Sanyi csalódottan fordult hazafelé. Már egészen beleélte magát, hogy mészégető lesz, aztán kútba esett az elképzelése. Kicsit kételkedett is abban amit hallott, hiszen katonának fiatal legényeket szoktak elvinni, Benke pedig már nem annyira fiatal. Ez a zsérci ember talán nem is mondott neki igazat. Biztosabb lenne elmenni Zsércre, hátha mégis otthon találná.

Amikor idáig jutott a gondolataival, meg is állt, hogy az ellenkező irányba forduljon. Na, de akkor el kellene menni a kemencerakók mellett, és azok biztosan megkérdeznék tőle, hogy hová megyen, hisz az előbb az ellenkező irányba látták elindulni. Még bolondnak néznék. Egy kis ideig tanácstalanul álldogált. Majd rájött, hogy nem is tudná megérdeklődni, hiszen több embert is hívnak Benkének, talán még olyan is több van, akinek megegyezik a vezetékneve. Azt meg ráadásul nem is tudja. Nem tudná elmagyarázni, hogy kit keres. Na, de ha most hazamegy, mit mond, hiszen azzal köszönt el, hogy megyen meszet égetni. Vagy hazudósnak hiszik, vagy lesajnálják amiért mégse kellett.

A Kis-rétnél egy csapat őzet látott a fűben ülni. Nem a fák alatt megbújva, hanem kinn a napon. Nem legeltek, csak ültek, nézelődtek, s közben mindegyiknek jobbra-balra mozgott a szája. Arra gondolt, hogy legjobb lenne őznek lenni. Nem kellene se fát vágni, se meszet égetni, csak legelgetne, aztán pedig heverészne mint...mint otthon az apja.
Lám-lám hova kanyarodott a gondolata? Hiszen emberben is van, aki nem dolgozik, pedig népes családot kellene eltartania. Valójában ők, a testvéreivel nem is olyan nagyon különböznek az őzektől, hiszen az ennivalójuk nagy részét nekik is maguknak kell megkeresni az erdőn. A kenyérből ugyancsak kicsi darab jut, de lesz ez még rosszabb is, hiszen az anyjának megint gömbölyödik a hasa, s aligha a sok evéstől hízik.
Mielőbb el kell hagyni a szülői házat! Nagyon jó lett volna ez a meszes élet, de hát ha a Benkét elvitték...ha elvitték egyáltalán. Bár, az is igaz, nemrég jött a hír, hogy Győrből is sok embert elvittek. Köztük a keresztapját is, pedig ő se annyira fiatal már. Leventében az igazgató úr beszélte, hogy a háború miatt van. A németek mégse foglalják el Angliát, mert meg akarnak velük egyezni. Most nekimennek az oroszoknak, akikkel közösen foglalták el Lengyelországot. Márpedig ha mennek, akkor a magyarokat is viszik magukkal.

Jó, ha ezeket tudja az ember, de valójában nem annyira fontos, hiszen a világ dolgaiba a szegény embernek úgy sincs beleszólása. Talán csak annyinak kellenek, hogy ha társaságban szóba hozzák, legyen róla fogalma, miről beszélnek. Szívesen hallgatta a favágóktól is, amikor a háborúról beszéltek. Noha egyikük se volt ott, de láttak már olyat, aki hallott róla. Azt beszélik, hogy az Isonzónál oda lehetett látni a tengerre. Na, az is érdekes lehet egy erdei embernek, hogy víz, meg víz mindenfelé. Ha a hegyről nézik, olyan messziről meglátni a hajót, hogy még egy nap, mire odaér. Megbizonyosodni róla, hogy ez valóban így van-e, aligha fog, hiszen olyan messze még a meszesek se járnak el, pedig azok is jó hosszú utat bejárnak.

Ilyeneken járt az agya, amikor odaért a hosszú-völgyi úthoz, ahol van egy kis forrás. Hát, gondolta kicseréli a kulacsában a vizet frissre. Ivott is egy jót, aztán leült a forrás mellé, hogy meghányja-vesse magában, merre is vigyen tovább az útja. Nem szívesen menne most haza. Talán elmehetne Győrbe a mamócskához. Régen látta, azt se tudja él-e, hal-e. Amint erről győzködte magát, kezdett elnehezülni a feje. Bizonyára belefáradt a sok gondolkodásba. Mi mástól álmosodott volna el? A gyalogláshoz hozzá van szokva, nem volt ez a mai út olyan hosszú, még Győrig is vidáman elgyalogol sötétedés előtt, hiába van már olyan magasan a nap. Na, de aki álmos, az aludjon. Ott helyben eldőlt, s olyan jóízűt aludt, hogy kicsordult a nyál a szájából.

Arra ébredt, hogy valaki beszél hozzá. Felült, kidörzsölte szemeiből az álmot, s akkor ismerte fel Petőfi bácsit, akivel valamelyik télen együtt mentek a szénégetőkhöz. Horpadozott pléhvödör volt nála, azzal merített vizet a lovaknak. Meg volt rakva a szekér fával, különben belegázolt volna a patakba kocsistól, lovastól, aztán igyon a jószág amennyi jólesik neki. Na, de teherrel nem akart lemenni az útról, mert aztán nehéz lenne újra visszakapaszkodni a két állatnak.
- Látom fiú, elnyomott a buzgóság. Jössz-é, avagy mensz?
- Magam se tudom – válaszolt Sanyi bizonytalanul, pedig ezt azért szokta tudni az ember.
- Hát a Tiszát láttad-e már?
- Nem én. De mért kérdi?
- Na, hát csak azért, mert ha nincs jobb dolgod, akár el is jöhetnél velem.
- Győrbe indultam volna...- bizonytalanodott el a hangja
- Ott már jártál eleget. Meg aztán én se lennék magamban. Gyere, másszál fel ide!

A vödröt felkötötte a szekér oldalára a viharlámpa mellé, ami aztán egész úton ott verte az oldalt. Ebből legalább tudni lehetett, hogy nem veszett még el. Szokatlanul hosszúak voltak a fák, így a loval szénájának nem jutott hely a saroglyában, hanem egy ponyvába kötve fel volt dobva a rakomány tetejére. Az utasnak is ott jutott hely, ha a kedve úgy tartaná, lehetne tovább aludni.

Amikor a zsérciekhez értek, Petőfi odakiáltott nekik üdvözlésképpen, azok meg vissza. Úgy látszik, őt mindenki ismeri. Bár a keresztnevét Sanyi nem is tudja, hiszen senki nem használja, mindenki csak Petőfinek hívja. Vannak ugyan testvérei, de ha így mondják, mindenki tudja, kiről van szó.
- Mi lesz ezekből a hosszú fákból Petőfi bácsi? - kérdezte Sanyi, amikor a szurdokot elhagyva egy kaptatón küszködtek a lovak a súlyos teherrel.
- Ezekből háztető készül. Na, majd meglátod, micsoda házakat építenek ezek a tiszai emberek. Láttál már vályog házat nádtetővel?
- A nádat ismerem, de hogyan lehet abból tetőt csinálni? Amaz a ...micsoda...az mi?
- A vályog? Sárból meg törekből csinálnak téglát. A téglát tudod mi.
- Azt tudom, meg a cserepet is, de sárból hogy lehet házat rakni? Ugye, csak bolondít?
- Dehogyis. Na, de majd meglátod magad, ha odaérünk. Nem is kell addig várnod, látni fogod elébb is, csak a síkra érjünk ki. Na, ez itt Cserép, de itt már úgy gondolom, te is jártál. Meg is állunk majd a cimborámnál egy pohár borra. Gondolom, te is megkóstolod.
- Én aztán biztosan nem – tiltakozott, de aztán mégis ráerőltették, hogy legalább egy pohárral megkóstoljon.

Annyira kiábrándító volt ez a rossz szagú, kissé kesernyés, savanyú ital, hogy sok év fog eltelni, mire újból rá lehet majd beszélni a borivásra. Petőfi bácsinak valami kideríthetetlen oknál fogva ízlett. Nagyon szívesen megivott még egyet, meg még egy harmadikat is, mire rászánta magát, hogy tovább induljon.
Amikor a faluból kiértek, helyet is cserélt Sanyival, s a szénára feküdt, hogy pihenjen. Gondolta, a gyerek örülni fog, hogy hajthatja a lovakat. Így is volt. Büszkén tartotta a gyeplőt, csak azon izgult, hogy el ne tévessze a tülledet, meg a cojde-t. Indulni gyite, megállni hóó!
Gyorsításnál lazán tartva meglegyinteni a gyeplővel a lovak hátát, lassításnál feszesen tartani! Ostort csak a bolond kocsis használ. Legalábbis Petőfi bácsi ezt tartotta, noha neki is mindig ott volt a kezében, még a kocsmába is bevitte magával. Ha éppen foglalt volt mind a két keze, a csizmaszárba dugta az ostornyelet, de a lovakat tényleg ritkán legyintette meg vele. Aztán Sanyi hamar csalódott a lóhajtásban, mert elérték a következő falu kocsmáját is, de a lovakat egyáltalán nem kellett irányítani. Egyenletes tempóval húzták a kocsit a szinte végig lejtős úton.

A kocsmánál szó nélkül megálltak. Tényleg úgy van, mint ahogy a meszes Benke mondta. Petőfi lemászott a fa tetejéről, majd mondta Sanyinak, hogy dobja le a szénát. Kibontotta a ponyvát, hogy a lovak ehessenek, ő maga pedig elment a kútra vízért, csak utána ment be a kocsmába. Sanyit hiába hívta, ő inkább őrizte a lovakat, néha megsimogatta őket, megpaskolta az oldalukat, s büszkén tekintgetett körbe, hogy ugyan látják e az arra járó bogácsiak, hogy ő a fuvaros?

Egyszer csak még jobban kihúzta magát, mert ismerőst látott. A nevét ugyan nem tudta annak a lánynak, de egész biztos a Lajos rokona lehetett. Az ősszel náluk járt, ott fűrészelték a fát. Egy kicsi gyereket vezetett a lány valahová. Ő is megismerte a tót gyereket, de mivel az nem szólt semmit, csak állt a lovak mellett, nem tudott mit kezdeni a találkozással, ment tovább a dolgára. Kicsit talán el is pirult, de senkinek nem tűnt fel. Aztán Sanyi bosszankodott, hogy miért nem szólt hozzá. Teljesen mindegy, hogy mit, de valamit kellett volna. Ha tudná a nevét, még utána is kiálthatna.
- Hozzál még vizet fiú – utasította segédét Petőfi, amikor ostorral a kezében kilépett a kocsmából. Ő maga addig összecsomagolta a maradék szénát, s felmászott vele a rakomány tetejére.
- Nem nagyon isznak. - mondta Sanyi, miután mindkét lovat megkínálta vízzel.
- Akkor tedd a helyére a vödröt, s induljunk, mert lassan ránk esteledik.
- Aludni hol fogunk? - kérdezte, miközben felmászott ő is.
- Majd megállunk még Kövesd előtt az út mentén, s ott várjuk ki a hajnalt. Na, de valami étel nekünk is kellene már. A lovak ettek, most mi következünk. Gyi te!

Ezen a napon már nem látták meg Kövesdet, mert mielőtt a bogácsi dombok közül kiértek volna, rájuk sötétedett. Ettől még nem kellett megállni, hiszen feljött a hold, lehetett látni az utat. A viharlámpát se gyújtották meg, mert nehezükre esett le és visszamászni. Úgyse találkoztak útközben senkivel, nem kellett attól tartani, hogy összeszalad két szekér az úton. Nem lehetett tudni, mihez igazodott Petőfi, de egyszer csak úgy határozott, hogy megállnak. Kifogta a lovakat. Levette róluk a szerszámot, csupán a kötőféket hagyta rajtuk, ezt kötötte a rúdhoz, de olyan hosszú száron, hogy elérjék a füvet, ha netán legelni akarnának az éjszaka. Egy egy pokrócot rájuk terített, nehogy megfázzanak, hiszen mégis csak kimelegedtek a szekér húzásától. Ők ketten pedig a szekér mellé feküdtek az árokpartra. Sanyinak odaadta a bekecsét derékaljnak. Takaró nem kell, hiszen nem tél van már.

Hajnalban erős lószagra ébredt Sanyi, s csodálkozva tapasztalta, hogy miközben aludt, Petőfi ráterítette a lópokrócot.
- Miért vette le a lóról? - kérdezte, miközben kibújt a takaró alól.
- Nem kell az rájuk ha már kicsit pihentek. Na gyere, mutatom, hogyan kell felszerszámozni!

Mire a nap feljött, már legalább három kilométert haladtak. Egy magas templomtorony, kissé távolabb tőle egy nagy, kastélyszerű épület jelezte, hogy közelednek Kövesdhez, amely egykor már város is volt. Nem lehet tudni, hogy most miért nem az. Kisebb biztosan nem lett.
Az említett két jelentős épületen kívül az egész település olyan, mint a többi környékbeli falu, csak nagyobb. A kicsi házak némelyikén vörös cseréptető volt, de nagy részük náddal volt fedve. A vályogot nem sikerült Sanyinak meglátnia, hiszen a fehérre meszelt tapasztás alatt akár kőfal is lehet. A sárból építkezést biztosan csak Petőfi találta ki. Az öreg tót érezhette, hogy nem hisz neki a gyerek, ezért a Cigány-gödör felé vette az utat, ahol a vályogot vetik.
- Na, fiú, megérkeztünk az alföldre – mondta, miután keresztül haladtak a vasúton. - Nézelődjél!
- Nézelődjek? Aztán mit?
- Hát a pusztát. Biztosan tanultál az iskolában a névrokonomról. Azt mondják, szerette. Még verseket is írt róla. Nem tudom mi tetszett neki rajta, de biztosan van akinek erre van gusztusa. Aki itt született, annak a mi hegyeink idegenek, meg a végtelen erdő. Azért majd lesz itt is látnivaló. Vannak tanyák, meg sok állat. Tehenek, meg juhok. A folyón túl a lovakat is akkora ménesben tartják, hogy talán számát se tudják a jószágnak. Talán sikerül majd látnunk bivalyokat is. Olyan mint a tehén, csak kicsit kisebb, és teljesen fekete. A tülke meg csavarodott mint a kosé. Na! Nézzél csak hátrafelé! Ott jön a vonat. Kár, hogy nem jött elébb, hogy közelebbről láthattad volna.
- Nem baj, majd láthatom még. Talán utazom is rajta, hiszen a barátom közbenjár az apjánál, hogy engem is elvigyenek summásnak. Oda pedig vonattal utaznak.

Ezután hosszasan hallgattak. Sanyi hátra is fordult, hogy a fehér gőzfelhőket pöfékelő vonatot nézhesse, amint távolodik. Vágyott rá, hogy utazhasson rajta, de most attól is boldog volt, hogy ide eljuthatott. Talán nem is akar már summás lenni. Jobb lenne a fuvaros élet. Persze saját kocsival és lóval, de azt még nem álmodta meg, hogy miből fogja előteremteni, hiszen otthonról semmi segítséget nem várhat, mindent magának kell megszerezni, ha valamit el akar érni az életben.