Na, ez egy csúnya hazaút volt, bár azt is mondhatnám, hogy nagyjából a szokásos. Kissé nehezen viselem a tömeget. Fáradtan és rosszkedvűen meg még inkább.

Hazafelé

Járom az utam, nem nézek semerre,
Merev arccal megyek a végtelenbe.
Dugasz a fülemben, ordít a zene,
Nem érdekel ilyenkor senki élete.
Aki utamba áll, átgázolok rajta,
Egy nehéz nap után sietek így haza.
Nyugalom és béke vár az üres lakásban,
Nem állnak percenként, úgy hárman a számban.
Nincs zaj, nincs por és csövesek hada.
Mikor érhetek már végre haza?

Röviden?

Aki olvasta a verseimet, annak ismerősek lehetnek ezek a megnevezések. Aki nem olvasta, vagy most megteszi, vagy nem. A versek nélkül is érthető lesz ez az írás.

Ő bizony egy lány (mily meglepő), sőt nő! Mégpedig nem is akármilyen. Ezt nem csak és kizárólag a külső megjelenésére értem (persze nyilvánvalóan gyönyörű). Az egész lénye, a viselkedése, a megnyilvánulásai, mind-mind elképesztően nőiesek, de ugyanakkor kicsit bohókásak is. Pont ez az, amit szeretek benne.
Feltételezem, hogy mindenki rájött már, hogy szerelemes vagyok. Nem is kicsit. Ez a szerelem viszonzatlan, de alighanem ezzel sem árulok el túl nagy titkot. Elmondtam neki, hogy mit érzek és jött a szokásos „legyünk inkább barátok” szöveg. Más szavakat használt, (a barátságodra szükségem lenne) de a lényeg ugyan az. Mégis sokszor azt éreztem, hogy incselkedik velem. Nem lehetetlen, hogy csak szerettem volna, ha így van.
Azt hiszem eléggé fura a viszonyunk. Úgy gondolom, kedvel, de ezt soha sem mondta. Én viszont – mint már említettem - elmondtam neki az érzéseimet (lehet, hogy ez hiba volt?). Azóta is sokszor kértem, hogy ha valami gondja van velem, mondja el nyugodtan. Nem tette meg, pedig – így visszagondolva – lett volna rá oka. Ismeretségünk elején, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Kerestük egymás társaságát. Nem csak én az övét, ő is az enyémet! Sok mindent elmondott amit talán másnak nem. Kicsit túlságosan is közeli kapcsolatba kerültünk és mivel én szerelmes vagyok, óhatatlanul is összeveszés lett a vége.
Mind a ketten hibáztunk és mind a ketten rosszul reagáltuk le a dolgot. Később megpróbáltam elmondani neki, hogy miért is viselkedtem úgy, ahogy. Először nem hallgatott meg. Később nem hagytam neki választási lehetőséget és végigmondtam. Nem reagált rá semmit, a mai napig sem. Viszont azóta is keressük egymás társaságát. Én próbáltam nem törődni vele, de nem tudtam megtenni. Újra és újra közeledett hozzám. Próbáltam elfelejteni és kitörölni őt a szívemből, ezért írtam meg a Felejtés-verseket. Egy darabig segített, de később rájöttem, hogy nem végleges megoldás. Idővel megint egyre többet gondoltam rá, de már sikerült nem éreztetni vele, hogy mit érzek iránta. Tartom a két lépés távolságot.
Mostanában próbálok viccet csinálni ebből a problémából is. Más bajomon ez segít. Írtam pár viccesebb hangvételű verset róla. Egyelőre úgy érzem, hogy most ez a jó út ahhoz, hogy el tudjam viselni. Hogy hosszabb távon mi lesz, még nem tudom.

Most kicsit sok minden kavarog bennem. Ráadásul meleg is van. Ez a vers emiatt olyan, mintha két különböző vers lenne. Finoman szólva, kissé fura. Ráadásul megint nem igazán vidám, de ez egy ilyen nap.

Miért?

Nem egy jó nap a mai,
Mert jobban fáj az, ami
Már hónapok óta kínoz.
Kell, ami ebből kihúz!

Nem egy jó nap a mai,
Nem elég a felejtést akarni
És a vicc sem mindig segít.
Kell valami, ami felvidít!

Már megint nem értem miért
Csinálja ezt és miért kísért?
Megtöri a szívem minden nap,
Pillantása a lelkembe harap.

Már megint nem értem miért
Foglalkozom vele? Miért!!??
Csak szenvedek, ha rá gondolok,
De ha rám mosolyog, elolvadok.

Dühösnek tűnt, amikor búcsúztam.
Talán mert korábban elhúztam?
Esetleg azt várta megkérdem,
Hogy egy darabig elkísérjem?

Mivel csúnyán pofára estem,
Még egyszer én meg nem kérdem!
Viszont ha valamit mégis érez,
Akkor majd Ő kezdeményez!

Drága Művésznő, akkor ezt a bejegyzést most csak neked!

Művésznő

Ő egy személyben anyánk és gyermekünk,
Egyszerre barátunk és kedvesünk.
Megtestesít mindent, ami jó lehet
És még sorolhatnám az érveket,
Hogy miért öröm, hogy őt ismerhetem
És miért mondom büszkén, hogy szeretem.
Szeretem mint barátot, testvért és gyermeket.
Őszintén szeretem és erre jobb szó nem lehet.
Az életben is látni, egy csodával felér,
Nagyszerűbb ő, mint amit elhinnél!
A legkevésbé sem mondhatom, hogy csalódtam,
Mert elképesztő ember az élő valóban.
Okos, kedves, bohókás és minden ami kell,
Nem láthatod másként, csakis a szíveddel!
Na és persze gyönyörű, szerencsés a párja
És szerencsés mindenki, aki hazavárja.
Minden nap látni nagy élmény lehet,
Az összes szülő szeretne ilyen gyermeket!
Beszélgettünk órákig, de nem volt még elég,
Csak azt mondhatom, remélem látlak még.
Megteszem ami tőlem telik, hogy tényleg így legyen,
Mert nélküled már szürkébb lenne az életem!

Akik jobban ismernek, már hallottak róla. Nem a sörről, hanem egy lányról van szó. Régebb óta ismerem látásból, de csak az utóbbi időben kezdtem beszélgetni vele. Van egy nagyobbacska fiatal társaság akikkel időnkén dumálok és ő is közéjük tartozik. Nemrég szóba jöttek a versek és ő félig viccesen megjegyezte, hogy róla aztán lehetne verset írni. Gondoltam: Miért ne? Ő már tegnap megkapta, de nem olvasta el akkor, így nem tudom, hogy mit szól hozzá, de gondoltam megosztom veletek is.

Fekete Démon

Egy fekete démon, tüzes és vagány,
Sokszor elkápráztat engem ez a lány.
Jóval több van benne, mit gondolnál elsőre
És nagy szüksége van a belső erőre,
Ami megvan benne és ha kihasználja,
Nem válhat kárára, csakis a hasznára.

Kedves és vicces egy vonzó jelenség.
Első látásra azt mondod: Gyerek még!
De már nem gyerek, sőt, igazi nő
És bár aprócska, ha megszólal megnő!
Mélysötét szemében az élet tüze ég,
Ha egyszer már láttad, látnod kell még!

...pedig valójában fölösleges.

Izgulok

Már megint kávé, így indul a reggel,
Tele a fejem ilyenkor rímekkel.
Csak pörög az agyam és gondolkodom,
Időnként még el is mosolyodom.
Pedig izgulok és görcsben a gyomrom,
Tíz nap után, ma ismét láthatom.
Furcsát mondott a legutóbb szerdán
És már várom, mi lesz eztán!

Valójában nem is várok semmit,
Kár is ezen agyalnom ennyit.
Lesz, ami volt is, a nagy semmi,
Nem hagyom ismét a fejemre nőni.
Elkerülhetne minden ilyen gondolat,
Lepereghetne, mint az öreg vakolat.
Hagynom kellene békén végre,
Neki sem jó, hogy rajongok érte!

Úgy tűnik, a viccelődés tényleg segít! Korábban nem tudtam jó kedvemben verset írni, mindegyik eléggé borongós volt. Ez mostanában megváltozott! Igaz, még mindig a problémáimról írok, de már nem feltétlenül sötét hangulatút. Most itt a következő!

Szúnyoglány

Vonz engem, mint szúnyogot a fény
És mégis, mivel Ő a nőstény,
Ő szívja az én vérem!
Nem mondom, hogy nem értem!

Talán nem akarja, mégis megteszi,
Nem tudom, miért jó ez neki!
Élvezi, hogy rá figyelek
És senki mást nem szeretek?

Vagy csak én értelmezem félre,
Hogy jeleket adna agyra-főre?
Talán mert igazi nő, s mint ilyen,
Vonzza a hímet, légyen az bármilyen!

Vonz engem is, de ezt már írtam.
Pofára estem, de kibírtam!
Már nem felejtek, csak viccelek,
Erről szólnak most a versek!

...mintha problémáznék rajta. Egyre inkább erre jöttem rá. Megpróbáltam elfojtani, ami ideig-óráig segített is, de nem végleges megoldás. Felszínre akart törni és ez megkeserítette az életemet. Most hagyom, hogy előjöjjön, hagyom, hogy érezzem és viccet csinálok belőle. Más bajomon is viccelődöm és az segít. Talán ezen is fog.

Jobb, ha elviccelem

Léphetnék már, hisz jól tudom,
Mégis mindig róla gondolkodom.
Figyelhetnék inkább jobban a jövőre,
Nem a gyönyörű dőre nőre!

Tán nem is Ő, hanem én vagyok buta!
De hát karcsú, mint egy őzsuta!
Lépte kecses, mint madarak röpte,
Röpködök én is, még mindig körötte.

Lehet, hogy ostoba, de én is az vagyok.
Nem is tudom, miért nem távozok?
Zöld szemében mennyei tűz lobog,
Ettől mindig lángra lobbanok!

Távol van most, mégis érzem Őt,
E gyönyörű, de kissé dinka nőt!
Talán pont ezt szeretem benne,
Érett és komolytalan egyszerre!

Na, ez most tényleg komolytalan, mindenféle szempontból! A téma összevissza, a hangulata szintén, bár elsősorban humorosnak szántam. Ráadásul a művészeti értéke is erősen megkérdőjelezhető (konkrétan a nullával egyenértékű). Már nagyon elegem volt magamból és a borongós hangulatból. Az az álom tényleg szép lehetett, mert azóta nem látom olyan komoran az életem és a jövőm. Rossz hangulatban ébredtem, de a 4. sor írásakor már inkább a "jó hülyének lenni" hangulat uralkodott el rajtam. Ez lett a "következménye". Remélem, hogy néhány embernek azért mosolyt csalok az arcára (még ha szánakozót is).

Komolytalan

Nyomott vagyok, pedig süt a nap,
Még a madarak sem dalolnak.
Villamos zörög, busz morog,
Morgok én is, azt tudok.

Mi ez a komorság már megint?
A család ezért majd jól megint.
Vigyorogj inkább jókat Geri!
Nem kell a sötétbe menni!

Ez egy jó régi írásom, véletlenül akadtam rá, már el is feledkeztem róla. Ritkán írok prózát és nem is tudom, hogy ezt milyen apropóból sikerült. Minden esetre, mintha csak magamhoz szólnék a múltból (1998 június).

Rohan a világ, mindenki rohan és közben nem vesszük észre, hogy az élet lassan elmarad mögöttünk. Mindenki siet valahová, de már senki sem tudja, hogy hová és miért.
Hazudunk egymásnak, hazudunk magunknak és még az érzéseink is hazugságok, mert nem hagyjuk felszínre törni a valódi érzelmeinket.
Rabszolgák lettünk egy magunk alkotta börtönben és nem vesszük észre, hogy már nem a saját akaratunkból és a saját kedvünk szerint cselekszünk. Csak a természet és a zene nem hazudik, hiszen amit mond, azt csak nekünk mondja. Ez a mi belső hangunk, hisz minden rezdülésük, amit felfogunk, belőlünk fakad.
Figyelnünk kellene ezekre a belső hangokra, mert ha nem, elrohannak mellettünk az élet boldog pillanatai. Mindenki retteg a rossztól, de közben a jó dolgokból is kimaradunk. Az élet azért van, hogy kiélvezzük minden egyes pillanatát, nem azért, hogy szenvedjünk és ezért majd a túlvilágon boldogok lehessünk. Lehet, hogy nem is létezik túlvilág. Lehet, hogy csak bennünk létezik és ha így van, akkor a másvilág maga az élet! Amennyiben az életben nem vagyunk boldogok, elképzelhető, hogy sosem lehetünk azok többé! Ki kell használni minden pillanatot, mert minden elhalogatott döntéssel kisebb lesz az esélyünk.
Az élet egyszerű és érthető, ha mi magunk nem bonyolítjuk. Magunkat zárjuk börtönbe és közben reménytelenül vágyunk a szabadságra. A szabadság és a boldogság bennünk rejlik és ha mi magunk nem találunk rá, senki sem fog helyettünk!
Amíg csak pár ember gondolkodik így, lehet, hogy a többiek számukra is lehetetlenné teszik a kiszabadulást. De ez nem biztos. Csak egy dolog fontos:
Carpe Diem!