"Alpesi tejcsokoládé tejszínes-rizses krémtöltelékkel és szilvás töltelékkel."

"No one remembers, except you.
You were a hero, and your life was a fabulous rollercoaster ride of daring and adventure.
You and the others – the heroes – you were all that stood in the way of the evil. And there you remained, until it went away. But the end of every ride is always beginning of another.
You must have suspected it would one day come to this:
that you’d have to wear the Sentry suit again."

"God, you think, it feels good to put the old suit on again.
The Sentry signal! Your people haven’t forgotten you – they need you!
Once more into the breach – for humanity’s sake. Once more, the Sentry.
Now is a time for vigilance…"

Nőstény nagy hőscincér

Fél négy körül hazafelé indultam a drótkerregőmmel, vagyis öreg kerékpárommal a városból. Pechemre a rádióban a téma az öngyilkosság megelőzése volt. Inkább kikapcsoltam a mobilom rádióját és az útra koncentráltam. A megfigyelőképességem a mai napig kiváló. Ennek köszönheti az életét a bicikliút szélén egymást tapogató, párzáshoz készülő nagy hőscincér pár is. A sebességem miatt túl mentem rajtuk 5 métert, de rögtön ráfordultam a járdára, amin hátraarcot csináltam. Biciklimmel melléjük álltam, forgalmi elterelést csinálva. A többi biciklis egyáltalán nem értette, hogy mit művelek. A bogarak sem értették, hogy mit lökdösöm őket egy faággal. Hamar rájöttem, hogy nincsenek eszüknél és fogalmuk sincs az életveszélyről. Ezért nem reagálnak a nógatásra. Én viszont tudtam, ha kimennek az útra, a következő ember átmegy rajtuk! Ágat eldobtam, és előbb a nőstényt csíptem az ujjaim közé és raktam fel a tölgyfa törzsére, majd a hímet. A nőstény azonnal elindult a lombkorona felé. A hím egy ideig töprengett a kéregrepedésben, majd a nőstény után indult. Utánanéztem és gondolatban üzentem neki: "Menj, haver! Tedd a dolgod!"

Igazán lelassulhatna a gazdaság, és befejezhetnék a sipákolást és az esztelen frank felvásárlást a "befektetők".
Egyszerűen fölösleges rohanni és pánikolni. Szegényen is lehet "jól" élni. A lényeg, hogy az embernek legyen egy az időjárási elemeket kizáró lakhelye, napi élelme, és ruházata.
Egyetlen bakancsom 8 éves, és egyelőre nem is tervezem lecserélni, az újabb télen még a lábamon lesz.
A túlzott fogyasztással kizsigereljük a természetet. A növényi és állati populációk nem bírják követni az igényeinket.
A nyugati államok jó létét a fejlődő országokon való élősködéssel érik el.
Hihetetlen és irtózatos, hogy mindenki lazán kezeli a "Made in China" feliratot, és bele se gondol, hogy miféle emberi kizsákmányolásnak köszönheti a technikai játékszerét.
Szerintem nincs olyan nyugati ember, aki elviselné a kínai gyárakban a munkát.
Ahogyan a hollandoknak már régóta kellemetlen a napszámos munka, úgy az európai bérmunkásnak is megalázó és kegyetlen lenne a kínai meló.
A kapitalizmus rablógazdálkodásos változata mindannyiunk korai halálát fogja okozni.
A fák sem nőnek az égig.

A hydroinfó csapadéktérképén a sötét kékek és lilák 80-100mm esőt jelentenek. Mifelénk 100mm esett le az eltelt két hétben. Július van, nem május! Elképesztő.

Egy éve az öreg hegyi bicikli elromlott. Sokáig állt a kazánszobában a sorsa jobbra fordulását várva. Annyira nem erőltettem a megjavíttatását, hiszen minden hónapban veszek bérletet, busszal jövök-megyek. Azonban eszembe jutott, hogy jó lenne kijárni Póstelekre, ami gyalog messzebb van a tűréshatáromnál. Felgyúlt a fény a sötét kobakomban, bicikli kell. Megnéztem az öreget, megállapítottam, hogy a nagy tengelynél ment szét az egyik csapágy. Szerszámok és nulla szerelési ismerettel esélyem sem volt, hogy magam javítsam meg. Segítséget kértem Ph!-s kollégámtól és Undoroid megírta válaszában, hogy nem biztos, hogy szét tudja szedni a nagy tengelyt, de a csapágycserében szívesen segít. Mint rutinos és fáradhatatlan kerékpáros jól ismeri a két kerekű, emberhajtásos járműveket. Megnyugodtam, a javítás megoldva, azonban a szétszedés még hátravolt. Kertészkedés közben pont a szomszéd kérdezett rá, hogy miért nem lát már jó ideje kerékpározni. Több sem kellett nekem, megosztottam vele a gondomat, mire ő felajánlotta, hogy megnézi mit tehet a bicikliért. A vége az lett, hogy spéci szerszámkészletével szétkapta a hibás alkatrészt és a kezembe adta a széthullott csapágyat. A golyók ide-oda gurultak.
Innentől felgyorsultak az események. Vasárnap eljött Undoroid, hozott csapágyat, és összerakta az alkatrészeket. A beavatkozás sikeres volt. A kerékpár ismét gurul! Újra mozog, és ennek bizonyára nagyon örül, hiszen kiszabadult a kazánszobából. Egyből elgurultam vele a lakótelepig és vissza.
Undoroid és a szomszéd igazi lovagok voltak.

Az űrsikló program utolsó küldetése kapcsán napok óta gondolatok bóklásznak le-fel az elmémben és régi emlékeket tesznek elém. Például, amikor 12 évesen megkérdeztem az apámtól, hogy az a hét csillag, melyik csillagkép? A Nagy Göncöl, jött a válasz. Ekkor támadtam fel bennem a vágy, hogy megismerjem a többi csillagképet is. Bár már hamarább felkeltette az érdeklődésemet a csillagászat, amikor a 80’-as évek második felében izgatottan végignéztem életem első holdfogyatkozását. Ekkoriban tudtam meg, hogy 1999-ben teljes napfogyatkozás lesz. Hihetetlennek tűnt kislányként, hogy több mint tíz évet kell várnom az égi látványosságra. Bár már ekkor megfogadtam, hogy feltétlenül látni fogom a totalitást. Így is lett. 1999. augusztus 11-én Szatymaz mellől végignéztem életem első és talán utolsó teljes napfogyatkozását. Vagy 1997 tavaszának nagy üstököse, a Hale-Bopp, ami a Ph! avatárom garbóját díszíti, szintén életem végéig elkísérő emlék.
Azonban a 80’-as évek közepén még csak a Napot, a Holdat ismertem, de nagyon vágytam gyarapítani az ismereteimet a csillagos égről.
1981-ben megjelent a Búvár zsebkönyv sorozatban az Űrhajózás. Ebben már szerepelt az űrsikló, de olvashattam kislányként a hordozórakétákról, a szputnyikokról, az Explorer-1 amerikai műholdról, amit édesanyám születési évében röpítettek fel. Aztán megismerhettem a különféle űrhajókat: Vosztok-1, Mercury, Gemini, Apollo-program, Szojuz; az első amerikai űrállomást, a Skylab-ot. Az utolsó előtti ismertető a könyvecskében az űrsiklóé. 1985-ben, hétévesen megtudtam, hogy 1981. április 12-én szállt fel először a Columbia űrsikló, és már négy éve megy az űrsikló program.
Mindenki szomorúságára, 1986-ban megsemmisült a Challenger. Ekkor éreztem először erős érzelmeket az űrkutatás kapcsán.
A Challenger katasztrófáján túl pozitív űrkutatási események is jellemezték 1986-ot: Vega 1, Vega 2, Giotto űrszondák a Halley üstökösnél, a Mir űrállomás első elemeinek fellövése. Az élet ment tovább az űrkutatásban is. Én pedig a figyelmemet a csillagos ég felé fordítottam.
Ugyan sose lettem igazi sci-fi rajongó, és nincs Star Trek vagy Star Wars filmposzter a szobámban, nincs meg Asimov vagy Lem összes műve, de az érdeklődésem állandó a csillagászat és az űrkutatás irányába.
Jó kérdés, hogy miért érzek erős vonzódást a csillagok felé? Természetesen a Nap gravitációja jelen van, körpályán tartja gyönyörű bolygónkat, így központi csillagunk felé joggal érzek vonzalmat. Nappal a Nap uralja az égboltot, de éjszaka felragyog a többi távol nap, a Tejút csillagai, és feltámad bennem a vágy, hogy gondolatban vándoroljak köztük.
A világűr a modernkor „Indiája”. További generációkat fog megihletni és csábítani. Bár kétségtelen, hogy a „kék márványgolyó”, a Föld még mindig számos titkot rejt, amiket érdemes felfedezni.
A Föld, akár egy hatalmas űrhajó. Hiszen a Nap évente cirka 610 millió kilométert tesz meg a világűrben és természetesen viszi magával az egész naprendszerét velünk együtt.
Amikor felnézek a derült éjszakai égre, akár ha egy ablakon át tekintenék ki. Néha oly közelinek tűnnek a csillagok. Ismerem a fényesebb csillagok ember adta neveit. Egyenként mondom a nevüket: Regulus, Arcturus, Spica, Vega, Deneb, Altair, Antares, és ilyenkor nyáron, az északi horizonton halad a Téli Hatszög egyetlen helyi cirkumpoláris tagja, a Capella. Ha az Arcturust szemlélem, a Napunk távoli jövőjét látom. Ha pedig az Antarest, akkor egy jóval nagyobb vörös szuperóriást látok, amely elképesztően hatalmas.
Kétségtelenül a csillagok a kedvenceim, hiszen a bennük zajló magfúziónak köszönhetem testem anyagait, és mindent, ami körülvesz. Érthető, hogy annyi nép tekintett istenként a Napra. Ő az atyánk, és a Föld az anyánk. Szép elképzelés.
1978-ban születtem, 1981-ben szállt fel a Columbia. Az Atlantis 33. útja az utolsó űrsikló repülés. 33 éves vagyok. A Discovery utolsó küldetésére, STS-133, február 24.-én indult, a születésnapomon.
Az egyik kedvenc filmem, Michael Bay Armageddonja, amely a baljóslatú címe ellenére egy kiváló, jól megkomponált NASA reklámfilm. Imádom.
Életem egyik legjobb élménye, hogy 2009. májusában online követhettem a Hubble-űrtávcső utolsó karbantartási munkáit. Az STS-125-ös küldetés igazán csodálatos volt! Akkor jöttem rá, hogy én tökéletesen alkalmatlan lennék űrhajósnak, mert már a külső munkák nézésétől elkapott a félsz. Ezért mélyen tisztelem az űrhajósokat. Hiába tudom, hogy alapos kiképzést kapnak, de szerintem a kiképzés még kevés lenne legyőzni a természetes ódzkodást az ismeretlen közegtől. Bátornak kell lenni az űrbéli munkákhoz.
Most pedig az Atlantis az űrsikló program utolsó küldetésén van odafent a Nemzetközi Űrállomásnál.
Egy korszak véget ért, de tudom, egy új korszak kezdődik.
A sci-fi írók képzelete nagyon meglódult a 60-as években, és már 2000-re holdbázist és állandó űrkomp járatot álmodtak meg. Azonban a képzelet mindig más mint a valóság, és sosem a vágyálmaink alapján kell megítélnünk az elért eredményeinket.
Számomra boldogság, hogy annyi mindent elért a három űrügynökség, a NASA, ESA, JAXA. A Nemzetközi Űrállomás, és a számos űrtávcső, földi teleszkóp; a kutatók, mérnökök, tudósok munkája mind-mind sok kicsi vagy nagyobb lépés egy hosszú úton. Csak azért érezzük kevésnek az álmainkhoz mérten az eredményeket, mert egyéni életünk oly rövidke.
Mindennek megvan az életciklusa, a folyamatok körbejárnak, akár a mérsékelt övi évszakok. Most tél lesz az űrkutatásban, de eljön a tavasz.
Közben a Nap száguld velünk a világűrben. Minden mozgásban van. Semmi sem állt meg.
Biztos vagyok benne, a következő nagy felfedezések egyike lesz: a Világegyetemben olyan „közönséges” az élet, akár a Földön. Garantált, hogy a hatalmas Tejútban nemcsak egy értelmes faj fejlődött ki. Talán azért nem észleltük őket, mert nem a rádiósugárzást használják kommunikációra. Miért gondoljuk, hogy humanoidok? Elég csak megnézni a földi élővilágot és máris láthatunk két teljesen eltérő felépítésű élőlénycsoportot: ízeltlábúak és gerincesek. Azonban addig ne is álmodjunk más értelmes fajokkal történő találkozásról, amíg nem oldjuk meg a népek közti konfliktusokat és nem fejtjük meg az állatok kommunikációját. Illetve felsorolhatnám a ballépéseinket, amik a saját fajunk hosszú távú fennmaradását veszélyeztetik.
Hosszú az út a csillagok felé, de nem fizikai értelemben, hiszen már most a csillagok közt járunk.
Remélem, képesek leszünk átlépni az önzésünk felett, összefogni, a fegyverkezésről lemondani, és az erre pazarolt pénzt a harmadik világ fejlesztésére és a tudományokra fordítani.
Örök igazság, hogy pusztítani átkozottul könnyű, de építeni és teremteni, az az igazi és emberhez méltó feladat. Keresni és jól használni a tudást. Jó lenne, ha ez lenne mindegyikünk életcélja. Csak így maradhat fenn a fajunk, csak így kolonizálhatjuk a naprendszert és csak így lehetünk méltók a „többiek figyelmére odakint”.

Európa államai, akár a ház tornácán napozó és pletykáló öregek csoportja, most eszméltek rá, hogy a hátuk mögött ég a ház. Ugyan a füstöt mér régóta érzékelték és a tűz elleni megoldásokon agyaltak, de mostanra a lángok hátba bökték őket és sietve felugráltak.

Hihetetlen, hogy már a 2000-es évek elején a szakértők előre látták, hogy nagyon rossz ötlet eltérő fejlettségű országokat egy gazdasági unióba összefogni valódi központi hatalom és jegybank hiányában. A sok állam sokfelé szaladt a karámon belül, vagy átmászott a karám alatt... vagy a nagyobbak ráléptek a kisebbek nyakára.
Olyanról is hallottam, hogy a nagyobb államok banki "segítsége", tőke befektetései aprították fel a gyengébbek gazdaságát, és tették egészen kiszolgáltatottá. Azonban a kamat-lufi kipukkadása két irányba csap, padlóra küldi mindkét felet.
Most aztán futkosnak az EU-n belüli gazdasági nagyhatalmak és próbálják menteni a menthetőt, ami egyébként menthetetlen.

1987-ben vagy 88'-ban eme napon született meg a hivatalosan elismert, ötmilliárdodik ember a Földön. 1999 októberében pedig már a hatmilliárdodik is megszületett.
Hamarosan meglesz a hétmilliárdodik is.
Miért kell sírni a magyar nemzet kihalása miatt? Olyan szemellenzős panaszkodás a demográfiai helyzet miatti kesergés. Közben valahogy nem esik le az aggodalmaskodóknak, hogy nyomós okai vannak a gyermekvállalási kedv lecsökkenésének.
A nők szerencséjére itt Európában nem férfi uralmi rendszer van, miszerint az van, amit a férfi mond. Óvszer hiányában a nők szinte folyamatos gyermekszülésre- és nevelésre vannak kárhoztatva, aztán mi, itt a fejlett világban összefacsarodott szívvel nézhetjük a csont-bőr éhező gyerekek fotóit, vagy az elűzött gyermekekét, akiket boszorkánynak nevezett ki a családjuk, egy ok miatt, hogy egy éhes szájjal kevesebb legyen a háznál.
Van így bármi értelme a sokasodásnak, ha etetni sem tudják a kicsiket?
Ma hallottam, hogy egy népcsoport megszállt egy menekülttábort, mert remélte, hogy ott ételt talál.
Az optimisták komolyan elhiszik, hogy a bolygó képes ellátni nemcsak 7, hanem akár 9 milliárd embert is.
Nem. Nem tud.
Amint méregdrága lesz a kőolaj és a földgáz, megszűnik az energiabőség, akár a felfújt, összeroskad a jelenlegi gazdasági rendszer.
Egy miatt örvendezek, hogy a primitívebb korszakba való visszacsúszást nem fogom megélni, és nem lesz "uram", aki helyettem hozná meg a döntéseket. Vígan el tudom cseszni önerőből is az életemet. A gyerek lenne a cseresznye életem megsavanyodott orosz krém tortáján.