Nyomasztó téma, tudom, de sajnos hónapok (vagy inkább évek?) óta ez határozza meg az életemet, ezért gondoltam írok róla.
Azért sosem volt betegség, mert ez tényleg nem egy bizonyos kór, inkább valamiféle betegségek által okozott tünetegyüttes.

Az alapfelállás még mindig a térdem, ami az Ostgood-Schlater szindróma egy egészen extrém példája. Nem írom le, akit érdekel, olvasson utána. A lényeg az, hogy nálam még most, 40 évesen is fennáll (illetve nem teljesen, de ez most nem mérvadó). Állandó gyulladás, extrém fájdalom. A fájdalomküszöböm hozzáidomult ehhez az állapothoz. Gyakorlatilag szinte nem is érzek fájdalmat.
A másik alap dolog az allergia. Eredetileg sima szénanátha volt, de bejött mellé a kutya és macskaszőr is. Évekkel ezelőtt viszont valami rejtélyes okból a gyomromat kezdte izélgetni. Eléggé fura dolog, hogy amikor elkezd minden virágozni én fosok, mint a murányi kutyája.
Szerintem a két porckorong sérvnek és a rosszul összeforrt törött csigolyámnak (a derekamban), csak annyi köze van a dologhoz, hogy nem vettem észre a fájdalomküszöböm miatt.

Egy jó barátom kitett egy képet:

Ennek kapcsán kicsit írogattunk is. Nem idézem pontosan, csak összefoglalom:
- Mázlista vagyok, mert két embert is igazi barátomnak mondhatok. Mindkettővel volt egy komoly hullámvölgy, de túljutottunk rajta. Az egyik esetben inkább én, a másik esetben inkább a másik volt hülye. Eléggé komoly volt mindkettő. Hogyha nem ennyire szoros és jó a kapcsolat, mindkettő véget ért volna. Már ezért is szerencsés vagyok.

Erre azt válaszolta, hogy érdekes módon, mindig az kezdeményezi a békülést, aki nem volt hülye.

- Ez így van. Amikor én voltam a hülye, megbántva éreztem magam és nagyon rosszul esett. Persze kiderült, hogy félreértés volt. A másik esetben a barátom a húga mellé állt és nem gondolta, hogy az ármánykodik. Pedig közben a húgával időnként jókat beszélgettem és én sem gondoltam, hogy ármánykodik. Érdekes módon, mióta kiderült, messze elkerül. (Mármint a húga. Mostanság is beszélünk néha, de azóta nem találkoztunk.) Amúgy meg ebben is megmutatkozik az igazi barátság. Akkor is kitartasz mellette, amikor hülye. Én mindkét oldalról megtapasztaltam.

Nemrég olvastam egy bejegyzést egy közösségi oldalon, ami kicsit a szokásos, segíts magadon, isten is megsegít jellegű volt, de annál azért tovább ment. Azt is taglalta, hogy aki megfelelő módon áll a világhoz és önmagához, az nem csak magán segít, de idővel a pozitív kisugárzása miatt a környezetén is segíthet és először adni kell, hogy kaphassunk.

Ez nagyon szép és jó, de nekem a hócipőm tele van azzal, hogy mire kialakulna valami pozitív, mindig jön egy ember, aki néhány hét, vagy hónap alatt tönkrevágja az egészet, a saját, kicsinyes érdekei miatt.

A munkahelyemen adott egy olyan főnökség, akiknek időnként fura gondolataik vannak arról, hogy mi kell egy dolgozónak. Ugyanakkor ahhoz a munkához, amire a mi csapatunk létrejött, nem értenek. Nem volt könnyű rávezetni őket, hogy a más jellegű munkákkal kapcsolatos rutinok és tapasztalatok itt nem alkalmazhatók. Valahogy megoldottuk, de nem volt könnyű.

A projekt-vezető alapvetően egy normális figura, de nem volt még vezető szerepben és eléggé fura stílusa van. Mivel kapásból a nyakába szakadt minden, időnként még engem is kiakasztott, de mostanra ő is beleszokott a feladatába és azt is észrevette, hogy finomítani kell a stílusán. Ez a része is jól alakul a dolognak.

„Itt a tavasz lehellete,
Hihi, haha, hoho, hehe!”

Na jó, ezt én magam sem gondoltam komolyan, de viccet félre téve, egyre inkább úgy tűnik, hogy végre vége az őszies időnek.
Egyre többet süt a nap és már egyértelműen melegít is, egyre kellemesebb a hőmérséklet, megtörtént az óraátállítás és rajtam is kitört a tavaszi fáradtság.
Szóval minden jel szerint tavasz van. Remélem marad is egy darabig, mert az utóbbi években nem nagyon volt hozzá szerencsénk. Hosszabb-rövidebb hűvös, esős időszakok után szinte azonnal nyár lett. Nem, mintha nem szeretném a nyarat.
Igazából a tél elvesztése is fáj egy kicsit. Szerettem a telet is gyerekkoromban. Az igazi telet. Csillogó fehér hó, valószínűtlenül kék ég, ragyogó napsütés és mínusz 10-20 fok. Az az igazi tél.
Az őszt viszont ki nem állhatom. Hideg, nyirkos, esős és az utóbbi jó néhány évben ebből volt 3 évszaknyi.

Közhely, hogy a tavasz az újrakezdés a természetben. Nálam most úgy tűnik, hogy valamilyen szinten az életemben is.
Végre letudtam az adósságaimat, így elkezdhetek értelmesebb dolgokra is pénzt költeni. Van egy ócska csaptelepem, egy csöpögő wc-m, lerongyolódott ruhatáram, ócska székem. Be kell szereznem néhány e-cigis dolgot, kell vennem egy külső vinyót. Kipótolhatom a hiányos bútorzatot, lecserélhetem a 25 éves tévémet, beütemezhetem a fogorvost és idén talán elmehetek nyaralni is.

Sokat hallani az ihletről. Írók, költők szájából (illetve tollából inkább) sokszor halljuk (olvassuk), hogy megszállta őket az ihlet. Ugyanakkor másokról pontosan lehet tudni, hogy gyakorlatilag pénzért és/vagy megrendelésre írtak. Ezek sem feltétlenül rosszak és az előbbiek sem feltétlenül jók. Nyilván, a megítélése egy versnek, novellának, vagy regénynek, mindig az olvasótól függ.
Ugyanakkor az „ihletett írás” kifejezés, úgy gondolom, hogy még mindig eléggé jól példázza, hogy mi az, amit tényleg ihletből írtak.
Amikor egy - akár jelentéktelen témáról írt – mű igazán megfog.
Amikor elszorul a torkod, ha az írás szomorú, vagy nevetned kell, ha az vidám.
Amikor tényleg beleéled magad és a részévé tudsz válni.
Amikor nem tudod megmagyarázni, hogy miért tetszik.
Amikor még napok, hetek, vagy akár hónapok múlva is eszedbe jut.

Amint látjuk, olvasói szemmel viszonylag egyszerű meghatározni, hogy az írónál volt-e ihlet, vagy sem, függetlenül attól, hogy tényleg volt-e.
A másik oldal viszont az, hogy nem látunk bele az író fejébe. Nem tudjuk, hogy mikor érezte azt, hogy írnia kell.

Önmagadért

Minden pofon után újra fel kell állni,
Hiszen minden rossz után jöhet még akármi!
Nem feltétlenül kell boldognak lenni,
Elégedettség kell! Semmi több, csak ennyi!
Ha elégedett vagy, már nem vagy magányos.
Kelsz amikor éber vagy és alszol, mikor álmos.
Tesznek a kollégák lassan a fejedre?
Csak bemész reggel és leülsz a helyedre.
Csinálod amit kell, de mikor hazaérsz,
Annyit kell tenned, amit tennél önmagadért!
Elröppen hamar az a néhány óra,
Amit „elkölthetsz” minden nap saját magadra.
Mit számít a múlt, ha számíthatsz magadra?
Mit számít a jelen, ha nem befolyásolja
Azt, aki vagy és azt, aki még lehetsz
És mosolyogsz azon, aki keresztbetesz?

Álmodtam a repülésről, többször is. Éreztem a szél suhogását magam körül és ahogy a ruhámat rángatja. Éreztem a félelmet, hogy nem tudom irányítani … eleinte.
Később elkezdtem egyre jobban élvezni, ahogy a fák koronája fölött néhány centivel suhanok el és egyre magabiztosabban kerülgetem az akadályokat.
Azután körülnéztem és gyönyörködtem az alattam elsuhanó tájban. Újra és újra.
Először csak a közvetlen környéket jártam be és érdekes volt más perspektívából látni az ismert és megszokott környezetet, de később egyre messzebb merészkedtem, ahogy egyre magabiztosabbnak éreztem magam.
Kitágult a világ, de mégis a részleteket láttam élesebbnek ezáltal.
Érdekes, hogy megfelelő helyről szemlélve, bár átfogóbb képet kapunk, mégis jobban feltűnnek azok a fontos, érdekes részletek amik megszínesítik a képet és amiket újra meg akarsz nézni.
Ebben az állapotban megtehettem.
Felszabadultnak, elégedettnek és igen, boldognak éreztem magam. Pedig egyedül voltam.
Ugyanakkor ott volt a táj. A város, a házak, a fák és az ég madarai társamul.
Egyre nagyobb lendülettel vetettem bele magam a mélységbe, mert pontosan tudtam, hogy nem zuhanhatok le.
… pontosan tudtam.
Láttam a határokat, de ezeket – Ikarossal ellentétben – tudatosan tágítottam apránként és nem léptem át. Végül mégis a csillagos ég lett a határ, ami valójában a határtalanság.

Ez az a mondat, amitől a falra mászok. Az utóbbi 5-10 évben erősen bebizonyosodott, hogy a „nagyrabecsült” piaci elemzőknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy mit várnak el a felhasználók.
Ez még nem is lenne feltétlenül probléma, de sajnos a gyártók a piaci elemzők előrejelzései alapján alakítják ki a termékportfóliót. Ez viszont már probléma, mert sokszor a termékkínálat nem fedi le a tényleges igényeket.
Hogy miért működik mégis ez a rendszer? Roppant egyszerű. Viszonylag kevés a tudatos felhasználó. Ezzel nem a felhasználókat szeretném minősíteni, mert nem lehet elvárni, hogy mindenki szakértő legyen. A probléma az, hogy az átlagember elhiszi, amit a piaci elemző által befolyásolt gyártó a képébe tol. Vagy a gyártó által befolyásolt piaci elemző?

Notebook. Tényleg jó hogy van. Sok esetben a munkát nehéz lenne másképp megoldani. Az átlag felhasználónak viszont semmi szüksége a mobilitásra. Megveszi a notit, lerakja az asztalra, rádugja az egeret, billentyűzetet és az FHD monitort és utána szentségel, hogy nem fut rajta rendesen a „krájsziz”. Nem is értem, hogy miért?
Nyilván, egy háztartásban is lehet létjogosultsága egy notinak. Második gépként. Amíg valaki játszik a PC-n, addig a többiek egy notin le tudják rendezni a facebookot.
Filmet nézni sem érdemes egy 15.6'-os, sok esetben TN+Film paneles notin, 1366x768-as felbontásban. Ráadásul egyre nagyobb divat a 12-14'-os eszköz. Teljesen jó hogy ez a divat, de komoly munkára a legtöbb eszköz alkalmatlan, másra meg nem jó. De hát ugye a piaci elemzők szerint….
Nyilván az elmúlt években már egész jó teljesítményű készülékek vannak, akár az alsóbb árkategóriákban is, de sok esetben egy hasonló árú PC jobb megoldás lenne. Manapság már a méret sem kifogás, mert nagy teljesítményű ITX rendszert is össze lehet rakni.

Jó ideje ígérgetem már néhány embernek, hogy megírom ezt a történetet. Évek óta befejezetlen volt. Nem, mintha olyan különösebben izgalmas lenne, de hamár megígértem...

Már egészen korán, úgy 15-16 éves korom környékén elkezdtem próbálkozni azzal, hogy szakállat növesztek. Hogy miért? Mert tetszik. Valójában semmi más oka nem volt... Eleinte.
Valljuk be, akkoriban eléggé satnya volt az arcszőrzetem (most sem egy dzsungel), így időnként meguntam és leborotváltam. Ráadásul a rokonok is rendszeresen leszólták (leginkább anyukám, de a nagynéném is) és a tanáraim sem rajongtak érte.
Igazából ez kevéssé befolyásolt, de azért egy kicsit mégis. Kevés ember van, akit nem érdekel a legkevésbé sem mások véleménye, pláne teenager (mármint tinédzser) korban.
Ami leginkább visszatartott, az az volt, hogy nem volt sem kellő mennyiségű, sem kellő minőségű szőrzetem.

A fordulópont 1993 novembere volt (17 éves voltam ekkor), amikor is kirúgtak a középiskolából. Ez egész pontosan 1993 november 8-a, hétfő volt és én előző nap borotválkoztam.
Akkor utoljára.
Olyan körszakáll-féleséget növesztettem. Azért féleséget, mert a bajuszom és a szakállam nem nő össze a mai napig sem. Szóval van egy bajusz, ami az ajkam középvonala alá ér és van egy kecskeszakáll, aminek a hossza eleinte 1-3 cm volt, attól függően, hogy mikor nyírtam.

Má' megen egy vers!
Igazából nem várok tanácsokat, mert a döntés már a vers megírása előtt megszületett.

Mit tennél?

Mit tennél, ha olyat
Szeretnél, akit nem szabad?
Mit tennél, ha tudnád,
Hogy a szíved megszakad?
Mit tennél, ha nem lenne
Okos szeretni őt
És mit tennél, ha
Éjjelente gyötör?

Mit tennél, ha tudnád,
Hogy nem szabad szeretni?
Mit tennél akkor, ha
Nem tudnád feledni?
Mit tennél, ha nem olyan lenne,
Aki neked tényleg megfelelne?
Mit tennél, ha őt is érdekelnéd
És mit tennél, ha mégis elsöpörnéd?

Mit tennél, ha az élet
Mégis odasodorna téged?
Mit tennél?