Út a semmibe

Minden nap jön egy újabb kihívás.
Valaki ismét egy mély gödröt ás
Elém és várja, hogy elbukjak.
Csak egy gúnyosan mosolygó ajak,
Mit az élet újabban nekem mutat
És én nap, mint nap elvétem az utat.

Ismét elmúlt egy jó lehetőség
És én ezt mondom: Te jó ég!
Ennyire vak már nem lehetek!
Már megint túl későn ébredezek!
Nem hagyhatom a dolgot ennyibe,
Mert ez így, csak út a semmibe!

Az elmúlt két napban olyasmik történtek, amikre azt mondtam, hogy megér egy bejegyzést.

Az előző bejegyzésemben említettem (az első hsz-ben), hogy hétfőn kellően vacak hangulatban voltam és úgy tűnt, hogy elindulok azon az úton, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot. Apránként meggyűlöltetem magam vele. Nem volt szándékos, de így alakult, én pedig úgy voltam vele, hogy ez sem rosszabb, mint a többi lehetőség. Nem vagyok rá büszke, de eléggé csúnyán viselkedtem vele. Ha nem baj, inkább nem részletezem.

Tegnap reggel éppen lent dohányoztam az udvaron, amikor megérkezett. Csak nézett rám, nem szólalt meg, nem is köszönt. A tekintetében olyan mérhetetlen tanácstalanság, annyi kérdés és annyi féltés (először azt hittem, hogy félelem, de nem) volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam.
Abban a pillanatban felderült az arca és azt mondta (szinte kiáltotta): De jó! Úgy örülök, hogy ma mosolygósabb hangulatban vagy! Abba ne hagyd, mert jól áll neked!
Később is mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen és sikerült neki. Mondtam is, hogy ki tudott rángatni a rossz hangulatomból.
Volt azért valami, ami nem esett jól. Említette már korábban is, hogy többen is érdeklődnek iránta interneten (jó eséllyel valamelyik közösségi oldalról van szó) és van, akivel több-kevesebb rendszerességgel kommunikál. Az egyik folyamatosan azzal bombázza, hogy találkozzanak (na, itt jelent meg a zöld szemű szörnyeteg). A másiknak pedig olyan válaszlevelet küldött, amiben feltett néhány „nehéz” kérdést. Például azt, hogy mi az az egy dolog, amire a legjobban vágyik? Na erre még nem válaszolt.
Amikor ezt elmondta, nekem is nekemszögezte a kérdést: Mire vágyom a legjobban?
Nagyon kevésen múlott, hogy ne nyögjem ki a választ: Rád!
Némi gondolkodás után, viszont kitérő választ adtam, de később rájöttem arra, hogy ez valószínűleg nem volt jó döntés. Így pont olyan tökéletlennek gondol, mint a másikat, ezért mondtam is neki, hogy egyből rá tudtam volna vágni, de túlságosan személyes jellegű.

Kopár sziklák között

Nagyon nem vártam ezt a mai reggelt,
De indulnom kell, mert a nap már felkelt.
Lépnem kéne ma, de nem tudom mit tegyek,
Mindenhonnan körülvesznek hófödte hegyek
És az egyiket egyszer meg kellene másznom,
De még most sem tudom melyiket választom!

Állok lent a völgyben és nézem a csúcsokat,
Egy belső hang viszont indulásra bujtogat.
Merre indulhatnék, hisz egy utat sem látok,
Hogyha elindulok, biztosan új ösvényt csinálok.
Egyik orom pont olyan, mint mellette a másik,
De úticél gyanánt az egyik sem csábít!

Csak kietlen szikla, csupasz és kopár,
Lelkem toporog egy helyben és kivár.
Egy apró kis jel, hogy merre induljak,
A sivár völgyből végre kiszabaduljak!
Indulni kell hamar, minden erre biztat
És meg kell találnom a kivezető utat!

Megremeg a lábam, akárhova lépek,
Bármerre indulnék, akármerre nézek.
Az egyetlen jó irány – látom – járhatatlan,
Magába zár ez a kopár sziklakatlan.
Nehéz a feladat, mert azt kell kitalálnom,
A sok rossz közül, melyiket választom.

Csapdában
(Szúnyoglány IV.)

Egyszer rám mosolyogsz, máskor kutyába se veszel,
Észre sem veszed azt, hogy ezzel mit teszel.
Úgy szaggatsz szét belül, mint egy medvecsapda,
Ezért érzem magam minden nap becsapva.
Egyik percben jössz utánam, máskor eltaszítasz.
Magányos vagy, s talán ezért bolondítasz?
Nem értem, miért én vagyok a kiszemelt áldozat?
Így nem tudom lerázni magamról rettentő átkodat!
Egyik nap kedves vagy, s bennem remény ébred,
De hogy kínomban remegjek, másnapra eléred!
Nyöszörgésem a semmibe fúl és haragba csap át,
Miért állítasz nekem mindig ilyen csapdát?
Hogyha felállítod, én miért sétálok bele?
Talán mert nem tudok elmenni másfele.
Nincs más utam, s erről le nem térhetek,
Minden nap a porba öntöd vöröslő véremet.
Erről szólnak napjaim – hogy újabb sebet kapok,
A régieket felszaggatod, így sohasem gyógyulok.
Lelkem a tépett sebektől lassacskán eltorzul,
S szerelmem egyszer majd gyűlöletbe fordul.
Ez a nap még nem jött el, de várom már nagyon,
Akkor talán megszűnik ez a pusztító fájdalom.
Kéreg nő szívemen, melyen nem hatolsz át,
Lerázom magamról akkor ezt a csapdát!
Még nem megy. Még nem nőtt rám e páncél,
Vagy csak nem keményebb, mint az edzett acél!
Áthatolsz még rajta, mint forró kés a vajon,
Hiszen te gyémánt vagy, mindig tapasztalom.
Nem vagyok még elég kemény, hogy ellenálljak,
S nem tudok gátat szabni a hömpölygő vágynak.

Amikor nem látom

Amikor nem látom, nyugodtabb vagyok.
Meg kellene szakítanom minden kapcsolatot,
Ami vele még mindig, makacsul összeköt,
De ezt nem tehetem, így nem menekülök!
Csak tűrök, míg megszűnik e kötelék,
De ép elmém addig megőrzöm-e még?

Az utóbbi 3 napban abban a 3 emberben csalódtam a legnagyobbat, akik a legfontosabbak a számomra. Igaz, hogy halálosan fáradt vagyok és talán túlreagálom, de pont most lett volna a legfontosabb a támogatásuk, vagy legalább a normális viselkedés. Az egyik nem foglalkozik velem (pedig én próbáltam segíteni neki akkor is, amikor én is sz@rban voltam/vagyok), a másik úgy tűnik, hogy szimplán elereszti a füle mellett amit mondok és nem reagál semmit, a harmadik megsértődik, hogy nem találkozunk, pedig mondtam neki, hogy ezen a héten nem tudunk.
Ez a 3 ember az életem 3 különböző területe. Mindannyian egyszerre rúgnak belém. Elegem van ebből. Mostantól nem érdekel senki és semmi. Járom a magam útját. Egyedül.
Ez a Logoutra nézve annyit jelent, hogy írok még verseket (sőt, néhány prózai bejegyzés is tervben van), de nem leszek aktív résztvevő.

Röviden: Ennyi volt!

Ahogy írtam is, nagyon kimerült vagyok mostanában. Eljutottam arra a szintre, amikor már nem tudok józanul gondolkodni. Ez a bejegyzés emiatt született. Más kérdés, hogy ez nem mentség semmire. Legtöbb esetben eléggé toleráns vagyok (sokak szerint túlságosan is). Mindenkinek lehet rossz napja, vagy lehet szó félreértésről. Ilyenkor jobb várni egy kicsit, mielőtt meggondolatlanul cselekszünk, vagy mondunk valamit, amivel megbántjuk a másikat. Most ez nem sikerült. Nagy szerencsém, hogy Művésznő is megbocsájtott és Démon sem haragudott meg rám.
Nagy köszönettel tartozom Szten Márs-nak, aki józan higgadtsággal, de kellő eréllyel "oldalba rúgott" (nem csak a hozzászólásával, hanem utána privátban is!) és kizökkentett ebből az elferdült állapotomból!

Szorít az idő

Remeg a kezem és látni alig látok,
Már azt sem tudom, mit csinálok.
Ösztönből megy minden dolog,
Csak ülök a gép előtt és dolgozok.
Napi 20 órán át húzom az igát,
Ne szólj meg ezért, nem tűrök vitát.
Szorít az idő, hát ezt csinálom,
Lenne már vége, csak azt kívánom.
Fáj mindenem és kimerült vagyok,
De sietni kell, így tovább dolgozok.
Nem élvezem ezt, nem vagyok állat,
Ha így gondolod, befogom a számat,
Mert olyat mondanék, amit nem akarok.
Csinálom tovább, míg készen nem vagyok.

Fényhozó

Sötét, komor gondolatok, szürke hétköznapok,
Miközben füzetem lapjain segítségért kiáltok.
Mindez a rossz, melletted messzire száll,
Mikor búcsúzunk, szívem már visszavár!

Egész lényeden az életöröm látszik,
Mikor veled vagyok, rám is átsugárzik!
Szegényebbek azok, kik nem látják fényedet,
Melletted én is mindig jobb ember leszek!

Nem is jó az a nap, amikor nem látlak,
De félnék is attól, hogy kalitkába zárlak!
Akarlak még látni, de nem lehetek mohó,
Ré vagy, de nem napisten, hanem a fényhozó!

Kicsit furcsák mostanában a beszélgetéseink. Van, hogy beszélünk, de nem mondunk semmit. Van, hogy nem figyelünk, mondjuk a magunkét, de mégis megfogadjuk a másik tanácsát.
Jó ideje már, hogy meglehetősen szokatlan a viszonyunk. Én kerülöm őt, sokszor ő is engem, de mégis keressük egymás társaságát. Elmond sok mindent, viszont arról nem beszél, ami a legfontosabb lenne számomra – de erről majd később.
Számtalanszor megosztja velem a problémáit és én az utóbbi időben meglehetősen kíméletlenül a szemébe mondom a véleményemet, vagy kellő határozottsággal közlöm vele, hogy ostobaságot akar csinálni és a jó megoldást akarja félredobni.
A legfurcsább az egészben, hogy amikor napok, vagy inkább hetek múlva újra előhozakodik a dologgal és elmondja, hogy mire jutott, a saját szavaimat hallom visszhangzani az övéi mögött. Ennyire adna a véleményemre? Vagy ennyire könnyen befolyásolható? Nem tudom, mert máskor viszont makacs, mint az öszvér. Igaz, hogy ilyenkor legtöbb esetben veszett ügy mellett akar kitartani.

Csak azért se!

Nem, nem és csak azért se,
Pedig megvolt rá az esélye.
Mással nem tud, velem nem akar.
Túl nagy a fejében a zűrzavar?

Tudtam, hogy mire számíthatok,
Hogy a kár el is távozhatok.
Megbeszéltük, de mégsem jön,
Találkozunk majd hétfőn.

Ezt mondtam, ezért nem akarom,
Hogy rólam bármit is megtudjon.
Oda-vissza, ha ő nem, én sem.
Ezért nem kell nekem se beszélnem!

Nem értem

Már megint hiú mód vágyakozok,
Minden furcsaságra azonnal ráugrok.
Miért jön utánam és foglalkozik velem,
Mikor mostanában elfordítom fejem.
Távolodom tőle (ámbár csak úgy teszek),
De erre most ő jön egyre közelebb.
Viszont ha én lépek őfeléje egyet,
Azonnal hátrál, hogy távolabb legyek.
Ő nem beszél, én pedig nem kérdezek.
Ettől a játéktól űzött vad leszek!