Már nem jó

Korábban jó volt, de mára már nem az,
Nem csinál most már a szívemben tavaszt.
Nem vágyom látni, sőt, borzadok tőle,
A szemébe nézni is félek már előre.

Elrontja a kedvem és nyomorult leszek,
Észre sem veszi azt, hogy még létezek.
Csak mondja a magáét, de rám nem figyel,
Így viszont már engem ő nem érdekel.

Valami változott, de nem a jó irányba,
Mélyen elmerül az érzelmi dágványba.
Tudja a kiutat, de mégsem megy arra
És azt gondolja, hogy ez az ő sorsa.

Hogyha így gondolja, én mosom kezeim,
Levettem hát róla féltő, óvó szemeim.
Talán bennem van egy túlzottan nagy csavar,
De felőlem most már megy, amerre akar.

Nincs kezdet, így vége sincsen

Démoni e kapcsolat, mert kölcsönös a vonzalom,
De mégsincs meg az, amire azt mondhatom,
Hogy lesz ebből valami és minden adott.
Kimondta amit már éreztem és nem áltatott.
Kedvel mint embert és szeret, mint barátot
És nem jó az a nap, amikor nem láthat,
De nincs meg az a tűz, amitől tovább lépne,
Ennek hiányában pedig végig attól félne,
Hogy rosszul sül el és csúf lenne a vége.

Így viszont esélyt sem ad és ebben igaza van!
Más talán belemenne, mert mindenki rohan,
De neki fontosabb vagyok mint ember
És ha többet adna, attól félne átver.
Sokkal visszafogottabb és sosem kelleti magát,
Főleg mióta tudja, hogy több nekem, mint barát.
Soha sem akart bennem hiú vágyat kelteni,
Mert nem egy nyáladzó báb, hanem az ember kell neki.
Mielőtt elkezdődött, vége lett, így hát nagyjából ennyi!

Sötét Virágok

Amikor feketén látok mindent,
Akkor már színes virág sincsen.
Minden ami volt, immár sötétbe borult,
Nem számít sem a jövő, sem pedig a múlt.
Most már a jelennek, csakis a mának élek
És tudom jól, hogy nem túl sokat érek!
Néhány ember látja csak az igazi értékem,
Tudom jól, hogy miattuk tovább kell élnem!
Ők maroknyian, csak ők számítanak,
Mások nem értenek és nem is támogatnak.
Szürkék és sivárak a hétköznapok,
Az élettől mostanában nem sok jót kapok.
Lelkemben már nem teremnek mások,
Csak éjsötét, hollószín virágok!

Egyre Kevesebb (Sötét Virágok II.)

Ismét előjött, pedig azt hittem, túl vagyok rajta végre,
De úgy látszik, túl mélyen bennem van eme tüske vége.
Az idő sem gyógyír, az összes ilyen sebre,
Emiatt is tartom magam egyre kevesebbre.
Nem tudok felülemelkedni bizonyos dolgokon,
Csak verem a falba most is a homlokom.
Nincs erre megoldás, vagy csak nem találom?
Újra rá gondolok és elkerül miatta az álom.
Oly mélyen belém égett, hogy nem gyógyul sohasem?
Nem jó ez így, mert csak megnyomorítja az életem!
Feledni egy másik lány által ezt az egyiket,
Sokak szerint jó, vagy az egyetlen megoldás lehet.
Na de az a másik!? Vajon jó lenne neki ez?
Hiszen ő is ember, s mint ilyen, szeret, gyűlöl, érez!
Van épp elég gondja az enyémek nélkül is,
Én tán csak kihasználnám, ez a bajom végül is.
Többet ér ő annál, hogy csak játszadozzak vele,
Talán ezért bizonytalan, ez a dolog lényege!
Miattuk nap, mit nap a lelkemet rágom,
Ők az én két legszebb, sötét virágom!

Ami most van, nem elég!

Nem tudom mit tegyek, mert balfék vagyok,
Ahelyett hogy cselekednék, csak bizonytalankodok.
Mondanom kéne, hogy mit szeretnék, de nem megy,
De ha így folytatom, minden remény elmegy.
Akarom őt, egyre inkább ezt érzem,
De nem tudom, hogy van-e nála esélyem.
Lehet, hogy van, de nem tudom biztosan,
Ezért inkább nem sietek, visszafogom magam.
Többször is azt érzem, hogy jelez ez a lány,
Bátrabbnak kellene lennem talán.
Már sok pofont kaptam és nem kell még egy,
Talán ezért is van, hogy a vallomás nem megy.
Amit neki tanácsoltam, azt kellene tennem,
Elé állni nyíltan és elmondani menten,
Hogy mit érzek, gondolok és szeretnék.
Ami most köztünk van, az már nem elég!

Valami tényleg megváltozott, ezt írtam a Szúnyoglány cikkben is. Konkrétan a versben.
"valami bennem végleg összeomlott."
Még én sem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy fontos. Ez a vers és az érzések, gondolatok, amik szülték, már valami más hangulatot és más szemléletet tükröznek. Az is lehet, hogy közben már túljutottam a Szúnyoglányon (avagy a Felejtős lányon), de ebben még nem vagyok teljesen biztos. Az viszont biztos, hogy már nem akarok tőle semmit! Túl sokáig vártam rá és túl sokáig reménykedtem, hogy talán mégis. Ez a kínlódás és a folyamatos rossz hangulat nem nekem való. Annak viszont örülök (és hogy ismételjem magam, ezt a Szúnyoglánynak köszönhetem), hogy már nem csak rossz hangulatban tudok verset írni.

Valami Megváltozott
(Fekete Démon II)

Egyre inkább azt érzem, egy Démonhoz van kedvem,
Szúnyoglányról gondolkodást – talán – végleg befejeztem.
Nincs szükségem a gondokra és a sok zűr-zavarra,
Annál inkább gyengédségre és kedves szavakra!
Szúnyoglánynál ezt nem érzem, de Démonomtól megkaphatom
És mivel ő is erre vágyik, ezt én is nyújtani tudom.
Szerelem tán nincsen, de ki tudja, mit hozhat a jövő,
Talán csak túlságosan összezavart már az a másik nő!
Szeretem Démonom, mert kedves, aranyos és életrevaló,
Jó kedélyű, kicsit trágár és olykor elgondolkodó.
Picinke és vékony, súlya mint egy marék tollpihe,
Mégis jó ránézni, mert nőies és megvan mindene.
Akárhányszor találkozunk, átölel és bújik, mint egy kiscica,
Mindannyiszor hozzábújok, mert jó ott lenni a karjaiba.

Volt egy álmom

Erősen és őszintén hiszek abban,
Hogy mindenkinek valami dolga van
S nem véletlen születtünk e földre.
Nem lézenghetünk örökkön örökre!
Szokatlan mód, volt egy álmom,
De éberen is tisztán látom.
Álmomban felvilágosítottak engem,
Hogy életemben mit kellett tennem.
Segítenem kellett a sok bajban
S én mindvégig mellette is álltam.
Ezután már könnyebb lesz élete,
Nem kell, hogy ott legyek mellette.
Így hát elhagytam és elmentem,
De most nehezebb az én életem.
Egyik gödörből a másikba lépek,
Boldogtalanul s magányosan élek.
Bármit is szeretnék, nem sikerül semmi,
Mintha azt mondanák: Nem kell már itt lenni!
Talán tényleg nincs már mit tennem,
És valóban el kellene mennem?
Ha így van s feladatom elvégeztem,
Vajon még mindig itt a helyem?
Túl sok a gondom, de szeretek élni
És szeretnék még egyszer boldog lenni!

Na, ez egy csúnya hazaút volt, bár azt is mondhatnám, hogy nagyjából a szokásos. Kissé nehezen viselem a tömeget. Fáradtan és rosszkedvűen meg még inkább.

Hazafelé

Járom az utam, nem nézek semerre,
Merev arccal megyek a végtelenbe.
Dugasz a fülemben, ordít a zene,
Nem érdekel ilyenkor senki élete.
Aki utamba áll, átgázolok rajta,
Egy nehéz nap után sietek így haza.
Nyugalom és béke vár az üres lakásban,
Nem állnak percenként, úgy hárman a számban.
Nincs zaj, nincs por és csövesek hada.
Mikor érhetek már végre haza?

Röviden?

Aki olvasta a verseimet, annak ismerősek lehetnek ezek a megnevezések. Aki nem olvasta, vagy most megteszi, vagy nem. A versek nélkül is érthető lesz ez az írás.

Ő bizony egy lány (mily meglepő), sőt nő! Mégpedig nem is akármilyen. Ezt nem csak és kizárólag a külső megjelenésére értem (persze nyilvánvalóan gyönyörű). Az egész lénye, a viselkedése, a megnyilvánulásai, mind-mind elképesztően nőiesek, de ugyanakkor kicsit bohókásak is. Pont ez az, amit szeretek benne.
Feltételezem, hogy mindenki rájött már, hogy szerelemes vagyok. Nem is kicsit. Ez a szerelem viszonzatlan, de alighanem ezzel sem árulok el túl nagy titkot. Elmondtam neki, hogy mit érzek és jött a szokásos „legyünk inkább barátok” szöveg. Más szavakat használt, (a barátságodra szükségem lenne) de a lényeg ugyan az. Mégis sokszor azt éreztem, hogy incselkedik velem. Nem lehetetlen, hogy csak szerettem volna, ha így van.
Azt hiszem eléggé fura a viszonyunk. Úgy gondolom, kedvel, de ezt soha sem mondta. Én viszont – mint már említettem - elmondtam neki az érzéseimet (lehet, hogy ez hiba volt?). Azóta is sokszor kértem, hogy ha valami gondja van velem, mondja el nyugodtan. Nem tette meg, pedig – így visszagondolva – lett volna rá oka. Ismeretségünk elején, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Kerestük egymás társaságát. Nem csak én az övét, ő is az enyémet! Sok mindent elmondott amit talán másnak nem. Kicsit túlságosan is közeli kapcsolatba kerültünk és mivel én szerelmes vagyok, óhatatlanul is összeveszés lett a vége.
Mind a ketten hibáztunk és mind a ketten rosszul reagáltuk le a dolgot. Később megpróbáltam elmondani neki, hogy miért is viselkedtem úgy, ahogy. Először nem hallgatott meg. Később nem hagytam neki választási lehetőséget és végigmondtam. Nem reagált rá semmit, a mai napig sem. Viszont azóta is keressük egymás társaságát. Én próbáltam nem törődni vele, de nem tudtam megtenni. Újra és újra közeledett hozzám. Próbáltam elfelejteni és kitörölni őt a szívemből, ezért írtam meg a Felejtés-verseket. Egy darabig segített, de később rájöttem, hogy nem végleges megoldás. Idővel megint egyre többet gondoltam rá, de már sikerült nem éreztetni vele, hogy mit érzek iránta. Tartom a két lépés távolságot.
Mostanában próbálok viccet csinálni ebből a problémából is. Más bajomon ez segít. Írtam pár viccesebb hangvételű verset róla. Egyelőre úgy érzem, hogy most ez a jó út ahhoz, hogy el tudjam viselni. Hogy hosszabb távon mi lesz, még nem tudom.

Most kicsit sok minden kavarog bennem. Ráadásul meleg is van. Ez a vers emiatt olyan, mintha két különböző vers lenne. Finoman szólva, kissé fura. Ráadásul megint nem igazán vidám, de ez egy ilyen nap.

Miért?

Nem egy jó nap a mai,
Mert jobban fáj az, ami
Már hónapok óta kínoz.
Kell, ami ebből kihúz!

Nem egy jó nap a mai,
Nem elég a felejtést akarni
És a vicc sem mindig segít.
Kell valami, ami felvidít!

Már megint nem értem miért
Csinálja ezt és miért kísért?
Megtöri a szívem minden nap,
Pillantása a lelkembe harap.

Már megint nem értem miért
Foglalkozom vele? Miért!!??
Csak szenvedek, ha rá gondolok,
De ha rám mosolyog, elolvadok.

Dühösnek tűnt, amikor búcsúztam.
Talán mert korábban elhúztam?
Esetleg azt várta megkérdem,
Hogy egy darabig elkísérjem?

Mivel csúnyán pofára estem,
Még egyszer én meg nem kérdem!
Viszont ha valamit mégis érez,
Akkor majd Ő kezdeményez!

Drága Művésznő, akkor ezt a bejegyzést most csak neked!

Művésznő

Ő egy személyben anyánk és gyermekünk,
Egyszerre barátunk és kedvesünk.
Megtestesít mindent, ami jó lehet
És még sorolhatnám az érveket,
Hogy miért öröm, hogy őt ismerhetem
És miért mondom büszkén, hogy szeretem.
Szeretem mint barátot, testvért és gyermeket.
Őszintén szeretem és erre jobb szó nem lehet.
Az életben is látni, egy csodával felér,
Nagyszerűbb ő, mint amit elhinnél!
A legkevésbé sem mondhatom, hogy csalódtam,
Mert elképesztő ember az élő valóban.
Okos, kedves, bohókás és minden ami kell,
Nem láthatod másként, csakis a szíveddel!
Na és persze gyönyörű, szerencsés a párja
És szerencsés mindenki, aki hazavárja.
Minden nap látni nagy élmény lehet,
Az összes szülő szeretne ilyen gyermeket!
Beszélgettünk órákig, de nem volt még elég,
Csak azt mondhatom, remélem látlak még.
Megteszem ami tőlem telik, hogy tényleg így legyen,
Mert nélküled már szürkébb lenne az életem!