Pont egy éve, 2019. december 7-én fotóztam le mobillal a naplementét Nyugat-Ausztráliában valahol Margaret-river közelében. A nagy utazás sok élménnyel gazdagított. Igen, Ausztrália a fejlett világhoz tartozik, gazdag ország, a veszélyesnek tartott élővilága ellenére sokak számára vonzó. Azonban kétlem, hogy boldog lennék ott vagy bárhol a világban. Egy-két történet a lét nyűgéről odaát is a memóriámba ragadt. Perthben az öböl mentén lévő apartmanházak közelében, ahol egy-egy lakás ára csillagászati, egy nyilvános mosdó takarítása közben a spanyol származású takarító fiú keze beszorult valahová. Segítségért kiáltott. Vagy a hajléktalanok Fremantelben, akik pont ugyanolyan kilátástalan félhullák voltak mint az itthoni balsorstársaik. Csak odaát a mediterrán klíma miatt télen sincs igazán hideg. Legalább a fagyhalál kevésbé fenyegeti őket. Vagy Perth olyan kerületében volt a szállásom, ami kissé lecsúszott, így teljesen normális volt, hogy többször rendőr autó szirénáját hallottam vagy láttam is a zsarukat, mert a drogos/zűrös bérlőket kellett a helyükre tenni.
Ma reggel tűnt fel igazán, hogy évek óta egyik állandó eleme az életemnek a nehéz ébredés. Egyáltalán nem akaródzik visszatérni az agyam lidérces színházából a valóságba. Oly jó szuszogó testnek lenni, és innen már csak egy gondolat a nemlét. Álmomban kihunyni nagyon is rendben való dolog. Az a sok nyűg csak azért van, hogy életben tartsam a testemet, mert élőlény. Élőlény vagyok, ami biológiai programot futtat. Fennmarad, amíg utódjai felnövekednek. Bár nálam error van a programban, nincsenek utódok. Tehát fölösleges egyed vagyok. Itt baszom a gépet, de minek. Élek, mert élek. Hűha! Micsoda felfedezés! És legyek hálás, amiért nem valami ennél is retekebb helyen csúsztam ki az anyai testből. És némi hibával, de egészséges a testem. Működnek az érzékeim. Van tető a fejem felett. Van mit ennem, ami ugyan olcsó élelmiszeripari hulladék, de akkor is, nem éhezem. Tiszta édesvíz folyik a csapból. Testi igényeim némi hiánnyal ugyan, de ki vannak elégítve nap nap után. Hálátlan szarcsimbók lennék? Nem. Keserűség mar, hogy ennyi csak az élet. Szerencse és véletlen, kurta vergődés. Szánalmas színjáték az ébrenlét. És a vágyak mind hazugok. Ezért szeretem az alvást, őszinte agy fecseg, hülyül. A test békésen szuszogó állat. És innen egy gondolat a nemlét. Meddig bírom elviselni az ostoba színjátékot?

A kamera még mindig az öregecske Canon PowerShot A630. A kedvenc szakterületemre való tekintettel a gombák a főszereplői a novemberi képválogatásomnak is.
A képek sorrendje: gyilkos galóca (halálosan mérgező), cirmoskalapú pereszke (nem ehető), olajszínű csigagomba (ehető), téli fülőke (kalapját fogyasztjuk), gyűrűs tuskógomba (20 perc főzés után kalapját fogyasztjuk), déli tőkegomba (kalapját fogyasztjuk, finom), kígyógomba múmia (kígyógombák közt nincs ehető faj), petrezselyemgomba (ehető), hangulatkép és 8 faj spóranyomata.

A lista pusztán csak kifigurázása a közösségi oldalt elárasztó negédes mémeknek. Valójában kedvelem az őszt, mert ilyenkor lehet a legjobbakat túrázni.

- Reggel káromkodni, hogy milyen sötét van.
- Forró csokit inni automatából nyilvános vécé mellett.
- Szitkozódni, miután majdnem eltaknyoltam a csúszós faleveleken.
- Elővenni és kimosni a dohos pulóvereket.
- Belélegezni a csípős/mérgező füstöt, mert mindenki szeméttel fűt.
- Tököt faragni, majd szétrúgni, mert ronda lett.
- Rinyálni a közösségi oldalon, hogy eltelt a nyár.
- A Covidtól parázva gyilkos szemet mereszteni bárkire, aki csak köhintett.

Te mivel bővítenéd a listát?

Áprilisi írásom. Második közlés. Először a blogomba raktam ki. Blogtárs írása ihlette az itteni publikálását. Ez a téma sokszor eszembe jut. Sajnos nekem sem sikerült igazán hatékonyan visszafognom a fogyasztásomat. Jelenleg 1,8 Föld kellene az életmódom fenntartásához, vagyis bőven az egyik felélője vagyok a földi bioszférának. Ha pedig elfogy a természet, akkor tényleg csak a másik ember marad mint "erőforrás".

A fajunk a 20. században átlépett a természet erőivel vívott harcból az önmaga ellen folytatott háborúba. Jelenleg is zajlik a háttérben a világháború, egyelőre puhának nevezhető módszerekkel. Számítottam rá, de így is elképesztő látni, hogy hogyan épül fel a populációnkon belül a "tápláléklánc". Ez nem teljesen pontos kifejezés és egész könyv kellene a gondolatom kifejtésére, de a lényeg röviden, hogy a földi erőforrások elfogyásával, mivel azokat feléltük, a másik ember lesz a "nyersanyag". Egyelőre az adatainkkal kereskednek, amik egyébként a mi tulajdonaink, de világcégek adják-veszik azokat. Miközben fogyasztók vagyunk, termelőkké lettünk. Önként hajtottuk fura rabigába a fejünket. Ez lenne a fejlődés következő foka? Érdekes. Ahogy teret veszít a természet, és esély sem marad annak megismerésére, úgy szorul a virtuális világ határtalannak tűnő keretei közé az egyén. Csapdába esik. Tévedéseink listája hosszú. Magamat sem tartom tévedhetetlennek. Sőt. Azonban nem adtam fel egy fontos tulajdonságát az elmének, a kételkedést. Ezért elvárom tőled, hogy szállj vitába velem gondolatban. Nézd meg több oldalról az állításaimat. Használd az eszedet, hogy végre észlelni tud a valóságot, mert a valóság kerülése megfoszt annak lehetőségétől, hogy hatékonyan tudj cselekedni. Kb. csukott szemmel ködben tájékozódni robogó autóban ülve a volánt elengedve... Kész a katasztrófa. Pech, hogy az információ bőség inkább zajként hat és nehezíti a tájékozódást. Én sem látom át az egészet. Nyomaszt, hogy korlátozva vagyok. Azonban a meglévő tudásom alapján nagy bajban vagyunk. Először is hamis szabadság illúziójában tévelygünk. A második, hogy a technika megment minket. A harmadik, hogy léteznek erős emberek, akik tudják a tutit. Nem és nem. A vakságunkra, önbecsapásunk mértékére szomorú példát találtam a napokban. Mostanában népszerű fotótéma lett a virágzó repcetábla, hogy mennyire szép a természet. Akkor itt is elmondom, hogy egyetlen növényfaj mesterségesen életben tartott, vagyis műtrágyával és növényvédő szerekkel kezelt állománya egyszerűen természetellenes. Semmi köze a természethez. Bármennyire hihetetlen nem a bejegyzéshez mellékelt kép a pusztaság, sívó sivatag, hanem a repcetábla. A kígyósi pusztában még nyüzsög az élet. Nem hittem el, pedig ez a valóság, hogy Nyugat-Európa milyen szinten fajszegény. Ott már olyan mértéket ért el a tájfelélés, hogy pl. védett a mezei hörcsög.
Amikor teljesen felszámoljuk a természetet és ebben nagyon előrehaladtunk, végzetesen előre, akkor a másik ember lesz a nyersanyag. Ebben a korban élsz, ebbe szülsz gyereket. Jó, ha tudod.

Hajnali dara, 13 rész, nézette magát. Előfordul, hogy egy gyengébb animének csak az első és utolsó részét játszom le és annyi elég is belőle. Ez viszont tíz pontos nálam. A 10. rész érzelmes 4 perce volt a csúcspont. A zenéi meglepően jók. Ritkán szoktam az anime megnézése után egyből a zenéire keresni és döngetni.
Kb. két hetente vagy havonta tartok maraton anime estét, amikor reggelig pörgetem a részeket. Keresem az újdonságokat vagy a még nem látott gyöngyszemeket. Az Id: Invaded-re is így akadtam rá. Jó kérdés, hogy mi tesz vonzóvá számomra egy animét. Bár már a Mentalistánál is bejött a főszereplő tragédiája. Akkor puff, megvolt az első horog, ami behúzott. Aztán az ismétlés. Hogy mindig ugyanaz az áldozat. Ki lehet a lány? Egyébként a misztikus ellenség kiléte kb. a harmadik részben már nyilvánvaló, de ettől még jó szórakozás volt nekem. Jók a mellékszereplők is. Könnyed szórakozásnak tökéletes volt.

Hajnali fél négykor a város határából a kis kompaktommal megörökítettem a NEOWISE üstököst. Évek óta vártam egy északi féltekéről szabad szemmel láthatóra. Az avatárom garbóján a Hale-Bopp üstökös a dísz, ami 1997 telének látványos égi vándora volt. Életem egyik felejthetetlen csillagászati élménye. A NEOWISE is bőven látható szabad szemmel. Sőt, amikor reggel rongyoltam kifele a kapun, az utca végén a kis szabad égrészleten pont ott szemezett velem. Leesett állal bámultam. Aztán spuriztam a város határába, hogy képem is legyen róla.

Kiegészítem a bejegyzést még egy képpel, amit a városból lőttem július 14-én hajnalban.