Feltúrtam a fiókot, szekrényt és összeszedtem pár nyugdíjazott mobilt, amik az ágyon szétszórva hevernek. Van itt Motorola V3i almazöld színben, Nokia 6131, Samsung X160, amik kagyló kialakításúak, és a finn gyártó dizájn szériájából Nokia 7210, és egy mai napig működő Nokia C2-01, valamint néhány egyszerű Alcatel és a képen látható trió a múltból: Alcatel A1018s, Nokia 7650 és Siemens MT50.
Az első telefonom nincs meg, ami Ericsson GA628 volt. 2000-ből felejthetetlen élmény, hogy végre bárhol bárkit felhívhattam és engem is utolértek, akár a vonaton utazva. Egyébként jóval fiatalabban még gyerekként láttam az első hordozható mobilok egyikét, valamelyik táska méretű eszközt. Talán szintén Ericsson volt. Oh, igen, akkoriban Európa élen járt a mobiltechnológiában, a finn Nokia, a svéd Ericsson, a német Siemens, a francia Alcatel, a holland Philips gyártotta a mobilokat. Főleg a Nokia ért el elképesztő népszerűséget és milliós számban adta el telefonjait, de aztán az Ericssonnak is volt aranykora, amikor a Sonyval közös céget alkottak, és megjelent a legendás K fotós, valamint W zenei széria és ott voltak a P szériában kiadott okostelefonjaik is. A Samsung kagyló és csuszka vonalon tarolt. Rengeteg ismerősömnek volt valamelyik a gyártótól. Ami viszont nekem nagyon tetszett, mert mindig is vonzottak a furcsaságok, a zenei modell, az X830, ami bicska kialakítású volt. Ami viszont tényleg mindenen túltett, a Nokia 7280 volt a favoritom, amit sajnos nem tudtam beszerezni.

2005-ben vettem meg az első színes kijelzős mobilomat, ami mp3 csengőhangot is meg tudott szólaltatni, a Sony Ericsson K508-ast. Erre már lehetett telepíteni apró java alkalmazásokat. Töltöttem rá magyar-angol szótárt, planetáriumot, és böngészőt, ami az Opera volt. Aztán még abban az évben megszereztem az első telefon+pda hibridemet használtan, a Sony Ericsson P800-ast. A buszon utazva internetezni a színes kijelzőjét böködve a tollával nagyon cool élmény volt. Utána volt még három E szériás Nokiám: E61, E60, E65 és még egy P szériásom, a 990-es. Aztán évekig nem volt okostelefonom. Hiába indult hódító útjára a modern okostelefon, az első tapicskolós mobilomat 2014-ben vettem meg, amit 2018-ig használtam. A Nokia 520 nagyon jól eltalált alap okoska volt. Tökéletes méret, megbízható működés. Csak a rendszer lett kihúzva alóla. Használhatatlan lett. Szomorúan nyugdíjaztam. Mivel nincsenek extrém igényeim, a Nokia 2.1-est választottam utódjának. Akciósan harmincezer forintért nem vártam csodát. A komótos tempója sosem zavart. Egyszerűsége ellenére két évig szolgált. A gyártó tolta el, hogy erőltette a főverzió frissítést, és a gyenge hardverre ráküldte a 10-est is, amitől szinte használhatatlan lett. Képes újraindulni a legkisebb terhelésre is. Kénytelen voltam nyugdíjazni. Nem került fiókba, mert esti videónézésre még jó, de kerekedik a szemem, amikor a középkategóriás utódja napközbeni tapicskolása után felveszem és szegényke erőlködve igyekszik ellátni okostelefonos feladatait. Feltűnő a lassúsága. De ezzel régebben nem volt gondom, amíg a tízestől nem lett még lassabb és megbízhatatlanabb. Kár érte. Ormótlansága ellenére kedveltem.
Nálam a telefon használati tárgy és bár vigyázok rájuk, de óhatatlan, hogy időnként leessenek. Egy drága készülék akaratlan lezúzása kellemetlen pocséklása a szűkös erőforrásoknak. Nálam a leggyakoribb hiba, hogy ingzsebben tartom a mobilt és ha lehajolok, előfordul 100 esetből egyben, hogy nem rakom a bal kezem a zsebre és a telefon kizuhan. Szerencsére kicsit esik, de akkor is pocsék látni a készüléket a sarkánál megpattanni majd kijelzővel lefelé elterülni. Miért mindig a képes felére esik?! Sóhaj. Természetesen szilikon tokban, lefóliázva használom a telefonjaimat. De ez sem biztos védelem. Ezért sem vennék százezernél drágább készüléket. Lezúzni egy több százezres kézi számítógépet, több mint kínos. Ráadásnak nem használom ki a mai okostelefonok elképesztő tudását. A laptopom egy régebbi üzleti gép, 8GB ramja van. Ma már telefonoknak van ennyi vagy több is. A hanghívás, ami eredetileg a rádiótelefon elsődleges funkciója volt teljesen a háttérbe szorult. Az interneten kommunikálok. Amikor Hangouts-on beszéltem ausztrál ismerősömmel, csak pislogtam mint ponty a szatyorban. Meglepő élmény volt.
Érdekes, hogy az okostelefon tényleg kézi számítógép. Zsebmindenes. Sokan sokkal többre használják mint én, aki mindig is imádta a mobilokat. A gyerekkori álmom a színes kijelzős eszközről, amin lehetett tévét nézni, rádiót hallgatni, a kijelzőjére rajzolni, volt benne számológép is, valóssággá lett. Ez az egyik olyan pozitív meglepetése az életemnek, amitől fülig ér a mosolyom. Ezeket tudja egy alap okostelefon is, így remekül megvagyok a jelenlegi középkategóriásommal. Amíg bírja szuflával, addig nem cserélem le. Jó, azért motoszkál bennem a gondolat, hogy beszerzek egy régebbi zászlóshajót megtapasztalni a technológia csúcsát.

Ma nyugdíjaztam a 2018. decemberében vásárolt Nokia 2.1 telefonomat. Sokáig jól szolgált, de 10-esre frissült Go rendszerével megkergült, a legkisebb terhelésre is újraindulással reagált. Nagyon visszafogottan tudtam csak használni. Kellett helyette egy másik korszerűbb okostelefon. Átgondoltam, hogy mik a lehetőségeim és végül a használt piacon néztem körül. Véletlenül akadt meg a szemem a Xiaomi Mi 9 Lite helyi hirdetésén. Látom, hogy jó ideje népszerű a márka, tavaly a Redmi Note 8T már felkeltette a figyelmemet, de ettől a gyártótól még nem volt mobilom. Egyébként a Xiaomi olyan sok modellt adott ki, hogy rég elvesztettem a fonalat a készülékeivel kapcsolatban. A Mi 9 Lite is totál homály volt számomra. Ezért elolvastam a tesztjét, megnéztem Mobeel tesztvideóját és rájöttem, hogy bőven jó nekem. A "kell" érzése egyből felugrott bennem. Egyik napról a másikra leszerveztem az adás-vételét az előző tulajával, aki hirdette. Most itt van a kezemben és fülig ér a mosolyom. A címben szereplő egy és hat a ramra utal, a Nokiának csak egy volt, míg a Xiaominak hat van. Jelentős előrelépés a fapados szintről a középkategóriába. Remélem, hogy sokáig a mobiltársam lesz az üvegszendvics szépség.

Öt kép Canon PowerShot A630 kompakttal készült, a másik öt viszont Nikon D7500-assal. Továbbra sem érdekel a fotózás magasabb szintű elsajátítása, mert kizárólag saját örömömre fotózok. Pusztán extra, ha másnak is tetszenek a képeim. Szeretek fotózni, de utálom, amikor bonyolódik valami. Ha már nyűg az adott tevékenység, akkor nincs benne élvezet számomra. A spontán cselekvés motivál, az elkapott pillanat és eszem ágában sincs vacakolni a beállításokkal. Nem az a típus vagyok.

Egy éve is osztottam meg januári képeket, amiket a zúzmarás héten lőttem. Most többféle témáról készítettem fotót enyhébb és zordabb körülmények között. Azért voltak napok, amikor nappal is fagyban jártam a terepet vagy a várost. Az utolsó, cinegés képet nem a Canon PowerShot A630-assal lőttem, hanem az új tükörreflexes vázzal és egyik kit obival.

A kamera most is a Canon PowerShot A630 2006-os kompakt. Az utolsó hónapban kevesebbet fotóztam, az időjárás nem kedvezett a terepjárásnak és külterületen nagy a sár. A gombák: süngomba (védett), júdásfülgomba, téli fülőke, kései laskagomba, osztrák csészegomba, fenyő-pereszke, bimbós pöfeteg múmia. A növény a szöszös ökörfarkkóró tőlevélrózsája.

Vincent Reffet idén novemberben elhunyt, pont jetpack edzés közben, de a szomorú tény ellenére az öt éves videó igazán bámulatos. Élvezet nézni. Persze eszem ágában sem lenne jetpackkel repülni, de még ejtőernyőzni sem. Nekem untig elég volt két nagyobb utasszállítóval interkontinentális utazásra menni tavaly decemberben. Boeing 777 és Airbus A380 volt a két "madár", amivel repülhettem. Bűnös élvezet volt, mert jól tudom, hogy mennyire környezetszennyező a légi közlekedés, viszont még mindig bámulatos. Engem teljesen lenyűgöz, és csodálkoztam, hogy utastársaim zöme, amint felszállt a gép, bealudt. Én meg majd szétestem az izgatottságtól, hogy mennyire fenséges, ahogy a tolóerő fellöki az égre a több száz tonnát, és milyen kecsesen fordul az óriás. Imádtam a fel- és leszállásokat. De sokszor bámultam a kamera képét, ami az alant lévő világot mutatta. Odakint -51 Celsius fok volt az utazási magasságon, ami tízezer méter volt. Amikor az utazás előtt pár nappal a kastélyparkból mutattam a barátomnak a Budapest-Dubaj járat gépét, ami éppen átrepült felettünk, más volt a nézőpontom. Totál megérte megjárnom a déli féltekét és kivételesen nagy ívben teszek a környezeti károkra, amiket az önzésemmel okoztam. A repülés nagyszerű élmény.

Szabadvers

Oh, te feudalizmusban ragadt kis ország.
Jó neked a valóságshow.
Jó neked a használt ruha.
Jó neked az áruhitel.
Jó neked a nemzeti kormány.
Egyik szemem sír, ami temet.
A másik szememben az élet izzik és keres.

Pont egy éve, 2019. december 7-én fotóztam le mobillal a naplementét Nyugat-Ausztráliában valahol Margaret-river közelében. A nagy utazás sok élménnyel gazdagított. Igen, Ausztrália a fejlett világhoz tartozik, gazdag ország, a veszélyesnek tartott élővilága ellenére sokak számára vonzó. Azonban kétlem, hogy boldog lennék ott vagy bárhol a világban. Egy-két történet a lét nyűgéről odaát is a memóriámba ragadt. Perthben az öböl mentén lévő apartmanházak közelében, ahol egy-egy lakás ára csillagászati, egy nyilvános mosdó takarítása közben a spanyol származású takarító fiú keze beszorult valahová. Segítségért kiáltott. Vagy a hajléktalanok Fremantelben, akik pont ugyanolyan kilátástalan félhullák voltak mint az itthoni balsorstársaik. Csak odaát a mediterrán klíma miatt télen sincs igazán hideg. Legalább a fagyhalál kevésbé fenyegeti őket. Vagy Perth olyan kerületében volt a szállásom, ami kissé lecsúszott, így teljesen normális volt, hogy többször rendőr autó szirénáját hallottam vagy láttam is a zsarukat, mert a drogos/zűrös bérlőket kellett a helyükre tenni.
Ma reggel tűnt fel igazán, hogy évek óta egyik állandó eleme az életemnek a nehéz ébredés. Egyáltalán nem akaródzik visszatérni az agyam lidérces színházából a valóságba. Oly jó szuszogó testnek lenni, és innen már csak egy gondolat a nemlét. Álmomban kihunyni nagyon is rendben való dolog. Az a sok nyűg csak azért van, hogy életben tartsam a testemet, mert élőlény. Élőlény vagyok, ami biológiai programot futtat. Fennmarad, amíg utódjai felnövekednek. Bár nálam error van a programban, nincsenek utódok. Tehát fölösleges egyed vagyok. Itt baszom a gépet, de minek. Élek, mert élek. Hűha! Micsoda felfedezés! És legyek hálás, amiért nem valami ennél is retekebb helyen csúsztam ki az anyai testből. És némi hibával, de egészséges a testem. Működnek az érzékeim. Van tető a fejem felett. Van mit ennem, ami ugyan olcsó élelmiszeripari hulladék, de akkor is, nem éhezem. Tiszta édesvíz folyik a csapból. Testi igényeim némi hiánnyal ugyan, de ki vannak elégítve nap nap után. Hálátlan szarcsimbók lennék? Nem. Keserűség mar, hogy ennyi csak az élet. Szerencse és véletlen, kurta vergődés. Szánalmas színjáték az ébrenlét. És a vágyak mind hazugok. Ezért szeretem az alvást, őszinte agy fecseg, hülyül. A test békésen szuszogó állat. És innen egy gondolat a nemlét. Meddig bírom elviselni az ostoba színjátékot?

A kamera még mindig az öregecske Canon PowerShot A630. A kedvenc szakterületemre való tekintettel a gombák a főszereplői a novemberi képválogatásomnak is.
A képek sorrendje: gyilkos galóca (halálosan mérgező), cirmoskalapú pereszke (nem ehető), olajszínű csigagomba (ehető), téli fülőke (kalapját fogyasztjuk), gyűrűs tuskógomba (20 perc főzés után kalapját fogyasztjuk), déli tőkegomba (kalapját fogyasztjuk, finom), kígyógomba múmia (kígyógombák közt nincs ehető faj), petrezselyemgomba (ehető), hangulatkép és 8 faj spóranyomata.