeim közt.
A hangminősége kiváló. Azt szeretem, amikor telefonon beszélek, hogy olyan hatású a beszélgetés mintha a másikkal egy szobában tartózkodnék és ez az illúzió utcai környezetben is meglegyen. Ezt tudja a Note 4. A fülem elégedetten bólogat.
Olyan sok funkciója van, hogy még mindig nem fedeztem fel az összeset. A toll pöpec. Csak ne hagyjam el. Feltelepítettem egy SketchBook nevű alkalmazást, amivel kicsi rajztáblának használhatom, de a gyári jegyzet appok is jók. Cool, ahogy megjelennek a klasszikus Note ikonok a tollat előhúzva.
Régen éreztem őszinte ámulatot és erős vonzódást phablet iránt. Kellemes ismét "szerelmesnek" lenni. A kütyübolond részem boldog. Kíváncsi vagyok, hogy a Note 9 képes lesz ugyanezt kiváltani belőlem.