Aki elolvassa, tudni fogja, hogy mit és kit kell felejtenem.
Azért írok címlapra, mert 6 nap alatt 13 vers született és ezen magam is meglepődtem.
Nem vagyok egy nagy költő, de az érzéseimet valamiért csak így tudom igazán kifejezni.
Hogy az érintett személynek megmutatom-e, meg nem tudom, de talán igen, mert ezt, prózai formában biztosan nem tudnám elmondani.
Tehát következzenek a Felejtés-versek.

Intro

Nem néhány nap kellett, nem ment olyan gyorsan,
De szükségem volt a magányra, hogy ezt átgondoljam.

Az első lépés

Behunyom szemem, s arcod kísért,
Nem tudom kitörölni, de miért?
Próbállak feledni, végleg, mindörökre,
De elmém sötétjéből törsz mindig előre.
Elvonultam messze, mert látnom fáj,
Nem nyomja el emléked e táj.

Keresem a szert, mely kigyógyít
Fertőzésedből, de nem lelem a gyógyírt.
Csak azt kértem, egy dolgot:
Segíts, hogy megoldjam e gondot.
Nem jött a segítség, hiába is vártam,
Feledni örökre, nincs már más vágyam.

Valamiért nagyon rossz hangulatban ébredtem és kellő undorral néztem a világba.
A kávé nem ízlett, a zene nem segített.
Aztán ahogy lenni szokott ilyenkor, egyszer csak kiíródott belőlem.
Csak egy kis négysoros szösszenet, még tán picit humoros is, de pont erre volt most szükségem.

Rossz a kedvem, visszafekszem,
Ezt a napot el nem kezdem.
Majd a holnap, holnapután,
Jobb lesz kedvem már azután!

Én minden esetben (önző módon?) magamról az érzéseimről írok. Csak úgy jön, aztán papírra vetem.
Egy esetben viszont valami megihletett (persze igaz rám is).

Névtelen, arctalan vagyok a tömegben,
Nem tudhatod, mit rejt az életem.
A múltam még nem jött el, a jövőm már elmúlt,
Senki vagyok névtelenül, arctalanul.

1998-ban írtam, de nem hinném, hogy ez segít.

Szóval! Lehet találgatni. A helyes megfejtő díja csupán a dicsőség.

upgrade: Na jó, segítek. Egy film. Egy élő személyről mintázott kitalált történet. Van magyar vonatkozása is a szereplőnek. Lehet, ezzel most túl sokat segítettem, de majd meglátjuk.

A (valószínűleg) legelső után, most jöjjön a legújabb.
Nincs fél órája, hogy papírra vezettem, a reggeli kávé iszogatása közben, félkómás állapotban.
Háááát, kicsit olyan is! Nem a legsikerültebb, de ha már elkezdtem ide írogatni, gondoltam ne csak a legjobb formámban lássatok.

Nem is tudom.
Nem is tudom, hogy gondolom,
Életem majd félredobom?
Mint marék port félresöpröm,
Szőnyeg alá betömködöm.
Ezt kell tennem, nincs más hátra,
Mosolygok ismét a világra.

Nem is tudom.
Nem is tudom, miért vártam?
Szerelmes vagyok (vagy voltam?)
Új élet és új remények,
Nem is tudom mitől félek!
Nagyon félek a magánytól,
Hogy a világ kivet magából.

...vagy talán tényleg az első. Már nem emlékszem pontosan. A régi verseim közül ez az egyetlen, ami megmaradt. Erre emlékeztem.
Talán, mert tényleg ez volt az első. Egy biztos, 1991 októberében írtam.

Magány

Egyedül ülök a szobámban,
Egyedül vagyok a magányban.
Egyedül vagyok gondolataimmal,
Egyedül vagyok a gonddal s bánatommal.
Egyedül oldom meg minden problémámat,
Egyedül költözött belém a bánat.
Egyedül egy verset mormolok,
Egyedül egy lányra gondolok,
Egyedül vagyok.

Hát ez eléggé sötét hangulatomban íródott.

Szárnyaló lélek

Szállj, csak szállj, mint a felhők az égen,
Szabadon és boldogan, mint régen.
Szállj, csak szállj, mint megannyi madár,
S a hűs szellő simogatva magába zár.
Ne is nézz máshová, csak mindig fel az égre,
Elmúlik így minden gond, remény s bánat végre.
Tárd ki a szíved, csak szállj, meg ne állj,
Szabad vagy ismét, már semmi nem fáj.
Tavaszi virágok illata a szélben,
Velük együtt szállsz te is fenn az égen.
És mikor utad véget ér, tompa puffanással,
Akkor nem törődsz már szíved fájdalmával!

Vörösmarty Mihály

Késő Vágy

Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltűnt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

1839

Abban az időben ez szerintem majdnem pornográfia!
Viszont gyönyörű vers.
És a slusszpoén, hogy 39 évesen írta! Már öregnek érezte magát!

Háááát, ezt elméletileg Shakespeare írta, de nem vagyok biztos benne, hogy nem csak az ő stílusában írta valaki. minden esetre nagyon jó.

Az vagy nekem, mi tejnek a tehén.
Kegyetlen borj, ki lelkem hörpöli,
Kin szebb a folt, mint máson az erény,
S ki épp hiányod által vagy teli.
Hisz az legyez, hogy nincsen legyeződ,
Nemléte hajt rád létező legyet,
Így lepi légy a meztelen mezőt,
Körötted én is így legyeskedek.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

szerk: Menet közben kiderült (vannak nálam tájékozottabbak is szerencsére), hogy Varró Dániel műve, aki szokott híres költők stílusában írni.

Ezt valószínűleg sokan ismerik, de mégis felrakom, mert az egyik kedvencem.

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most egy méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
s a nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

Én, François Villon boci
Elhagyom, ím, e zöld gyepet,
Halál, a kontómat hoci,
Lelkem más rétre őgyeleg;
Csókoltatom a hölgyeket,
S mert vár a pokol – atyaég! -
Vagy a mennybéli tőgymeleg,
Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem
A hűtlen üsző jussa lesz,
Ki hogy nem élhet nélkülem,
A mondott fülbe súgta ezt;
Igének hittem ezt a neszt,
Oltárnak tőgyes alhasát,
De errare bocinum est,
Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég
Vegyék a jó zsivány urak,
Panírozzák be, és egyék,
Belőle mind jóllakjanak.
S a hentes úr, ki napra nap
Hiába várta, hogy levág,
Megkapja bojtos farkamat,
Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,
Túladva billogon s a szíjon,
Rátok hagyom a hőlt helyem,
Ott lumpok tejivója nyíljon -
Mindenét szétosztotta Villon,
Ki érte mégse pityereg,
Azt verje süly, és ott pusziljon,
Hol egykor farkam fityegett.