Csapdában
(Szúnyoglány IV.)

Egyszer rám mosolyogsz, máskor kutyába se veszel,
Észre sem veszed azt, hogy ezzel mit teszel.
Úgy szaggatsz szét belül, mint egy medvecsapda,
Ezért érzem magam minden nap becsapva.
Egyik percben jössz utánam, máskor eltaszítasz.
Magányos vagy, s talán ezért bolondítasz?
Nem értem, miért én vagyok a kiszemelt áldozat?
Így nem tudom lerázni magamról rettentő átkodat!
Egyik nap kedves vagy, s bennem remény ébred,
De hogy kínomban remegjek, másnapra eléred!
Nyöszörgésem a semmibe fúl és haragba csap át,
Miért állítasz nekem mindig ilyen csapdát?
Hogyha felállítod, én miért sétálok bele?
Talán mert nem tudok elmenni másfele.
Nincs más utam, s erről le nem térhetek,
Minden nap a porba öntöd vöröslő véremet.
Erről szólnak napjaim – hogy újabb sebet kapok,
A régieket felszaggatod, így sohasem gyógyulok.
Lelkem a tépett sebektől lassacskán eltorzul,
S szerelmem egyszer majd gyűlöletbe fordul.
Ez a nap még nem jött el, de várom már nagyon,
Akkor talán megszűnik ez a pusztító fájdalom.
Kéreg nő szívemen, melyen nem hatolsz át,
Lerázom magamról akkor ezt a csapdát!
Még nem megy. Még nem nőtt rám e páncél,
Vagy csak nem keményebb, mint az edzett acél!
Áthatolsz még rajta, mint forró kés a vajon,
Hiszen te gyémánt vagy, mindig tapasztalom.
Nem vagyok még elég kemény, hogy ellenálljak,
S nem tudok gátat szabni a hömpölygő vágynak.

Már csak vergődöm, mint egy szárnyaszegett madár,
Nincs aki meggyógyítson, s nincs, aki hazavár.
Ne is várjon senki, mert nekem csak te kellesz,
Pedig jól tudom, hogy ebből soha, semmi nem lesz!
Csapdádban vergődöm, s akár lerágnám a lábam,
Hogyha tudnám, hogy ezzel végleg tovább álltam.
Nem lenne értelme, hisz mindig kiszabadulok,
De másnap ismét megyek és újra elpusztulok.
Prométheusz vagyok, kinek sas tépi a máját
És Sziszüphosz is vagyok, kinek útját állják!
Minden nap küszködöm, hogy célomat elérjem,
De munkám gyümölcseként, szenvedés a részem.
Többféle büntetést kell nap, mint nap viselnem.
Előző életemben, talán túl sok rosszat tettem?
Lehet, hogy így van, de mégis, fel nem foghatom:
Miért büntetnek így? Ez túl nagy fájdalom!
Nem értem, hogy miért él bennem a remény?
Tudom, hogy társ kell neked, de tudom, hogy nem én!
Miért nem? Hisz annyi mindent adhatnék neked!
Törődést, gondoskodást, szenvedélyt és szerelmet!
Igaz, hogy csupán ennyi, mit neked nyújthatnék,
De miért van az, hogy ez ma már senkinek sem elég?
Úgy tűnik, hogy nem elég ez bizony neked sem.
Akkor viszont miért játszadozol még mindig velem?
Milyen nap jő vajon? Reggelente mindig rettegek.
Átgondolom a lehetőségeket, elszalad velem a képzelet.
Remegve indulok útnak, mert félek attól, hogy lássalak,
De nem segítene, ha lennének köztünk vastag betonfalak.
Többé ha nem látnálak, akkor is tudnám, hogy létezel,
Ez a bizonyosság pedig engem ugyan úgy leteper!

Nem segíthet semmi, csak az a páncél a szívemen,
Amire nagyon vágyom, de sajnos még nincs nekem.
Megyek és minden reggel fejemet hurokba dugom,
Te mosolyogva tartod a kötelet, te vagy a hóhérom.
Mikor nem kötél van nálad, akkor bárdot lengetsz,
Várom, hogy lesújts vele, s kínom semmivé lesz!
De nem! Nem teszed meg nekem ezt a szívességet,
Kivégzésem elhalasztod, újabb napnyi élet.
Élet ez? Vagy csak véget nem érő szenvedés?
Börtönöm falán nincsen semmiféle rés.
Te vagy börtönöm, te vagy, kitől nem szabadulok,
Veled az anyatermészet tökéletest alkotott.
Nem vagy hibátlan, de számomra csak te létezel,
Sugárzó szépséged mellett a nap is csak félve kel!
Tüzes pillantásod mély lyukat vág belém,
Szétéget belülről ez a nem várt jövevény.
Már akkor, mikor először megpillantottalak
Tudtam, hogy megtaláltad hűséges foglyodat.
Elvesztem. Ott, egyből az első pillanatban
És örök utas lettem, eme száguldó vonatban.
Te vagy az a csapda, ami nekem rendeltetett,
Mégsem kaphatom meg veled az áhított életet.
Csapdám vagy, csalim, s úgy tűnik büntetésem.
Nem szabadulhatok, csak mikor végképp kiégtem.
Talán azért születtél, hogy próbára tégy engem?
Hogyha nem sikerül, mit kellene tennem?
Nem megyek sehová, bár a próbákat elbuktam,
Egyiket a másik után, az összeset sorban!
Nem értem. Újra, meg újra esélyt kapok tőled,
Vagy csak élvezed, hogy forgatod bennem tőrödet?

Nem akarom ezt hinni, nem tűnsz ily gonosznak,
Nem akarhatsz látni, egy nyöszörgő roncsnak,
Ámbár már így is csak egy romhalmaz vagyok,
Mégsem hallod tőlem azt, hogy panaszkodok.
Talán csak e versek, mikbe fájdalmam beleírom,
Ezek panaszkodnak, de általuk talán kibírom.
Hogyha kimutatnám, előtted a porban fetrengenék,
Mert téged elfeledni nem elég egy ezredév.
Lehet, hogy előző életemben te voltál a párom?
Én most is ezt szeretném, most is erre vágyom!
Nem szabadulhatok tőled talán életeken át?
Nem kerülhetem ki most már sosem ezt a csapdát?
Álmomban is kísértesz ezért is nem alszom,
Rémálmaim nélkül is van éppen elég gondom.
Van sok minden mostanában, mitől elszállhat az agy,
A legnagyobb problémám azonban mégiscsak te vagy!
Bár édes e fájdalom, mégis szenvedek tőle,
A veled való találkozástól félek már előre!
Félek, de ugyanakkor várom is nagyon,
Melletted elmúlik összes bajom, bánatom.
Máskor szavaiddal mély árkot vágsz belém,
Pusztító hangodat alig fogja fel elmém.
Mikor végre rájövök, hogy miről is van szó,
Úgy zúdul rám a kín, hogy az alig felfogható.
Ismételten rádöbbenek, hogy sosem törődsz velem,
Mintha láthatatlan lenne az én megtört életem.
Úgy gázolsz át rajtam, mintha ott sem lennék,
S nem volnék más, csupán egy régi, rossz emlék.
Máskor, mikor elfordulok, s nem látod, csak a hátam,
Akkor mintha megváltoznál, mert jössz énutánam.

Zavar, hogyha rád figyelnek és törődnek veled,
Nem fogja ez tönkre tenni – hidd el – az életed!
Láttad már jó párszor, hogy én figyelnék rád,
De nem tudom ezt tenni anélkül, hogy hagynád!
A barátságod kevés, én annál többre vágyom,
Viszont tudom, hogy nem vagyok egy leányálom.
Többször jelezted már, hogy kevés vagyok neked,
Ezért csak a távolból vigyázom az életed.
Segítek neked ahogy tudok, sokszor jó tanáccsal,
Vagy rúgok beléd kettőt, hogyha nem megy mással!
Bár segítek ezzel, mégis szétszaggat a tudat,
Hogy sértéseim által felégetek minden hidat.
Vissza már nem mehetek, előre meg nem tudok,
Ezért is írom azt, hogy csapdában vagyok!
Hogyan is mondhatnám neked, mért vagyok szomorú
És miért van a homlokomon szögesdrótból koszorú,
Hisz bánatom legfőbb oka épp te magad vagy,
S miattad növekszik bennem a jégkorszaki fagy!
Nem tehetsz erről, hisz bűnöd csak az, hogy létezel,
De létezésed által nap, mint nap, újra megmérgezel!
Ezt nem mondhatom el, mert nem lesz jobb semmi,
Most viszont haragszol rám, így azt hiszem, ennyi.
A sors ezáltal egy újabb csapdát font körém
És újabb áthághatatlan akadályt gördített elém.
Már megint! Már megint te vagy ez a csapda!
Nem tudok kibújni, s már ez megy az agyamra!
Eme kettős hurokból menekülni nem tudok,
Hogyha egyszer megtehetem, jó messzire futok,
De sosem szabadulok és már attól félek,
Csapdádban vergődök, ameddig csak élek!