„Szól a rádió…” Nem szól a rádió.

Ma reggel (július 7.) nem kapcsoltam be a kis fekete táskarádiómat. Ezen sorok írásakor sem szól a Kossuth adó.
Gyerekkoromban a nagyszüleim kedveltették meg velem a közszolgálati adót. Akármelyiküknél voltam, szólt reggeltől estig a Kossuth.
Azonban a közszolgálati műsorokat egy tévéműsor szeretette meg velem, Déri János idejéből az Ablak.
A tévézésről leszoktam, amikor dudvaként terjedni kezdett a két kertévének „köszönhetően” a kereskedelmi szemlélet. A piac nem érték alapú, hanem haszon. „Adj olcsó terméket dömping áron és szedd meg magadat az ostobák figyelmén!” Erre lehet mondani, hogy ilyen a kapitalizmus, mire az én válaszom, semmivel sem lehet indokolni a szemét terjedését.
Most pedig megváltoznak vagy megszűnnek a kedvenc rádióműsoraim, amik állandóan szóltak téli favágáskor, tavasszal a kertben, vagy esténként a szobában. A Kossuth miatt ragaszkodtam hozzá, hogy még a telefonjaimban is legyen beépített FM rádió. Gyakran a telefon hangszórójából szólt a rádió.
Tudom, butaság lógatni az orromat. Viszont egy állandó eleme tűnik el az életemnek. Ezért vagyok szomorú, ezért a síró smiley.

A jelenben tett lépéseinkre szintén igaz, hogy sok kicsi sokra megy. Például napi egy csomag cigi vezethet tüdőrákhoz, de csak napi tizenöt perc kocogás akár tíz évvel hosszabbíthatja meg az életünket. Ez így van a jövőre vonatkozó nagyobb tervünkkel is, amit elérhetünk sok kicsi megtakarítással. Sokan negatívan gondolnak a biztosítási tanácsadókra, holott a biztosítás a mai világban az egyik legjobb befektetés. Eme tény ellenére mégis a biztosítási tanácsadókra púpként gondolunk, és igyekszünk elkerülni őket. Egyrészt mély meggyőződésünk, hogy teljesen fölöslegesen akarnak hónapról hónapra pénzfizetésre kötelezni minket, másrészt utálatos dolog a részükről, hogy a biztosítási szerződéssel emlékeztetni akarnak minket a halandóságunkra. Mindkettő téves kapcsolás. Manapság a biztosítási termékpaletta jóval szélesebb, és a befektetési jellegű életbiztosításokkal mi magunk járunk jól. Ha pedig beüt a balszerencse, akkor a szeretteink nem kerülnek a szegénységi küszöbre. A rokonságon belül van példa rá, hogy egy jól megválasztott életbiztosításnak köszönhetően a családfő váratlan halála után egyedül a gyásszal kellett szembenéznie a gyermekeknek, de a nyomorral nem.
Nekem is van befektetési jellegű életbiztosításom. A generációmnak már nem lesz nyugdíja, semmiféle társadalmi gondoskodásra nem számíthatok idősebb koromban, így az életbiztosításom lejáratakor felém visszaérkező pénz életmentő lesz. Ha pedig időközben rám esne egy versenyzongora, a legkisebb húgom el tud temettetni és még bőven marad pénze a személyes céljai megvalósítására.
Nincsenek illúzióim. Halandó vagyok. Azonban egy körültekintő, gondolkodó halandó. Mindannyian kerüljük a kockázatos helyzeteket, megtervezzük a napjainkat, unalomig ismert utcákon megyünk végig nap nap után, tehát semmi baj sem történhet velünk. Igen, ez így van. Azonban életünk nagyobb része lődörgéssel telik el. Legtöbbünk semmiféle hosszú távú célt sem tűz ki maga elé. Pedig a sok kicsi lépés végén egyszer csak jelenné lesz a még oly távoli jövő is. Milyen jövőt szeretnénk magunknak? Természetesen a jövő kiszámíthatatlan, és senki sem jósolhatja meg, azonban egy személyre szabott biztosítással garantáltan nyugodtabb és biztosabb lesz a kiszámíthatatlan jövő, amikor a sok kis lépés megtétele után elértük.

Amikor Nóra húgom előhozta a táskát, fülig szaladt a mosolyom. Ha nekem kellene táskát varrnom, használhatatlan és csúf anyagkupac lenne a végeredmény. Persze lenne benne egy nagy zseb, amibe pakolni lehet, de a kinézete és a tartóssága erősen kérdőjeles lenne.

A saját varrási képességeimre gondolva, áhítattal vettem át a tökéletes kézi munkát. Ilyen táskát boltban sose kapnék! Nóra húgom ismerve engemet, a virágmániámat, direkt virágmintás anyaggal vonta be a táska két oldalát. Az alja és keskenyebb oldalai műbőrből vannak. Hihetetlenül precíz munka, pedig a húgomnak a két kezén kívül csak egy varrógépe van. Senki más nem segíti az alkotásban.
Annyira kreatív, hogy nincs nála két egyforma táska. Mindegyik táskája egyedi! Anyagában, színében, méretében.

Aki garantáltan egyedi táskát óhajt magának, keressen privátban, és megadom a húgom telefonszámát. A hugi várja a rendeléseket. Én pedig örömmel közvetítek.

Harminc év után lezárul életem első harmadát kitöltő űrprogram. A Challenger 1986-os katasztrófája hívta fel a figyelmemet az űrsiklókra. Ekkor kezdtem el igazán figyelni az űrsiklós hírekre. Ugyan már korábban tudomást szereztem a létezésükről az 1981-es kiadású Búvár zsebkönyvből, az Űrhajózás címűből, amelynek 28-as tábláján rajz látható az új űreszközről.

"A nyolcvanas évek új űrhajózási eszköze a többször felhasználható űrrepülőgép lesz. A szokásos repülőgépektől abban különbözik, hogy hajtóművei rakéták, így nemcsak a földközeli atmoszférában tud közlekedni, hanem a világűr körülményei közt is. Az űrrepülőgép alkalmas műholdak és más űreszközök pályára állítására, sőt visszahozatalára is, emellett át tudja venni az űrhajók legtöbb feladatát."

[Wikipédia szócikk, "Space Shuttle"]

A kert a világ közepe.

Kitaláltam egy új "szerencsejátékot". Minden évben lenne egy hónap, amikor az összes képviselő felajánlaná a fizetését és minden juttatását egy-egy minimálbérből élő dolgozónak. Tényleg csak minimálbéresek szállhatnának be eme szerencsejátékba. A képviselő cserébe az általa kisorsolt nyertes bérét kapná meg. Sőt, ezt akár meg lehetne csinálni minden hónapban, eme esetben a kedves képviselők a juttatásaikat megtarthatnák, hogy ne hogy már nélkülözniük kelljen, mert minimálbérből kies fővárosunkban sem magukat, sem családjukat nem tudnák fenntartani. Ki mit szól eme közösségi összetartozást erősítő "szerencsejátékhoz"? A képviselőinket legalább egy picit közelebb hozná az anyaföldhöz és a magyar valósághoz. Tapasztalataim szerint az emberek hamar elfelejtik, hogy honnan jöttek és hová tartanak, amint belekóstoltak a jóba. Igen, az ember nem változik, hanem alkalmazkodik. Még hozzá elképesztő mértékben veszi fel a környezetében lévő emberek manírjait és kezd azonosulni az új szerepével. Csak az a baj, hogy a szerepjátszás még nem egyenlő a tudással, szakértelemmel és becsületes szolgálattal. Észrevételem szerint nálunk megélhetési politikusok vannak. Hatalmi helyzetben sokkal könnyebb vagyont szerezni és jól élni. Ezért aztán nehéz lenne megvalósítani a minimálbéreseket támogató: "képviselői bért nyerhet" játékot.

A 20. század elején még fejenként 14 hektár jutott egy-egy emberre a bolygónk szárazföldi területeiből. Ma már csak 2 hektár. Ráadásnak a szárazföld zömén az éghajlat miatt lehetetlenség az emberi élet alapját jelentő mezőgazdaság, így a megművelhető terület kisebb, tehát jóval kevesebb földet birtoklunk mindannyian.
Az ember egyik területszerző megoldása az erdőirtás. Ez jelenleg is bevett gyakorlat a fejlődő országokban. Azonban kevesekben tudatosult, hogy a természeti javak eladása rövid távú fellendülést hoz, és a mezőgazdaság lehetetlenné válik pár éven belül a nagymértékű talajerózió miatt. Az esőerdő hiányában az időjárás is drasztikusan megváltozik. Az Amazonas őserdő (ami megmaradt belőle) a világ másik felén van, azonban pusztulása kihat az egész bolygóra. Kár, hogy az ember rövid távú szükségletei háttérbe szorítják a hosszú távú fennmaradás igényét.
A jövőnk érdekében becsüljük meg hazánk természeti értékeit! Ne tépjük le a vadvirágokat, ne rúgjuk fel az ehetetlen gombákat, ne vigyünk szemetet az erdőkbe!
Nehéz elhinni, inkább elfogadni, mert az emberi önhittség végtelen, hogy a természet nélkül fajunk képtelen fennmaradni, pedig így van.
Kíméljük, óvjuk, ápoljuk hazánk flóráját, faunáját és gombáit. Létükkel közvetve vagy közvetlenül járulnak hozzá egészségünkhöz, jó közérzetünkhöz.
Engem mindig megnyugtat, energiával tölt fel a hosszú séta a fák között. Életem végéig őrzöm a hatalmas bükkfák emlékét. Jártam a bükki „őserdőben”.
A természet a jövőnk záloga. Ismerjük fel eme igazságot, és legyünk mértékletesek, ne higgyük végtelennek az erdőket. És aki teheti, ültessen fát, lehetőleg őshonosat.

Kételkedve olvastam az áradozó kritikákat az új Batmanről. Végül legyűrte a kíváncsiság a nosztalgiát, kedvencem a Tim Burton féle első Batman, és idén megnéztem a Batman: kezdeteket. Be kellett ismernem, merőben más az új változat. Mi változott meg? A filmipar teljes apparátusával ráállt a képregények profi adaptálására, és a technikai színvonal megugrása látványos eredményt adott ki. Komolyan vették a képregényt, a rajongók tömegének az igényeit, és mindent beleadva minőséget adtak a mozijegy áráért. Elismerően csettintettem: ez aztán a tisztességes munka! Értékelem a minőséget.
1990-ben, 12 évesen azonban nekem bőven elég volt Jack Nicholson ravasz tekintete, Kim Basinger szépsége, Michael Keaton titokzatos semmitmondósága, és lekötötte figyelmemet a Denevérbarlang díszlete, Batman autója, repülője és egyéb dizájnos technikai eszköze. A film ugyan eltért sokban a képregénytől, mégis visszaadta a hangulatát. Az egészet a csúcsra emelte Danny Elfman Batman motívuma. Most is felzümmögött az emlékeim között. Sajnos, a második rész más volt, és onnantól kezdve mélyrepülésbe kezdett a Denevérember. A további két részre jobb nem emlékezni. Azok a csiricsáré díszletek... Azért ennyire sosem volt színes és tarka a képregény.
A képregény egészen másként ábrázolta Gotham városát. (Gotham egyik beceneve New York-nak. Jelentése, Bolondok városa.) Az egyik epizód pont a városképet meghatározó épületek tervezőjéről szólt, aki a 19. század második felében élt és tervezte meg a hagymázas megjelenésű épületeket. Az építész egy istenfélő ember volt, és a gonoszt próbálta távol tartani, elijeszteni a nyakatekert díszítésekkel, szobrokkal a várostól. Gotham igazi hangulatát, emlékeim szerint, egyik film sem tudta visszaadni. Vagyis nem keltette fel az érdeklődésemet a város, holott Batman Gotham nélkül szárnyaszegett hérosz.
Az új változat készítői merész lépésre szánták el magukat, és a képregény fiktív alakjait valódi helyszínekre helyezték ki. A szereplőválogatás kiterjedt a városokra is, és Chicago játszotta el Gotham-et a filmekben. Az első részben számítógéppel feltupírozva még igyekezett hasonlítani a képregény városára, de a másodikban nyomát sem láttam a maszkírozásnak. Chicago a maga valóságában állt a szereplők mögött. Talán a rendező úgy gondolta, hogy még inkább erősíteni kell a fikció valóság-faktorát, és Chicago valódi megjelenése társulva a fegyverropogástól hangos múltjával még hitelesebbé teszi Batman harcát a gengszterekkel. Az ötlet bejött. Az igazi város nemcsak díszlet. Majdnem hús-vér embereknek érezzük a fiktív alakokat. Sőt, tényleg azoknak látszódnak. Mintha nem is képregényen alapulna a film, hanem komoly irodalmi művön. Jogos a dicséret, minőségi munka.
A fiktív alakokat nagyszerű színészek alakítják. A stáblista bármely drámai filmhez tartozhatna. Meglepő, hogy a színészek is komolyan vették a szerepüket és nyomát sem látni kikacsintásoknak, itt bizony mindenki azonosult a szerepével, és elhitetik a nézővel, ők bizony a saját valódi történetüket játsszák el. A kiváló színészi munka társulva a valódi város helyszíneivel, felrázza a nézőt és alaposan megdolgozza az idegeit. Semmi panasz nem érheti a színészeket, kivéve a szereposztókat egy karakter tekintetében. Újfent sikerült egy a külsejében jelentéktelen színésznőt felkérni a kiemelt fontosságú női szerepre. Maggie Gyllenhaal bármennyire kiváló a drámai szerepekben, még a húgom is fanyalgott ránézve, „hiszen nem szép”. Most mindenki tegye a kezét a szívére, és mondja őszintén, Christian Bale és Aaron Eckhart mellett igen is jól mutat a hölgy. Senki sem mondta ki? Vajon, miért... A hölgy esztétikai halványsága miatt semmiféle érzelmi húrt nem pendített meg bennem, és szerepének a kiírása a filmből, hidegen hagyott. (Sőt, Rachel Dawes halálának titkon örültem, mert Katie Holmes annyira szörnyű volt az előző részben, hogy csókja Christian Bale-lel egy mozis trauma.) Sajnos, Rachel halála kiemelt fontosságú a történetben, meghatározza az egyik hősszerelmes további tetteit. A szerelmi szál egy hiba az egyébként jó forgatókönyvben.
Most az szólaljon meg, aki szerint a szerelem mindig tud érvényesülni egy alapvetően akció-központú filmben. Tapasztalatom szerint az akció lazán félresöpri a szerelmet, és ez nincs másképpen a Sötét lovagban sem. Érdektelen a szerelmi szál, és éppen ezért hiteltelen a hősszerelmes pálfordulása. Főleg, ha ama tévhitemre gondolok, hogy az Egyesült Államokban mindenki karrierista, és lazán félrepöcköli a magánéletet a karrierje érdekében. Miért lenne másképpen egy főügyész esetében? Nem a nő halála viselné meg, hanem az állása elvesztése, ha mégis kiderülne róla néhány mocskos dolog. Semmi súlya nem volt Kétarc bosszújának. Rachel halála kizökkentett a film világából, és feltámadt bennem az elégedetlen szakmai ítész. Mi ez az orbitális hülyeség?? Ez lenne az év filmje? Jó vicc. Tisztességes iparosmunka, semmi több.
Végignéztem, megtiszteltem a filmesek odaadó munkáját a teljes figyelmemmel, és további észrevételekkel „gazdagodtam”.
A kiváló színészi játék és a valódi helyszínek ellenére, a mozi kétdimenziós maradt, és számos közhellyel borzolta a kedélyemet.
Örök borsfűszerem a szuperhős műveknél a bűnözők favorizálása. A gothami alvilág áll egy rész oroszból, egy rész olaszból és egy rész afroamerikaiból. Az olasz család feje Erik Roberts, aki már számos rossz fiút alakított. Diszkrét unalom a bűnöző felhozatal láttán. Ráadásul, kivéve Erik Robertset, igazi pancserok. Kettős csapás éri őket, előbb Batman, majd Joker készíti ki őket, utóbbi szó szerint. A bűnözők kizárólag mellékszereplők, nincs súlyuk a filmben. Ezek ellen harcolt oly elszántan a világ egyik leggazdagabb embere?! Félre a panaszkodással, itt egy tudatos fordulatot látok. A valódi bűnözőkre emlékeztető rossz fiúk felszámolásával a képregény-mozi végre rátérhet az igazi Batman ellenfelek bemutatására. Ha jól tudom, a harmadik záróepizódban Rébusz és Pingvin lesz a Denevérember ellenfele. Ők alig maradnak el Joker mögött. Sok kellemetlenséget tudnak okozni.
Itt kell megjegyeznem, a rossz fiúk tábora után, hogy hasonló gond van a jó fiúk táborával is, élükön Batmannel.
Batman a kezdetekhez képest meglepően érzékeny. Az előző részben még nagyon okosan kitol a rossz fiúval és másodszorra nem menti meg az életét. A Sötét lovagban képtelen sorsára hagyni a Jokert. Érthetetlen fordulat. Mitől lett ennyire érzelgős? Csak nem kedvelte meg a szörnyeteget, vagy ismerte be titkon, hogy a Jokernek igaza van, és ők ketten egy pár? Nemcsak Batman követ el hibákat, köztük majdnem végzeteseket, a rendőrök sokkal többet hibáznak.
A rendőrök alig maradnak el a bűnözők mögött gerinctelenségben és szakmai inkompetenciában. Kedvencem a Jokert vigyázó rendőr, aki bedől Joker érzelmi trükkjének és alig később Joker már túszként tartja maga elé. Gordon csak azért szimpatikus, mert elismeri és támogatja Batmant (plusz megmenti az életét), de ő is egy pipogya alak, mert felsül Kétarccal szemben. Egyébként mind a bűnözők, mind a rendőrök fölösleges töltelékek a filmben. Foglalják a helyet, túlzsúfolják a színteret, elvonják a néző figyelmét. Idegesítően nyüzsögnek és sokat bénáznak, mint mi, a kisemberek. (Jól tudom, hogy Batman és a többi fontosabb szereplő hibái szándékos elemei a filmnek. Kiegészítik a figurák jellemét, majdnem hihető alakokká változtatják őket. Hiszen akárcsak mi, lám, ők is hibáznak.) Ha így nézzük, akkor tényleg bukás vár az egész fajtánkra, mert tényleg ennyire ügyetlenek vagyunk. Mit sem tudunk kezdeni a zseniális öntörvényűekkel, mint pl. a fiktív Joker.
Joker kiemelkedik az ellenfelek közül, mivel Batman torz tükörképe. Ők ugyanannak az érmének egyik és másik oldala. A különbség köztük, az egyik rendet akar, a másik káoszt. De mit érne a rendet kívánó a káosz ügynökének a ténykedése nélkül? Nincs nappal éjszaka nélkül. A közhely megjelenik jó néhány formában, kicsit megcsócsált falat már a film vége felé, amit egyre nehezebb lenyelni. De elviselem minden mennyiségben a jól ismert motívumokat, hiszen ezeken nőttem fel, ismerős mind.
Kivéve azokat, amiket a valóságból emeltek be. Ezekkel egy gond van, kilógnak a fiktív világból és a majdnem háromdimenziós kép remegni kezd, felolvad ott, ahová beszőtték a valóság elemeit. Miről beszélek? Kezdem a kevésbé erőteljessel, a kínai könyvelő figurájával. Szinte fel sem tűnik, hogy utal az Egyesült Államok függésére az ázsiai piacoktól. Ráadásul az egész kényelmetlenül lejárató, mert Lau gyáva. Aztán szegény gazfickót egy nagy pénzköteg tetejére ültetve elégetik a film írói. Kedves feloldása a szorongásnak...
Az aduász viszont a 2001-es trauma, és annak egyik hozadéka. A terrortámadás egyik folyománya a lehallgatási-botrány volt, de itt, eme fiktív világban az akció végén megsemmisítik az egész várost kémlelő rendszert, hiszen annyira fontos a bizalom. (Diszkréten somolygok a fotelbe süppedve, ennyire valósághű mozi, és annyira naiv, mint a legrégebbi képregények.)
Joker az egész városra kiterjeszti rémuralmát, és majdnem sikerül grandiózus terve, hogy alaposan bevágjon a jó emberek lelki gyomorszájába, de a nép szürke egérkéi és görbe utakon járó kandúrjai másként döntenek. Ez annyira hiteles megoldás volt...
Újabb szörnyű gond, hogy felüti fejét a személyi kultusz törpe változata. Igen, mert egy is lehet rendkívüli, még ha éppen nagyon gonosz is, és egyszerűen annyira rendkívüli, hogy agyonütni sem lehet. Vajon, ha a valódi rossz fiúval találkozna a nép valódi fia, nem lőné agyon a shotgunjával? Joker annyira gonosz, annyira zseniális, hogy emberfeletti, talán még a golyó sem fogja. Sosem hal meg, örökké él, akárcsak az ellenfele, a Sötét lovag. Még szerencse, hogy csak a képregényben léteznek, mert mindketten sült bolondok.
Legkisebb húgom szellemesen megjegyezte: „akárcsak egy óvodás kisfiú az asztalterítővel a nyaka körül, olyan a Batman.” Hasonló korú voltam és magam is így láttam. Ma sem látom másként, muris látvány az érett férfiember denevérszerkóban. Félelmetes lenne? Egy fiktív világban, igen, a valóságban, nem. Hiába hozták be a film világába Lucius Fox karakterét, a feltalálóét, (A képregényben egy púpos, torz zseni Batman fegyvermestere.) a sok csodakütyü valósághű ecsetelése nem teszi elfogadhatóbbá a hőst. Ugyanúgy vicces fülecskés sisakjában, és alakváltó köpönyegében. A „denevérszárny” garantált, hogy nem tartja meg a levegőben, kőként zuhanna alá a siklás helyett.
A húgom rákérdezett, ez sikerülne neki? A válaszom, nem.
Sajnos, minden kiválósága ellenére, a Sötét lovag ellentétes hatást váltott ki. Nem tudta visszahozni a gyermekkor szájtáti áhítatát a kaland láttán, nem sikerült neki a varázslat. Ahogy a denevérköpönyeg képtelen megtartani egy felnőtt férfi súlyát, úgy a film sem képes felemelni kalandra vágyó lelkemet.
Ha ekkora csalódást okozott, minek néztem meg? Mindegyikünkben él egy vágy a létünk és egónk határainak kitágítására. Jó érzés átélni a fantasztikus kalandokat a kényelmes fotelből, átadni magunkat a biztonságos élményszerzésnek. Sőt, nagyon jól eső érzés feldolgozni valódi szorongásainkat a fiktív karakterek szenvedésein keresztül. Az egész szórakoztató ipar eme vágyunknak köszönheti létezését és virulását.

Szerencsére nincs semmilyen ételallergiám, így boldogan ehetem a földimogyorót is.
Az összes olajos mag figyelmem középpontjába kerül a hideg időszakban. A madáretetőre járó cinkék és verebek is esküsznek a napraforgó jó élettani hatásaira. Ha nem ehetnék a nagy tápanyagtartalmú napraforgót, éheznének. Emberként a nagyobb méretű magok vonzanak. Imádom a diót, mogyorót, mandulát, kesudiót, és földimogyorót. Az utóbbi egy lágyszárú, pillangósvirágú növény hüvelytermésében fejlődő mag.
A földimogyoró a zöldbab és zöldborsó rokona. Dél-Amerikából származik, akárcsak a kedvencem, a sütőtök. Szintén meleg- és napfényigényes. Néha kiskertekben is próbálkoznak a termesztésével, de sok nyűg van vele, mert az összes talajban élő kártevő jó étvággyal felzabálja még éretlenül a fejlődő magokat. Különlegessége a növénynek, hogy megtermékenyült sárga pillangósvirágainak a szára megnyúlik, és a virág belefúródik a talajba. Ott fejlődik ki a hüvelytermés. Ezért vetése előtt érdemes a kártevők ellen talajfertőtlenítővel beszórni az ágyását. A növény tövét folyamatosan földdel kell feltöltögetni, akárcsak a krumpliét. Azonban a krumpli gumója módosult szár, míg a földimogyorónak a hüvelytermése fejlődik a talajban.
A földimogyoró jó rágcsálnivaló, de a konyhában is felhasználható leginkább keleti ételekhez. Az édességipar szintén felhasználja mint olcsó töltelék alapanyagot. Az amerikai filmekből ismerős lehet a földimogyoróvajas – lekváros szendvics. Ha találok elérhető áron a boltban földimogyoróvajat, ki fogom próbálni. A lekvár igazi, házi szilvalekvár lesz.
Tepertőkrém vs. Földimogyoróvaj. Melyik a jobb?

A nyolcvanas években láttam egy képet a következő felirattal: „Murnau zsenialitása kell ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegyen egy vámpírt: Nosferatu (1921-22).”

A vérszopó szörnyeteg, mint ismeretlen és különös lény felkeltette az érdeklődésemet.
Eredetileg a vámpír frissen elhunyt ember síri szelleme, ami az élők vérére szomjazik.
Csak éjszaka kóborol, mivel nem bírja a napfényt. Nem bír átkelni a folyóvizeken. Nem állhatja a szent jelképek közelségét. Nem bírja a fokhagyma bűzét. Nem tud belépni olyan házba, ahová nem hívják be. Nincsen tükörképe. Képes állatalakot felölteni, általában denevérré vagy farkassá alakul. Megjelenhet csillámló köd-alakban is és képes a holdfényen keresztül utazni. Egyszerre szellem és halott test. A holtteste egészen bizonyosan nem kóborolhat, mégis üres a vámpír nyughelye, ha éjszaka néznek bele az elpusztítására törők. Nappal azonban a szinte elevennek tűnő testét a szívébe szúrt fakaróval el lehet pusztítani. Fokhagymát kell a szájába tömni, és le kell vágni a fejét. A vámpír nyughelyét megmutathatják az állatok, főleg az ember hű társai, a lovak és a kutyák. Néha a vámpír láthatatlan és ténykedését csak az mutatja, hogy áldozatai testén véres harapásnyomokat hagy.
Tulajdonságai alapján a vámpír a nagyon is élő emberek tévképzeteinek a megtestesülése és láthatatlan alakja inkább egy pszichológia betegség tünete lehet, amit szexuális elfojtások okozhatnak. Vagy a harapások egy túlfűtött szeretkezés emlékei.