Negyedévente meglátogatom szeretteim sírját. A temető látványa elgondolkoztat és segít letisztázni a céljaimat. Egyszerre megnyugtató és zavaró, hogy az élet véges. Egyrészt jó tudni, hogy egyszer letehetem a terhemet, másrészt ott a kérdés, hogy ennek mi a tök értelme volt?! Természetjáróként tisztában vagyok az élet alapvető céljával, ami a puszta fennmaradás. Nincs benne értelem. Egyszerűen létezik és a változó környezeti feltételekhez alkalmazkodva létezik tovább. Csak az ember kezdett el fantáziálni az értelméről és a halálról, talált ki ezerféle istent és folytatást. Pedig az egyed halála a totális megsemmisülés. Nincs tovább. Alapvetően hibás a feltételezés, hogy bármiféle égi miazma letárolja zavaros tudattartalmunkat. Minek? Eleve az állatoknak is van tudata. Tinédzserként vettem észre, hogy a tengerimalacom álmodik, vagyis van egyszerű elméje, aminek szüksége van a pihenésre, regenerációra. Lenyűgözött és egyszeriben megkérdőjelezte az ember különlegességét. A tudat nem egyenlő a lélekkel, aminek létezésében kételkedem. Nincs lélek, se isten. Abszolút gyakorlatiasan állok hozzá a saját haldoklásomhoz is, ami életem utolsó nagy tapasztalata lesz. Aztán megszűnök létezni. Ennyi volt.
Megerősödve, könnyű léptekkel hagytam el a temetőt. Vissza a színpadra! Még játszhatom a felvett szerepeimet. Kicsit odább van a végső nyugalom.
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
