[Törökországba költözik a győri Negro-gyár]

Ahogy a Szlovákiában gyártott piros mogyorós is ugyan az a minőség mint az eredeti Szerencsi (pedig konkrétan ehetetlen), úgy nyilván ez sem lesz rosszabb.

Első benyomások és bemutatás

Előre szólok, hogy most kaptam kézhez, úgyhogy az írás pillanataiban kezdem használni (szerk: időközben eltelt pár nap, és a tapasztalataimat megjegyzésként hozzászerkesztettem az eredeti anyaghoz). Ez azt jelenti, hogy a szokásosnál is több lesz a szófordulat az irományomban, hogy menet közben szépen kialakuljon bennem a végleges kép a mechanikus billentyűzet és konkrétan az adott eszköz használatáról. Ez talán azért is lesz hasznos, mert sokan tartanak a mechanikus billentyűzetektől, hiszen jóval drágább, mint egy hagyományos (membrános), és nem feltétlenül szeretnének ennyi pénzt elkölteni, ha nem érzik a különbséget. Jelentős különbséget!

Azt például már most látom, hogy jelen eszköz eléggé magas, ha kihajtom a hátsó lábakat, anélkül meg egy kicsit talán lapos. Hát, ezt még szokni kell (szerk: Mivel az írás kezdete óta eltelt 5 nap, és közben dolgoztam is vele, elmondhatom, hogy nem magas. Teljesen jól ráállt a kezem, de fektetve tényleg lapos nekem.). Azt azért hozzátenném, hogy az előző billentyűzetet kb. 9 évig használtam, ami nem kevés idő. Azt elég hamar megszoktam, de membránosról membránosra váltottam, ahol nincsenek akkora különbségek. Ráadásul azoknak a felépítése is hasonló volt. Multimédiás, mindenféle extra gombokkal ellátott, nagy csuklótámaszos tepsi.

Kicsit esetlen lett, de ezt most nézzétek el nekem.

26 év után

Huszonhat évet megéri-e várni?
Vagy akkor már történhet akármi?
Szerintem megéri. A megfelelőre.
Egy hihetetlen, nem mindennapi nőre!

Akármi lesz is, most boldog vagyok,
Megyek, s mindjárt pillangókat fogok!
Rózsaszín felleg mégsincsen köröttem,
Hisz én is gyarló vagyok és Ő sem szeplőtlen.

De ez így jó, most így tökéletes,
Mert vele együtt lenni teljesen természetes.
Minél többet szeretnék ismerni belőle
És minél többször nézni, e gyönyörű nőre!

Hát igen, az utóbbi napokban rengeteget alszom. Meg is van az oka. Sokat betegeskedtem, ami miatt nem tudtam elmenni nyaralni. Nyilván ez egy fontos pihenési időszak lenne, de a betegségből lábadozás az meg pláne nem pihentető. Az elmúlt 2-3 hét már nagyon kemény volt. Nagyon durva volt a munka, amire fokozottan figyelni kellett és még rosszul is aludtam, aminek számos oka van.
Viszont az alvásról akartam beszélni, ami már a múlt hét közepe felé elkezdett előjönni. Mivel a munka nehezét szerdán letudtam és egész jó állapotban voltam, nagyon pozitív hangulatban indultam haza. ...aztán úgy kipukkadtam, mint egy ócska lufi.
Csütörtökön már csak fél napot tudtam teljesíteni és eléggé „pénteki” hangulatban voltam (erre később visszatérek). Illetve valójában már egész héten péntek volt nálam.
Szóval…. Csütörtökön csak délig dolgoztam és már délután bealudtam. A reggeli ébresztőt meg nem is érzékeltem, úgyhogy sikerült közel 14 órát aludnom.
Már csütörtökön említettem a kollégáknak, hogy a hétvégi program az kb. a 0-24 alvás lesz. Persze röhögtek rajta, de pénteken már kezdték komolyan venni.
Ja, a péntek. A pénteki hangulat az nálunk egyfajta fáradtsági szintet jelent, ami szar viccekkel, csipkelődéssel és szarkazmussal párosul és általában pénteken jellemző. Szerencsére mindenki érti a humort, úgyhogy ez nem szokott konfliktust okozni inkább csak jó hangulatot. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy elsősorban miattam alakult ki a „nálad már nagyon péntek van” mondás, de azért másra is jellemző (időnként). Most a projekt-vezető volt porondon, mert kicsit letolta az új kollégát néhány hiba miatt. Utána közölte vele, hogy nem lebaszásnak szánta és amúgy tud ő kedves is lenni. Én meg benyögtem, hogy: -Tényleg? Arra egyszer kíváncsi lennék!
Naná, hogy orbitális röhögés lett belőle.
És akkor most megint visszatérnék az alvásra. Eltelt 4 nap és én nagyjából 12-16 órát alszom. Persze nem egyvégtében, hanem szunyókálok kicsit délelőtt, egy kicsit délután és éjszaka is alszom az elvárható 8 órát. Kivéve persze, ha elalszom kora este és felébredek hajnalban, mint most is és 1-2 óra ébrenlét után alszom el újra.

Olvastam egy „érdekes” bejegyzést arról, hogy az óvodába nehezen beilleszkedő gyerekek megfelelő szakmai segítséggel teljesen le tudják vetkőzni a félénkséget, vagy az agressziót.
Legtöbb esetben ez már önmagában ámítás.
Mire egy gyerek eljut az óvodáig, a személyiségének az alapjai kialakultak. Azon már nem lehet változtatni anélkül, hogy ne rombolnánk le a még ki sem alakult személyiséget. Hogyha megpróbáljuk, azzal csak még több kárt okozunk.
Hogyha a szülők és nagyszülők nem, vagy nem jól neveltek valakit kisgyermekként, akkor szinte csak a genetikai adottságainak köszönhetően lesz belőle „normális” ember.
Ugyanakkor az sem jó, ha „túlnevelik”. Már kisgyermekként is lehet olyan frusztrációkat és elfojtásokat nevelni valakibe, ami az egész további életét tönkreteheti.
Egy „problémás” gyereknek a környezetével is hatványozottan meggyűlik a baja. A gyermektársakkal talán kevésbé, de a felnőttek (bölcsődei gondozónő, óvónő, tanár) sokszor nem is próbálják megérteni és ez még tovább ront a helyzeten.
Pont a gyerekekkel a legnehezebb egy külsősnek (gondolok itt a gyermekpsichológusokra és hasonlókra), mert ha problémája van, a legritkább esetben lesz őszinte. Miért? Egyrészt, mert sokszor ő maga sem érti, hogy mi a problémája, vagy hogy mi a problémája vele másoknak. Másrészt, mert fél.
Fél attól, hogy idegen társaságában van. Fél attól, hogy nem kap szeretetet és odafigyelést, vagy attól, hogy túl sokat kap. Fél attól hogy egyedül van, vagy attól, hogy túl sokan vannak körülötte. Ráadásul a még nem kialakult személyisége miatt rengeteget változhat, akár hetek alatt. Még új környezet, vagy új emberek sem kellenek ehhez csak az, hogy éli a hétköznapi életét és tapasztal.
Egy felnőtt esetében sem egzakt a psichológia, de egy gyereknél még kevésbé az. Nyilván vannak jó szakemberek, de ők véleményem szerint az empátia matt azok.

Nyomasztó téma, tudom, de sajnos hónapok (vagy inkább évek?) óta ez határozza meg az életemet, ezért gondoltam írok róla.
Azért sosem volt betegség, mert ez tényleg nem egy bizonyos kór, inkább valamiféle betegségek által okozott tünetegyüttes.

Az alapfelállás még mindig a térdem, ami az Ostgood-Schlater szindróma egy egészen extrém példája. Nem írom le, akit érdekel, olvasson utána. A lényeg az, hogy nálam még most, 40 évesen is fennáll (illetve nem teljesen, de ez most nem mérvadó). Állandó gyulladás, extrém fájdalom. A fájdalomküszöböm hozzáidomult ehhez az állapothoz. Gyakorlatilag szinte nem is érzek fájdalmat.
A másik alap dolog az allergia. Eredetileg sima szénanátha volt, de bejött mellé a kutya és macskaszőr is. Évekkel ezelőtt viszont valami rejtélyes okból a gyomromat kezdte izélgetni. Eléggé fura dolog, hogy amikor elkezd minden virágozni én fosok, mint a murányi kutyája.
Szerintem a két porckorong sérvnek és a rosszul összeforrt törött csigolyámnak (a derekamban), csak annyi köze van a dologhoz, hogy nem vettem észre a fájdalomküszöböm miatt.

Egy jó barátom kitett egy képet:

Ennek kapcsán kicsit írogattunk is. Nem idézem pontosan, csak összefoglalom:
- Mázlista vagyok, mert két embert is igazi barátomnak mondhatok. Mindkettővel volt egy komoly hullámvölgy, de túljutottunk rajta. Az egyik esetben inkább én, a másik esetben inkább a másik volt hülye. Eléggé komoly volt mindkettő. Hogyha nem ennyire szoros és jó a kapcsolat, mindkettő véget ért volna. Már ezért is szerencsés vagyok.

Erre azt válaszolta, hogy érdekes módon, mindig az kezdeményezi a békülést, aki nem volt hülye.

- Ez így van. Amikor én voltam a hülye, megbántva éreztem magam és nagyon rosszul esett. Persze kiderült, hogy félreértés volt. A másik esetben a barátom a húga mellé állt és nem gondolta, hogy az ármánykodik. Pedig közben a húgával időnként jókat beszélgettem és én sem gondoltam, hogy ármánykodik. Érdekes módon, mióta kiderült, messze elkerül. (Mármint a húga. Mostanság is beszélünk néha, de azóta nem találkoztunk.) Amúgy meg ebben is megmutatkozik az igazi barátság. Akkor is kitartasz mellette, amikor hülye. Én mindkét oldalról megtapasztaltam.

Nemrég olvastam egy bejegyzést egy közösségi oldalon, ami kicsit a szokásos, segíts magadon, isten is megsegít jellegű volt, de annál azért tovább ment. Azt is taglalta, hogy aki megfelelő módon áll a világhoz és önmagához, az nem csak magán segít, de idővel a pozitív kisugárzása miatt a környezetén is segíthet és először adni kell, hogy kaphassunk.

Ez nagyon szép és jó, de nekem a hócipőm tele van azzal, hogy mire kialakulna valami pozitív, mindig jön egy ember, aki néhány hét, vagy hónap alatt tönkrevágja az egészet, a saját, kicsinyes érdekei miatt.

A munkahelyemen adott egy olyan főnökség, akiknek időnként fura gondolataik vannak arról, hogy mi kell egy dolgozónak. Ugyanakkor ahhoz a munkához, amire a mi csapatunk létrejött, nem értenek. Nem volt könnyű rávezetni őket, hogy a más jellegű munkákkal kapcsolatos rutinok és tapasztalatok itt nem alkalmazhatók. Valahogy megoldottuk, de nem volt könnyű.

A projekt-vezető alapvetően egy normális figura, de nem volt még vezető szerepben és eléggé fura stílusa van. Mivel kapásból a nyakába szakadt minden, időnként még engem is kiakasztott, de mostanra ő is beleszokott a feladatába és azt is észrevette, hogy finomítani kell a stílusán. Ez a része is jól alakul a dolognak.

„Itt a tavasz lehellete,
Hihi, haha, hoho, hehe!”

Na jó, ezt én magam sem gondoltam komolyan, de viccet félre téve, egyre inkább úgy tűnik, hogy végre vége az őszies időnek.
Egyre többet süt a nap és már egyértelműen melegít is, egyre kellemesebb a hőmérséklet, megtörtént az óraátállítás és rajtam is kitört a tavaszi fáradtság.
Szóval minden jel szerint tavasz van. Remélem marad is egy darabig, mert az utóbbi években nem nagyon volt hozzá szerencsénk. Hosszabb-rövidebb hűvös, esős időszakok után szinte azonnal nyár lett. Nem, mintha nem szeretném a nyarat.
Igazából a tél elvesztése is fáj egy kicsit. Szerettem a telet is gyerekkoromban. Az igazi telet. Csillogó fehér hó, valószínűtlenül kék ég, ragyogó napsütés és mínusz 10-20 fok. Az az igazi tél.
Az őszt viszont ki nem állhatom. Hideg, nyirkos, esős és az utóbbi jó néhány évben ebből volt 3 évszaknyi.

Közhely, hogy a tavasz az újrakezdés a természetben. Nálam most úgy tűnik, hogy valamilyen szinten az életemben is.
Végre letudtam az adósságaimat, így elkezdhetek értelmesebb dolgokra is pénzt költeni. Van egy ócska csaptelepem, egy csöpögő wc-m, lerongyolódott ruhatáram, ócska székem. Be kell szereznem néhány e-cigis dolgot, kell vennem egy külső vinyót. Kipótolhatom a hiányos bútorzatot, lecserélhetem a 25 éves tévémet, beütemezhetem a fogorvost és idén talán elmehetek nyaralni is.

Sokat hallani az ihletről. Írók, költők szájából (illetve tollából inkább) sokszor halljuk (olvassuk), hogy megszállta őket az ihlet. Ugyanakkor másokról pontosan lehet tudni, hogy gyakorlatilag pénzért és/vagy megrendelésre írtak. Ezek sem feltétlenül rosszak és az előbbiek sem feltétlenül jók. Nyilván, a megítélése egy versnek, novellának, vagy regénynek, mindig az olvasótól függ.
Ugyanakkor az „ihletett írás” kifejezés, úgy gondolom, hogy még mindig eléggé jól példázza, hogy mi az, amit tényleg ihletből írtak.
Amikor egy - akár jelentéktelen témáról írt – mű igazán megfog.
Amikor elszorul a torkod, ha az írás szomorú, vagy nevetned kell, ha az vidám.
Amikor tényleg beleéled magad és a részévé tudsz válni.
Amikor nem tudod megmagyarázni, hogy miért tetszik.
Amikor még napok, hetek, vagy akár hónapok múlva is eszedbe jut.

Amint látjuk, olvasói szemmel viszonylag egyszerű meghatározni, hogy az írónál volt-e ihlet, vagy sem, függetlenül attól, hogy tényleg volt-e.
A másik oldal viszont az, hogy nem látunk bele az író fejébe. Nem tudjuk, hogy mikor érezte azt, hogy írnia kell.