"Tudom unalmas, de ez van.
Amikor 2010-ben a narancs kormány megszerezte első kétharmadát, annyit mondtam, hogy innentől Magyarország Zrt. az ország neve, mert egyértelmű volt nekem, hogy gazdálkodni akar az ország javaival a saját javára. Ehhez porhintésként használva a történelmi traumákat.
Alapvetően könnyű felismerni a diktatúrákat, elég csak meghallgatni a propagandát és figyelni a rendszer üzemeltetőinek vagyonosodását. Tipikus még, hogy megadja az állami minimumot, de annál többet egy fillérrel sem. A pénz jelentős része a rezsimnek kell.
A propaganda unalomig ismert fordulatai: külső és belső ellenségek, dicső múlt, az állami minimum sikerként való kommunikálása.
Amíg naiva voltam, felnéztem a politikusokra és tiszteltem őket, mert egy országot irányítani, a lakosaiért felelősséget vállalni komoly próbatétel. Megtiszteltetés volt szavazni a választásokon.
Azonban feltűnt, hogy a sok időt igénylő munka ellenére, valahogy bőven jut ideje a fő figurának stadiont építtetni a vidéki háza mellé, földdel-cégekkel-bányával kitömni a rokonságot és felköltözni a várba. Mik is lehettek akkor az elsődleges céljai? Tekintve az ország romló mutatóit, nem éppen az ország egyben tartása és felvirágoztatása. Ráadásnak kőkemény neoliberális gazdaságpolitikát folytat bőven nyakon öntve nepotizmussal. A külföldi nagytőke maximálisan ki van szolgálva. De dübörög a propaganda, a traumáktól zakkantak két pofával falják; a felső-közép hallgat és szolgál, mert megkapta jussát a különféle kedvezményekkel.
Én pedig viszolyogva hallgatom a propagandát, és próbálom elviselni, hogy ismét puha diktatúrába kerültem. Pedig ünnep volt kikerülni onnan!
Ez a fő baj, képtelen az önsorsrontás útját elhagyni a magyar. Erősebb az önérdek és a trauma.
Oh, mennyivel könnyebb lenne hinni valami önfényező illúzióban, de megtanultam, hogy a hazugság rombol és árt. Végső soron életellenes. Ellenben a fájdalmas igazság barátja az életnek, mert emlékeztet rá, hogy élsz."

Akárhogy is nézem, nincs szabad akaratunk.

Kiegészítés: Ne keverjük a szabadsághoz való jogot a szabad akarattal. Sose korlátoznám az egyéni felfedező kedvet és törekvéseket. Nagyon is szükségünk van rá, hogy minden ember egyéni vérmérséklete alapján szabadon beteljesíthesse sorsát. Ha törekvései nem éppen más emberek ellen irányulnak. Élni és élni hagyni.

A szabad akarat és a tudat témája nálam kéz a kézben jár. Tiniként gondolkoztam el először mélyebben önmagamon, hogy ki vagyok Én? Nagyon érdekes volt rájönnöm, hogy az agyam ügyesen megtréfál és tulajdonképpen nem létezem, egy fecsegő-cselekvő illúzió a tudat és ha illúzió a tudat, a szabad akarat sem lehet más mint érzékcsalódás, ami elengedhetetlen a normális élethez, hogy az ember be tudja tölteni biológiai és társadalmi szerepeit.

Az agy mint pontatlan észlelő szintén elgondolkoztatott, hogy mennyire bízhatok meg az információ-feldolgozásában. Jó, ezt gyorsan lezártam magamban, amíg képes vagyok a létfenntartást megoldani, tehát például nem sétálok bele egy erdőtűzbe, hogy egy szélsőséges példával éljek, addig jó.

Az örömökről írni kínosabb mint a fájdalmakról. Egyszerűen a panaszkodás nemzeti sport, aki boldog, gyanús és nagyképű és kussoljon. Pedig nekem is vannak örömeim. Összeválogattam pár képet, amik megmutatnak valamit az életem napos oldaláról. Nem, nem fogok részletesen írni, mert nincs mit feldolgoznom a jón. Egyszerűen megélem a kellemes perceket, viszont a traumáktól ideje lenne megszabadulnom. A "hisztim" ellenére például sikeresen legyőztem az ember egyik legnagyobb félelmét, a rettegést a nyilvános megszólalástól. Kedvenc témáimban ügyes és lelkes előadó vagyok. Ezt ki nem néznéd belőlem, hogy mennyire rutinosan lököm a szót és adom át a tudást, amit az évek során felhalmoztam. Egyébként az embert sosem ismerjük meg teljesen, szerintem csak 10%-át látjuk a másiknak. Ti is csak töredékét érzékelitek a személyiségemnek. És ezzel nincs semmi baj. Leírtam sokszor, itt a Logouton a személyes blogom van, és fáradt gőz kiengedésére használom. Közben van egy több mint kétezer bejegyzéses szakmai blogom, amihez szerkesztettem öt online magazin számot is, van videócsatornám, írtam pár regényt és ha nem lennék lusta író jóval több regényem lehetne, de magának író, saját magát szórakoztató primadonna vagyok. Ügyes hobbi fotós vagyok. Szívesen megyek a témák után és szakmám miatt is sok időt töltök szabad ég alatt. Egyelőre ennyi.

Holnap van a nemzetközi nőnap és emberi lényként mindig is irritált, amikor a nemem alapján próbáltak szerepet rám osztani és kényszerpályára állítani. Nem. Sose éreztem magaménak a hagyományos női szerepet! Annyiféle út van, amit a nő is bejárhat és a férfiaknak sem kéne megnyomorodniuk, mert elhiszik, hogy nekik muszáj könyörtelen mácsóknak lenniük. Emberek vagyunk, bonyolultak, ezerféle vággyal és esendők. Őrültség kényszeríteni a másikat olyasmire, amitől idegenkedik. Egyáltalán egyesek honnan veszik az isteni jogot, hogy beleszóljanak mások életébe?! Ez olyasféle arrogancia és ostobaság, amitől pár másodperc alatt felforr az agyvizem. Én megnyomorodtam, mert megpróbáltam igazodni a vélt elvárásokhoz. Aki kényszeríteni próbált, rég elfelejtette, hogy mit művelt velem. Egyedül cipelem a traumáimat. Azonban tanultam a hibámból és erős önvédelmet alakítottam ki. Olyan szintű arcba robbanást kapna tőlem az okoskodó, hogy kómába zuhanna. Kölcsönkenyér visszajár. Amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten. Nem vagyok bosszúálló alkat, de felnőttként irritáló ostobaságokra határozott nemmel reagálok. Szerencsémre senki se olyan vakmerő, hogy hülyeségekkel traktáljon. Szemem villanása elégséges elnémítani a másikat. Oh, de milyen hosszú út volt, mire eljutottam a felismerésekig! Az elsők közt voltak.
Amikor kisgyerekként ráeszméltem anyám és nagyanyám boldogtalanságára, ami a reménytelen helyzetükből eredt, tudatalatti célommá vált a sorsuk elkerülése. A másik megfigyelésem volt, hogy valami érthetetlen okból, de a bátyámat jobban favorizálják mint engem a másodszülött lányt. Aztán megszületett első húgom, de ő is pusztán bájos kislányként volt kezelve, közel sem részesült ő sem akkora figyelemben mint az elsőszülött fiú. Egyre jobban csodálkoztam, mert mi lányok sem voltunk semmivel se kevesebbek a bátyánknál. És erősen furcsálltam anyám sarokba szorított állapotát, és azzal éles szembeállásban apám jelentősen nagyobb mozgásterét. Kicsi gyerek voltam, de egyből észlelni kezdtem, hogy itt valami nincs rendjén. Anyám és nagyanyám ordító boldogtalansága a mai napig kísért.
Felfordul a gyomrom az indulattól, amikor rózsaszín mázzal öntik le a régmúltat, idealizálják a hagyományos női szerepet. És a társadalom mint valami gonosz démon erőszakot tesz a nőkön, csak a reprodukciós szerepet szánva nekik. Mennyi nyomorúság fakadt a nem kívánt életekből! Nézz utána az angyalcsinálásnak. De eleve a múltban a nők magasabb halandósága, a gyermekágyi láznak nevezett förtelem, ami semmi más nem volt mint vérmérgezés, amit a mosdatlan kézzel nyúlkáló nőgyógyászok okoztak. A nők szenvedtek és szenvednek a mai napig, amikor már az egyedszámunk kritikusan magas. Nem értitek, nem vagytok képesek értelmezni, hogy véges az élővilág eltartó képessége! A Föld biológiai erőforrásai igenis végesek és mi hihetetlen mértékben éljük fel!!!
És most ne gyere nekem azzal, hogy gyerek nélkül magányosan halok meg. Életem jelentős részében egyedül vagyok. Picit sem lesz meglepő számomra, hogy a halálom idején is egyedül leszek.
Anyám és apám életet adtak nekem, és én az életemmel szabadon rendelkezem. Mindig is erős volt bennem az önkifejezés vágya. Számomra a legfontosabb cél az alkotás. Semmi más nem fontosabb. És az életembe nem fért bele egy másik emberi lény. Akkor lettem volna önző, ha elhiszem, hogy a génkészletem annyira, de annyira menő, hogy muszáj továbbörökítenem és ezen célból életre kényszerítettem volna egy újabb emberi lényt. Az élet kegyetlen, igazságtalan és nehéz. Az emberi faj az élővilág elpusztítója. Mindenféle tekintetben őrültség lett volna tőlem a hagyományos női szereppel azonosulni és odaláncolnom magam a hitvesi ágyhoz, a babaágyhoz és a háztartási gépekhez.... NEM! Láttam a női felmenőim boldogtalanságát. Nem vállaltam a szenvedést. Végignézek önmagamon, az utódon. Ezért?! Hah. Micsoda ronda tévedés! Semmivel sem vagyok több náluk. Az emléküknek, áldozatuknak adózok azzal, hogy a saját utamat járom és nem örökítem tovább a boldogtalanságot. Nem éri meg.
A címben szereplő "nevenincs problémát" egy frissen megjelent könyvből vettem. Bár késve jelent meg magyar nyelven és egyes megállapításai tévesek, de összességében fontos problémáról szól.
Ember vagyok, és sokadlagos számomra, hogy nő nemű. Ideje elsöpörni a rabszolgatartás mindenféle változatát és a nő nemű emberi lényeket felszabadítani a reprodukciós teher alól. Szülhessenek a férfiak is! A tudomány tegyen érte. Csodás lenne. Egyből zuhanna az egyedszámunk és a természet is nyerne a modern megoldással. Kevesebb ember, több természet és a fajunk sem hal ki. Igen, szüljenek a férfiak is! Virág helyett ezt kérem.

Megjegyzés a cikkhez: Ki mire használja a személyi tenyérszámítógépét? Mert 2010 óta a mobilok nem telefonok, hanem egyre erősebb zsebkomputerek. És egy gyerekkori álmom megtestesülései. Ezért nekem egy fapados phablet se unalmas valami, hanem a technika gyöngyszeme és hitetlenkedve csodálom, hogy mire képes. Gyerekként pont ilyen eszközről álmodtam és álmomban a párnám alá rejtettem, hogy majd ott ébredéskor megtalálom. Nem volt ott. De sok-sok évvel később, amikor megvettem használtan a Sony Ericsson P800-ast... Oh, yes! Azóta pedig a PDA-mobil hibridek szinte megsemmisítő csapást mértek a hagyományos kialakítású telefonokra és tömegcikkeké váltak.

Nokia 2.1 és Motorola E7 Power, vagyis Lepény és Ottó, előd és utód. Vicces tény, de a 2.1 még mindig használatban van, mert kicsit jobb a hangminősége mint Ottónak, aki egyébként szinte mindenben jobb nála. Jelentős különbség van 1/8GB és 4/64GB között az utóbbi javára. A Nokián jelenleg csak negyven alkalmazás van, zömmel a Google appok, de ezeknek is a jelentős része ki van kapcsolva. Ha felhúzom a menüt, 20 ikon látszódik. Mire használom? Kihangosítva videónézésre vagy zenehallgatásra, utóbbit fülessel is; ébresztés; hangrögzítés; PDF olvasás; a Google appok közül: Chrome, naptár, Google Go. Értelemszerűen gond nélkül lehet telefonálni és üzenetet küldeni vele. Elviszi még a Messenger Litét, de azt töröltem, mert rajta van Ottón is, ami a fő telefonom, és dugig pakoltam alkalmazásokkal. Eddig minden akadás mentes és gördülékeny, pedig mindennel együtt 79 app van benne és csak néhány számomra fölösleges gyárit tiltottam le. Ottóval egyetlen gondom van, nincs beöltöztetve, így a hosszúkás formájával együtt kézben megtartani mozgó járművön necces. Eleve kényelmetlen gépelni rajta. A szilikontokban feszítő Lepényt szélesebb és alacsonyabb alakja miatt kényelmesen meg tudom támasztani az ujjaimon és sebesen tudok gépelni két hüvelykujjammal. Hát ez Ottóval nehezebb és stresszesebb. Nem is írok rajta túl sokat. Eddig nem ejtettem le, mert körültekintően fogom meg. Ha gyorsan kell valami, mondjuk az időre vagyok kíváncsi, Lepényt kapom elő. Nincs semmi baj két phablet "cipelésével", mert Ottó miatt kis oldaltáskát hordok, ugyanis a kis drága egyik zsebembe sem fér bele, mindenhonnan ki akar zuhanni. Ezért bőrtokba csúsztatva utazik a táskában. Lepény pedig hol együtt vele, hol az ingzsebemben ücsörög. Mostanra prímán megszoktam a phabletek óriási méretét, de a hosszúkás forma oltárira nagy kicseszés a nyugalomra vágyó felhasználóval. Nem praktikus. Miért?!

Hogy ennek a szarságnak pont a születésnapomon kellett magasabb fokozatra kapcsolnia. A Kína-Orosz-Irán tengely beakaszt az egész világnak. Egyébként a hideg szakasza a háborúnak a technológiai és gazdasági fronton évek óta tart. Vártam már, hogy konkrétabban is erőt fitogtasson a keleti fél. Hát, ráfaragtunk. Hogy a fajunk sosem tanul a múlt hibáiból, pedig a 20. század tele tanulságos borzalmakkal.

Inkább abszurd humorba temetem iszonyatomat...

Vasárnap a szeles-napos időben sétáltam egy nagyot a városban, nyolc kilométert mentem. Szeretek sétálni, kiszellőztetni a fejem, átmozgatni az izmaimat és oxigénnel feltölteni a sejtjeimet. Jól is esett a mozgás. Az egyik barkácsáruházban megvettem a szezon első hajtatott, virágzó jácintját és a panelházak kis díszkertjeiben tavaszi virágokat keresgéltem.

Felmentem a lakótelepnél a gyalogos felüljáróra. A szél egyből átfújt. Lőttem két képet. Az árnyékomnak a "Fantomlét" címet adtam, mikor elmentettem egy kis szerkesztés után. A legnagyobb fájdalmam, hogy a tehetségemet kihasználatlanul a sírba viszem magammal. Fullasztó a semmiben vergődni. Haszontalannak érzem magam, miközben ugyanúgy kitartóan viszem a projektjeimet. Közben esténként a párnára szorítva arcomat zokogok.