Napi sétám során a Lumiával lőttem pár képet. Bár 200 dpi-s verziót is szerkesztettem az eredeti fotókból, de ide csak 96 dpi változatokat raktam ki. Nem pepecselek a linkeléssel.

SPOILER hegyek vannak a bejegyzésben. Csak ha láttad a filmet, akkor olvass tovább.

...

Ötször kellett megnéznem, hogy leessen, tulajdonképpen mi zavar a filmben.
Az empatikusabb néző saját magát vezeti meg, amikor jó szokásához híven kapcsolódni akar az adott mű fő karakteréhez. Ha egy kicsit nehezebb élete volt, egyből talál vélt kapcsolódási pontokat, és nagyon együttérez Arthurral. Hiba. A fickó totál kész van már a nyitójelenetben. Itt nem egy "jó" ember megzakkanását látjuk, aki aláhull az őrületbe, hanem egy emberi roncs coming outját. Egymás után veszíti el a normalitás látszatát fenntartó kapaszkodóit: munkáját, gyógyszereit, vicces(?) jó fiú szerepét, képzelt apa figuráit (Murray, Wayne).
Nekem az első jelenet, amikor elkerekedett a szemem, hogy a "jó" Arthur mégsem olyan kedves, amikor a szociális munkás belelapoz a naplójába, amiben sötét-bizarr dolgok vannak. Csak ezekről egyből átterelődik a figyelem a kulcsmondatra: remélem a halálomnak több értelme lesz mint az életemnek. Oh, mennyire szomorú, gondoljuk együttérzőn, meg is feledkezve a csúf fantáziálásairól. Kitaszítottnak látjuk, akit mindenki bánt a furcsa nevetése miatt. Esendő sérültnek véljük, akinek szurkolunk, hogy végre történjen valami jó vele. És milyen boldogok vagyunk, amikor a hármas gyilkosság(!) után benyit a "szomszéd lányhoz" és megcsókolja. Pedig Arthurnak nincs szüksége emberi kapcsolatokra, mert azokkal nem tud mit kezdeni, neki kizárólag közönségre van szüksége. Illetve fantáziálásai tökéletesen kielégítik, megtámogatják önérzetét. De mi is az ő "önérzete". Kicsoda Arthur valójában?
Érdekes, hogy elfogadja a betegségét, leírja, hogy mi a nehéz az elmebetegségben, hogy elvárják ne látszódjon annak. Tehát a társadalomnak untig elég, ha a bolond eljátssza a normálist és még a szociális munkás sem hallgatja meg, csak a munkáját végzi és a kötelező kérdéseket ismételgeti. Arthur a gyógyszerektől nem érzi jobban magát, pedig elege van a negatív gondolatokból. Miért van rosszul? Erre választ kapunk, mert hazugságban él, egy szerepet játszik. A film első felében ott van a képzelt Murray show jelenet, amivel saját egóját támogatja meg, a képzelt apafigura olyan önfényező dózist tol neki, hogy ihaj. Ezt én első nézéskor, de harmadikra is nagyon meghatónak találtam. Szívfacsaró volt. Azonban egész mimikája, amíg önmagáról beszél a nézőtéren roppant fura volt. Ahogy kisfiúsan felmondja a szerepét hamis önérzettől eltelve. Aztán lemegy a képzelt Murray hívására a színpadra, ahol egyenrangúnak érezheti magát az idoljával, elképzelve, hogy a showman az egész karrierjét odaadná egy olyan fiúért mint Arthur. Szép kis álom. Jól becsapott.
Viszont erősen elgondolkoztatott a karakter humortalansága, hogy képtelen a viccmesélésre. Elsőre arra gondoltam, hogy a depressziója miatt képtelen a humorra, aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem képes értelmezni a kulturális és szociális jeleket. Csak néz ki a fejéből a metrós jelenetben, amikor a részeg brókerek zaklatják a fiatal nőt. Fogalma sincs, hogy mit lát. És ettől kitör belőle a kényszeres nevetése. Abszurd számára a helyzet, de érzi a fenyegetést, amire reagál a benne tomboló agresszív őrület. Tulajdonképpen a metróban megláthatjuk az igazi személyiségét Arthurnak, amit csak megerősít a tükörbe nézése a nyilvános mosdóban. Kitárta szárnyait a ragadozó. Amit takargat "anyu szerető vicces fiacskája" szerepével. Hogy ezt milyen gyorsan ledobja magáról, amint megtudja, hogy Penny nem az anyja. Ott azért leesett az állam, hogy mégis mi a fene történik, Arthur kivégez egy magatehetetlen idős nőt, akit pár nappal korábban még odaadóan ápolt. Mert már semmit sem jelent neki. Itt azért az empatikus néző még tesz egy kísérletet önmaga becsapására, hogy Arthur bosszúból cselekedett, megtorolta a pokoli gyerekkorát. Nem. A szerepe omlott össze. És nagyon hamar túl is lép a dolgon. Viszlát, Penny! Abszolút felvállalja a rejtegetett személyiségét, az őrültet, Jokert. Én felszisszentem, amikor kivégzi Randallt. Felkavaró a brutalitása.
Ugyan játszadozik az öngyilkosság gondolatával, elképzeli, de nem teszi meg. Miért nem? Amikor már napok óta van pisztolya. Jelentőséget akar. És amint az igazi személyiségét éli meg, egyből nem akar meghalni, hanem pusztítani vágyik. Minden csak kellék neki. Mennyivel másabb az igazi Murray show mint a képzelt! Felrója a showmannek, hogy nevetségessé tette. Holott nem az lenne a bohóc feladata, hogy nevettessen? Oh, de Jokernek sosem volt célja mások szórakoztatása. Jelentőségre, figyelemre, a hatalomra vágyott. Ezért törleszkedett vélt fiú szerepében a "nagyember" Waynehez. És végül megkapja a lázadó nép rajongását.
Jó ember lenne Arthur Fleck? A körülmények áldozata? Megérdemli, hogy a tömeg a vállára emelve ünnepelje?

Szeretek fotózni. Mivel viharos érzelmi életem van, életmentő számomra a csatangolás a nyílt ég alatt és a jó fotótémák keresése. Kikapcsol a koncentrálás a témára. Megszűnök létezni, miközben egyetlen összpontosító figyelemmé alakulok át. Ezért kedvelem a közeli felvételeket, amikben még inkább feloldódok. A sok-sok fotó visszanézése megnyugtat. Imádom a természetes színeket és fényeket. Nincs különösebb célom a fotózással, pláne nem a megélhetés. A piac telített. Kizárólag a magam örömére csinálom.

Rőt likacsosgomba

Szemeslepke

A Joker kapcsán volt néhány érdekes párbeszédem, de nem sikerült az ismerőseimmel igazán elmélyedni a témában, hogy mit tartunk gonosznak? Ugye köztudott, hogy Joker gonosz, a bűn bohóc királya és a káosz a lételeme. Egyértelműen negatív figura, akivel szemben áll Batman. Persze ki hogy nézi, mert enyhén szólva kétséges, hogy mennyire törvényes és életszerű, hogy egy milliárdos high-tech felszerelésű denevér jelmezben igyekezzen fenntartani a rendet. És ki a fene hallgatna egy festett képű pszichopatára? Egy ilyet minden gengszter kérdés nélkül agyonlőne. Tehát alapból sikamlós terepen egyensúlyozunk.
Egészen más, kis kitérő, hogy mennyire gyakori, hogy a szuperhősök rablókat fognak el a régi történetekben, de ilyen előfordult a Hancockban is. Nevetséges. Háztartási balesetek sokkal nagyobb veszélyt jelentenek és évente többen halnak bele ilyesmibe mint rablótámadásban. Pizsamás hőseink mégsem a jó embert kapják el a fürdőszobájában, amint megcsúszva készül összezúzni a tarkóját a kád peremén... Nem is lenne izgalmas...
Hagyjuk a képregényeket. Rég unom mindet.
Tehát mi a gonosz.
A Joker kapcsán egyből eszembe jut a közöny. Mennyi tragédia megelőzhető lenne némi odafigyeléssel, de szarunk bele, nem a mi dolgunk.
A gyilkosság gonosz dolog, egyértelmű, mert az életet visszaadni nem lehet. Azonban van olyan gyilkos tett is, ami kevésbé látványos, de évek alatt sok lesz az áldozata, ilyen például a légszennyezés. Még csak október van, de már égnek esténként a műanyag palackba dugott rongyok és a polisztirol, gumiabroncs, háztartási szemét, ami csak éghető. Plusz pöfögnek a Németországból kitiltott szar, régi dízelek. De tény, ronda dolog lenne ha bárki fázna, vagy tiltva lenne a szabad(?) közlekedéstől. Jaj, pech, hogy a tüdőrák viszont egyértelműen ronda dolog. Kösz, hogy önzésedben megmérgezel.
Az önzés egyértelműen gonosz, ahogy a gyávaság is. Van észszerű visszavonulás, mert magányos ember elég nehezen old meg bármit is, de ha nem lennénk közönyös, önző gyávák, akkor csapatként számos tragédiát megelőzhetnénk. Ugyanis a világunk éppen a mi bénaságunk miatt robog a kataklizma felé. Számos aggasztó esemény zajlik, ami rémisztőbb akárhány ámokfutónál is.

Életem során kétszer fordult elő, hogy "sikerült" elérnem a sírás legintenzívebb megjelenési formáját a nevetve zokogást. Előtte van a zokogás, amikor könnyed-taknyod egybe folyik, úgy bőgsz. Ezt sokan megtapasztalják. Mikor kezdesz közben nevetni is? Nem jókedvben. Egyszerűen az esendőségeden röhögsz, hogy mekkora balfasz vagy. Az elsőnél voltam olyan okos, hogy tükör elé álltam (éppen fürdőszobát takarítottam másnál mint cseléd), mert látni akartam magam. És látva azt a vörös, könnyes arcot, ami az enyém, felbugyborékolt a mélyről a nevetés, miközben a kacagás váltakozott a sírás zihálásával.
Amikor Joaquin Phoenix a Joker című filmben nevetve sír, tudtam, hogy a karaktere milyen mélyen van, és fejet hajtottam magamban a színész teljesítménye előtt. Higgyétek el nekem, nehéz ezt előhozni.

"Nevetés.
- Mi olyan vicces?
- Semmi."

1989-ben a karácsonyi mozi a családdal a Batman volt. Tizenegy évesen néztem meg és persze nagyon tetszett. Pár nappal később megvettem életem első képregényét a zsebpénzemből. Addig Benedek Elek és a Grimm testvérek gyerekverziós meséin cseperedtem, és mentek is az alsó polcra, mert A GYILKOS TRÉFA olyan sztorit mutatott nekem, hogy kis túlzással egyből felnőttem. Amint Joker az anyaszült meztelen, gúzsba kötött Gordon felügyelőt hullámvasutaztatja... ööö elkerekedett szemmel bámultam ki a fejemből és kényelmetlen, hideg borsószemek gördültek le a hátamon. Sikerült kifognom ártatlan gyermekként az egyik leghúzósabb Batman/Joker sztorit.
A bejegyzés, vagy kritika, ahogy tetszik írása közben a 89-es film zenéjét hallgatom. Örök klasszikus számomra. Bármikor meg tudom nézni, főleg téli estéken hatásos, amikor oly hosszú a sötétség. Jack Nicholson eltért a képregényben megismert karaktertől, ettől még nyugtalanító gonosz karakter volt. (Nicholsontól a kedvencem a Ragyogás. Több mint tízszer láttam. Bármikor újranézős remekmű.)
Christopher Nolan trilógiájának láttam az első és a második részét. A harmadik már kicsit sem érdekelt. A másodikról írtam kritikát, abból egy részlet:

Szerk2.: Először 14 évesen merült fel bennem, hogy meg kéne halni, mert senki se vette a jelzéseimet, hagytak vergődni. Hiszen mindenkinek annyi baja van... Amikor a legtöbben vagyunk, akkor vagyunk a legmesszebb egymástól. Mostanra negyven múltam, és megmaradt a fantáziálás az önkezű halálról, mert ez nálam egy nagyon bizarr önszeretési gyakorlat. Hiszen mi lehetne gyöngédebb és egyben nagyon intenzív tett annál mint végső álomba ringatni magam. Senkit sem terhelnék a halálommal. Természetszerető ember lévén az erdő mélyére vonulnék el. De hagyom a fantáziát, ez csak rám tartozik. Nem rátok.

A bejegyzés célja a felrázás. Nincs halálkultúránk és embertelenek lettünk. Ezzel pont 14 évesen találkoztam először, a halálvágy felrobbanása korábban volt, nem ez ébresztette fel. Egyik nagyanyám rákban haldoklott, csak 59 éves volt. Nem mehettem el látogatni, mert kímélni akartak a látványától a szüleim. Eleve hallucinált a sok morfiumtól és csonttá fogyott. Apám munkahelyén az egyik titkárnőtől tudtam meg, hogy nagyanyám meghalt a kórházban... Éppen arra gondoltam, hogy a szülői tiltás ellenére bemegyek a kórházba, az információn megkérdezem, hogy melyik osztályon van a nagyanyám... és erre rám dobják a hírt, meghalt. Valamennyire el tudtam búcsúzni tőle. Pár hónappal korábban meglátogattam otthonában. Ilyen párbeszédeket és jeleneteket csak minőségi drámákban láthatok, ami ott és akkor megtörtént. Rákérdeztem a beszélgetés és csip-csup teendők közben, hogy ugye meg fogsz halni? Nem kellett szóval válaszolnia. Mindketten sírtunk.
Egyedül dolgoztam fel a gyászt és megtanultam egyedül vinni a terheimet. Azonban a kérdés nem hagy nyugodni, ha már egyszer emberek vagyunk, mégis hová tűnt az emberség belőlünk?

Újabb bolondozás a Lumiával. Ismét a csillagok a célpontok. Mostanra hajnalban magasra emelkednek a téli égbolt jellegzetes csillagképei. Az Oriont el se lehet téveszteni. A fenti kép 1 mp záridővel készült, a lenti 4 mp. Ehhez ki kellett támasztanom magam, vagyis a falhoz nyomtam a bal vállam és könyököm. Viszont olyan haloványabb csillagokat is lekapott az öreg okoska, amiket én már szabad szemmel nem láttam a pirkadó égen. Például az Orion alatt a Nyúl csillagkép néhány csillaga. A fényes folt balra lent a Szíriusz.

Orion csillagkép

Fél Orion

Rutinszerűen végignéztem az aktuális offline elérhető mobiltelefon kínálatot a nagyáruházban és két használt gsm boltban. Az áruházban akadt meg a szemem a P Smart Z zöld példányán. Ez volt az egyetlen egy, amit körbeugráltam, elől-hátul megcsodáltam. Aztán nyugtáztam, hogy ha lenne fölös pénzem, akkor sem venném meg, mert ennyiért már olyan bő a kínálat, hogy tuti lenne nála is vonzóbb ajánlat, de azt se tudnám jó szívvel választani, mert még nála is volna csábítóbb. Kész őrület.
Az egyik boltban kb. satuféket nyomtam magamon, amikor a vitrinben megláttam a lila HTC Wildfire S-t. Van egy feketém, de levetett példány, így ütött-kopott. Az a lila vadítóan jól nézett ki. Aztán egy sorral lejjebb ezüst Nokia E52 és E71 hívta fel magára a figyelmemet. Állam a padlón. Viszketeg ujjak. Hurrá, szegénység, hogy megóvsz az impulzus vásárlástól!
Egyébként a lila Samsung S8, ami bejövős, ha volna rá pénzem és lenne benne FM rádió.