Amikor nem látom

Amikor nem látom, nyugodtabb vagyok.
Meg kellene szakítanom minden kapcsolatot,
Ami vele még mindig, makacsul összeköt,
De ezt nem tehetem, így nem menekülök!
Csak tűrök, míg megszűnik e kötelék,
De ép elmém addig megőrzöm-e még?

Az utóbbi 3 napban abban a 3 emberben csalódtam a legnagyobbat, akik a legfontosabbak a számomra. Igaz, hogy halálosan fáradt vagyok és talán túlreagálom, de pont most lett volna a legfontosabb a támogatásuk, vagy legalább a normális viselkedés. Az egyik nem foglalkozik velem (pedig én próbáltam segíteni neki akkor is, amikor én is sz@rban voltam/vagyok), a másik úgy tűnik, hogy szimplán elereszti a füle mellett amit mondok és nem reagál semmit, a harmadik megsértődik, hogy nem találkozunk, pedig mondtam neki, hogy ezen a héten nem tudunk.
Ez a 3 ember az életem 3 különböző területe. Mindannyian egyszerre rúgnak belém. Elegem van ebből. Mostantól nem érdekel senki és semmi. Járom a magam útját. Egyedül.
Ez a Logoutra nézve annyit jelent, hogy írok még verseket (sőt, néhány prózai bejegyzés is tervben van), de nem leszek aktív résztvevő.

Röviden: Ennyi volt!

Ahogy írtam is, nagyon kimerült vagyok mostanában. Eljutottam arra a szintre, amikor már nem tudok józanul gondolkodni. Ez a bejegyzés emiatt született. Más kérdés, hogy ez nem mentség semmire. Legtöbb esetben eléggé toleráns vagyok (sokak szerint túlságosan is). Mindenkinek lehet rossz napja, vagy lehet szó félreértésről. Ilyenkor jobb várni egy kicsit, mielőtt meggondolatlanul cselekszünk, vagy mondunk valamit, amivel megbántjuk a másikat. Most ez nem sikerült. Nagy szerencsém, hogy Művésznő is megbocsájtott és Démon sem haragudott meg rám.
Nagy köszönettel tartozom Szten Márs-nak, aki józan higgadtsággal, de kellő eréllyel "oldalba rúgott" (nem csak a hozzászólásával, hanem utána privátban is!) és kizökkentett ebből az elferdült állapotomból!

Szorít az idő

Remeg a kezem és látni alig látok,
Már azt sem tudom, mit csinálok.
Ösztönből megy minden dolog,
Csak ülök a gép előtt és dolgozok.
Napi 20 órán át húzom az igát,
Ne szólj meg ezért, nem tűrök vitát.
Szorít az idő, hát ezt csinálom,
Lenne már vége, csak azt kívánom.
Fáj mindenem és kimerült vagyok,
De sietni kell, így tovább dolgozok.
Nem élvezem ezt, nem vagyok állat,
Ha így gondolod, befogom a számat,
Mert olyat mondanék, amit nem akarok.
Csinálom tovább, míg készen nem vagyok.

Fényhozó

Sötét, komor gondolatok, szürke hétköznapok,
Miközben füzetem lapjain segítségért kiáltok.
Mindez a rossz, melletted messzire száll,
Mikor búcsúzunk, szívem már visszavár!

Egész lényeden az életöröm látszik,
Mikor veled vagyok, rám is átsugárzik!
Szegényebbek azok, kik nem látják fényedet,
Melletted én is mindig jobb ember leszek!

Nem is jó az a nap, amikor nem látlak,
De félnék is attól, hogy kalitkába zárlak!
Akarlak még látni, de nem lehetek mohó,
Ré vagy, de nem napisten, hanem a fényhozó!

Kicsit furcsák mostanában a beszélgetéseink. Van, hogy beszélünk, de nem mondunk semmit. Van, hogy nem figyelünk, mondjuk a magunkét, de mégis megfogadjuk a másik tanácsát.
Jó ideje már, hogy meglehetősen szokatlan a viszonyunk. Én kerülöm őt, sokszor ő is engem, de mégis keressük egymás társaságát. Elmond sok mindent, viszont arról nem beszél, ami a legfontosabb lenne számomra – de erről majd később.
Számtalanszor megosztja velem a problémáit és én az utóbbi időben meglehetősen kíméletlenül a szemébe mondom a véleményemet, vagy kellő határozottsággal közlöm vele, hogy ostobaságot akar csinálni és a jó megoldást akarja félredobni.
A legfurcsább az egészben, hogy amikor napok, vagy inkább hetek múlva újra előhozakodik a dologgal és elmondja, hogy mire jutott, a saját szavaimat hallom visszhangzani az övéi mögött. Ennyire adna a véleményemre? Vagy ennyire könnyen befolyásolható? Nem tudom, mert máskor viszont makacs, mint az öszvér. Igaz, hogy ilyenkor legtöbb esetben veszett ügy mellett akar kitartani.

Csak azért se!

Nem, nem és csak azért se,
Pedig megvolt rá az esélye.
Mással nem tud, velem nem akar.
Túl nagy a fejében a zűrzavar?

Tudtam, hogy mire számíthatok,
Hogy a kár el is távozhatok.
Megbeszéltük, de mégsem jön,
Találkozunk majd hétfőn.

Ezt mondtam, ezért nem akarom,
Hogy rólam bármit is megtudjon.
Oda-vissza, ha ő nem, én sem.
Ezért nem kell nekem se beszélnem!

Nem értem

Már megint hiú mód vágyakozok,
Minden furcsaságra azonnal ráugrok.
Miért jön utánam és foglalkozik velem,
Mikor mostanában elfordítom fejem.
Távolodom tőle (ámbár csak úgy teszek),
De erre most ő jön egyre közelebb.
Viszont ha én lépek őfeléje egyet,
Azonnal hátrál, hogy távolabb legyek.
Ő nem beszél, én pedig nem kérdezek.
Ettől a játéktól űzött vad leszek!

A bőség börtöne

Ismét eljött az ősz, de szívemben tél van,
A magány lassan legyőz, fekszem csak aléltan.
Eljött a halál ideje, a természet aludni tér,
Lelkem is haldoklik, de most is enni kér.
Nincs mivel tápláljam, így hát éhen marad,
Más sincs a kamrában, csak gyűlölet és harag.
Ezekkel nem táplálom, mert csúf lesz a halála,
Így hát kiéhezve, lélek nélkül tatok a magányba.

A bőség börtönében sínylődök minden nap,
A táplálék látványa mélyen belém harap.
Nem tudom elvenni azt, amit megkívánok,
Csak akkor ehetnék, hogyha megkínálnak.
Sosem fog kínálni az, aki fogva tart,
És látványa által csak növeli kínjaimat.
Behunynám szemem, de semmit sem ér,
Vágyaim tárgya még álmomban is elkísér.

Nem szabadulok, több mint egy éve már,
De egy kis megnyugvás nekem is kijár!
Mégsem lelek békét, sem szabadságot,
Emiatt gyűlölöm már ezt a világot!
Csak felejtést kértem, semmivel sem többet,
De kérésem nem szólt, csak süket füleknek!
Nem törődnek velem, vagy nem érdemlek mást?
Nem kaphatom meg ezt a kis megnyugvást?

Álmok Vadásza

Vadász vagyok, álmokra vadászok,
De azokkal jóllakni nem lehet.
Erőteljes, de hiú ábrándok,
Csak erősítik éhségemet.

Mind több, mire szükségem lenne,
Ahogy egyre csak telik az idő.
Veréb nem kell, nincs semmi benne,
Viszont a nagyvad sehogy sem jő.

Már széttép az éhség!
Belülről emészt fel
És nem jön a segítség!
Álmom nem ereszt el.

Mikor este aludni térek,
Megkínzott lelkem menekül,
S lassan az ágyamhoz érek,
Lélek nélkül, egyedül!

Álarc mögött

Nem csak a test fáj, hanem a lelkem,
Elvesztettem minden reményem.
Szerelmem még most is lángol,
Hát kizárom magam a világból!

Táncolok az őrület küszöbén,
Megváltoztam, de nem én
Vagyok, aki gyűlölni tudok.
Kegyetlen álarc mögé bújok!

Nincs semmi, nincsen gyűlölet,
Csak az eszeveszett szeretet!
Eltipornám, de felszínre tör,
Minden percemben gyötör!

Nincs más utam, csak egyre lejjebb,
Ha ő gyűlöl meg, talán könnyebb.
A szeretett nőt a porba gyalázom,
Kérdezi miért, nem magyarázom.

Ez a lány az én keresztem,
Semmi nem segít cipelnem!

Nem számít!

Elég volt, már feladtam.
Kiégett porhüvely vagyok.
Rozzant, ócska testben,
Csak fájdalmat álmodok.

Nem tudom, hogy lehet
Kibírni ép ésszel,
Megkínzott testemet
A tűz eméssze el.

Lelkem ha ép lenne
És nem ennyire sérült,
Talán jobban bírnám,
De szívem is kihűlt.

Már félig holt vagyok,
Csak a fájdalmam él,
Érzem, hogy az őrület
Lassacskán utolér.

De nem! Nem engedem,
Hogy jöjjön az őrület,
Létezésemmel segíthetek
Tán egynéhány életet!

Én már nem számítok,
De mások még igen,
Nekik kell áldoznom
Maradék életem!