Akik jobban ismernek, már hallottak róla. Nem a sörről, hanem egy lányról van szó. Régebb óta ismerem látásból, de csak az utóbbi időben kezdtem beszélgetni vele. Van egy nagyobbacska fiatal társaság akikkel időnkén dumálok és ő is közéjük tartozik. Nemrég szóba jöttek a versek és ő félig viccesen megjegyezte, hogy róla aztán lehetne verset írni. Gondoltam: Miért ne? Ő már tegnap megkapta, de nem olvasta el akkor, így nem tudom, hogy mit szól hozzá, de gondoltam megosztom veletek is.

Fekete Démon

Egy fekete démon, tüzes és vagány,
Sokszor elkápráztat engem ez a lány.
Jóval több van benne, mit gondolnál elsőre
És nagy szüksége van a belső erőre,
Ami megvan benne és ha kihasználja,
Nem válhat kárára, csakis a hasznára.

Kedves és vicces egy vonzó jelenség.
Első látásra azt mondod: Gyerek még!
De már nem gyerek, sőt, igazi nő
És bár aprócska, ha megszólal megnő!
Mélysötét szemében az élet tüze ég,
Ha egyszer már láttad, látnod kell még!

...pedig valójában fölösleges.

Izgulok

Már megint kávé, így indul a reggel,
Tele a fejem ilyenkor rímekkel.
Csak pörög az agyam és gondolkodom,
Időnként még el is mosolyodom.
Pedig izgulok és görcsben a gyomrom,
Tíz nap után, ma ismét láthatom.
Furcsát mondott a legutóbb szerdán
És már várom, mi lesz eztán!

Valójában nem is várok semmit,
Kár is ezen agyalnom ennyit.
Lesz, ami volt is, a nagy semmi,
Nem hagyom ismét a fejemre nőni.
Elkerülhetne minden ilyen gondolat,
Lepereghetne, mint az öreg vakolat.
Hagynom kellene békén végre,
Neki sem jó, hogy rajongok érte!

Úgy tűnik, a viccelődés tényleg segít! Korábban nem tudtam jó kedvemben verset írni, mindegyik eléggé borongós volt. Ez mostanában megváltozott! Igaz, még mindig a problémáimról írok, de már nem feltétlenül sötét hangulatút. Most itt a következő!

Szúnyoglány

Vonz engem, mint szúnyogot a fény
És mégis, mivel Ő a nőstény,
Ő szívja az én vérem!
Nem mondom, hogy nem értem!

Talán nem akarja, mégis megteszi,
Nem tudom, miért jó ez neki!
Élvezi, hogy rá figyelek
És senki mást nem szeretek?

Vagy csak én értelmezem félre,
Hogy jeleket adna agyra-főre?
Talán mert igazi nő, s mint ilyen,
Vonzza a hímet, légyen az bármilyen!

Vonz engem is, de ezt már írtam.
Pofára estem, de kibírtam!
Már nem felejtek, csak viccelek,
Erről szólnak most a versek!

...mintha problémáznék rajta. Egyre inkább erre jöttem rá. Megpróbáltam elfojtani, ami ideig-óráig segített is, de nem végleges megoldás. Felszínre akart törni és ez megkeserítette az életemet. Most hagyom, hogy előjöjjön, hagyom, hogy érezzem és viccet csinálok belőle. Más bajomon is viccelődöm és az segít. Talán ezen is fog.

Jobb, ha elviccelem

Léphetnék már, hisz jól tudom,
Mégis mindig róla gondolkodom.
Figyelhetnék inkább jobban a jövőre,
Nem a gyönyörű dőre nőre!

Tán nem is Ő, hanem én vagyok buta!
De hát karcsú, mint egy őzsuta!
Lépte kecses, mint madarak röpte,
Röpködök én is, még mindig körötte.

Lehet, hogy ostoba, de én is az vagyok.
Nem is tudom, miért nem távozok?
Zöld szemében mennyei tűz lobog,
Ettől mindig lángra lobbanok!

Távol van most, mégis érzem Őt,
E gyönyörű, de kissé dinka nőt!
Talán pont ezt szeretem benne,
Érett és komolytalan egyszerre!

Na, ez most tényleg komolytalan, mindenféle szempontból! A téma összevissza, a hangulata szintén, bár elsősorban humorosnak szántam. Ráadásul a művészeti értéke is erősen megkérdőjelezhető (konkrétan a nullával egyenértékű). Már nagyon elegem volt magamból és a borongós hangulatból. Az az álom tényleg szép lehetett, mert azóta nem látom olyan komoran az életem és a jövőm. Rossz hangulatban ébredtem, de a 4. sor írásakor már inkább a "jó hülyének lenni" hangulat uralkodott el rajtam. Ez lett a "következménye". Remélem, hogy néhány embernek azért mosolyt csalok az arcára (még ha szánakozót is).

Komolytalan

Nyomott vagyok, pedig süt a nap,
Még a madarak sem dalolnak.
Villamos zörög, busz morog,
Morgok én is, azt tudok.

Mi ez a komorság már megint?
A család ezért majd jól megint.
Vigyorogj inkább jókat Geri!
Nem kell a sötétbe menni!

Ez egy jó régi írásom, véletlenül akadtam rá, már el is feledkeztem róla. Ritkán írok prózát és nem is tudom, hogy ezt milyen apropóból sikerült. Minden esetre, mintha csak magamhoz szólnék a múltból (1998 június).

Rohan a világ, mindenki rohan és közben nem vesszük észre, hogy az élet lassan elmarad mögöttünk. Mindenki siet valahová, de már senki sem tudja, hogy hová és miért.
Hazudunk egymásnak, hazudunk magunknak és még az érzéseink is hazugságok, mert nem hagyjuk felszínre törni a valódi érzelmeinket.
Rabszolgák lettünk egy magunk alkotta börtönben és nem vesszük észre, hogy már nem a saját akaratunkból és a saját kedvünk szerint cselekszünk. Csak a természet és a zene nem hazudik, hiszen amit mond, azt csak nekünk mondja. Ez a mi belső hangunk, hisz minden rezdülésük, amit felfogunk, belőlünk fakad.
Figyelnünk kellene ezekre a belső hangokra, mert ha nem, elrohannak mellettünk az élet boldog pillanatai. Mindenki retteg a rossztól, de közben a jó dolgokból is kimaradunk. Az élet azért van, hogy kiélvezzük minden egyes pillanatát, nem azért, hogy szenvedjünk és ezért majd a túlvilágon boldogok lehessünk. Lehet, hogy nem is létezik túlvilág. Lehet, hogy csak bennünk létezik és ha így van, akkor a másvilág maga az élet! Amennyiben az életben nem vagyunk boldogok, elképzelhető, hogy sosem lehetünk azok többé! Ki kell használni minden pillanatot, mert minden elhalogatott döntéssel kisebb lesz az esélyünk.
Az élet egyszerű és érthető, ha mi magunk nem bonyolítjuk. Magunkat zárjuk börtönbe és közben reménytelenül vágyunk a szabadságra. A szabadság és a boldogság bennünk rejlik és ha mi magunk nem találunk rá, senki sem fog helyettünk!
Amíg csak pár ember gondolkodik így, lehet, hogy a többiek számukra is lehetetlenné teszik a kiszabadulást. De ez nem biztos. Csak egy dolog fontos:
Carpe Diem!

Ez a vers "visszalépésnek" tűnhet az előzőhöz képest, de nem érzem azt, hogy borongósabb lenne. Csak elgondolkodóbb. Egy kicsit még én is meglepődtem azon, hogy ezt érzem. Aki ismeri a történetemet és olvasta a korábbi verseket, még az sem biztos, hogy tudni fogja, hogy életem két legnagyobb szerelme közül melyiknek is szól. Amennyiben más oldalról közelítem meg a dolgot, aki csak a verseket olvasta, egyértelműnek fogja találni (és talán igaza is van). Nem is húzom tovább. Íme a mai "termés"!

Még mindig

Valami még most is visszatart,
Személyed túl mélyen belém mart.
Azt hittem, szerelmed nem érzem,
De nem tudom érezni másét sem.
Még mindig bennem, elzárva mélyen,
Nem tudtam elűzni egészen.

Árnyékban tartom és félredobom,
De most is gyakran elgondolkodom:
Mi lenne ha...? És miért nem?
Saját magamat sem egészen értem.
Tudok már élni nélküled,
De mégiscsak jobb lenne veled!

Hajnal

Eljött hát egy új nap hajnala.
Derengő napfény, szobám sátora.
Szemem már nyitva, de még álmodom,
Ködösen a plafont is láthatom.
Mozdulnék, de jól esik feküdni,
Álmaimban újra elmerülni.
Szép álom volt? Az lehetett!
Mégsem fogta meg az emlékezet.

Ébredek lassan, már kávém nyelem,
Elmém mélyén álmom nem lelem.
Tisztul a látás, ébred a tudat,
Új reménnyel kelve keresem az utat.
Elvonult a felhő és melenget a nap,
Rossz emlék már csak a tegnap.
Szép álom volt? Az lehetett!
Mégsem fogta meg az emlékezet.

Megszokom lassan az új életem,
A sok rosszat mind átértékelem!
Változik minden. De miért egyszerre?
Nehéz elfogadni ezt mind, így egybe!
Csak rossz emlék! Ezen gondolkodom.
Valami átlendít a komor tegnapokon.
Szép álom volt? Az lehetett!
Miért nem fogta meg az emlékezet?

Csak szavak

Egyedül
Csak ezen jár a fejem
Egyedül
Ez tölti ki az életem
Szerelem
Messze van már tőlem
Szerelem
Kilátásban sincsen
Mélabú
Sötét felhők gyülekeznek
Mélabú
Szívemre telepedtek
Közöny
Már semmi sem érdekel
Közöny
Lelkemre térdepel
Harag
Forr bennem nap mint nap
Harag
Gyűlölöm önmagamat
Kiút
Elvesztettem az irányt
Kiút
Nincs ki innen kiránt
Fájdalom
Már ez sem érdekel
Fájdalom
Egyszer majd leteper
Könnyek
Már ezek sem jönnek
Könnyek
Belülről gyötörnek

A jövő nem az enyém

Gyűlölet ébredt a mai hajnalon.
Ezt vettem észre és nincs az a hatalom,
Ami helyrehozhatná széthullott életem.
Nincs benne öröm és nincsen szerelem.

Csak a magány van és az izzó harag.
Gyűlölöm az életem és gyűlölöm magamat.
Elrontottam mindent, mi valaha jó volt,
Tönkre teszem azt is ami még el sem múlt.

A jövő már nem az enyém többé!
Megváltoztatnám, de nem tudom eléggé.
Amit nem rontok el, elmúlik magától.
Haragból táplálkozom és a magányból.

Nem kell már társ és nem kell már semmi.
Pusztító harag van és elég is ennyi!
Kinek kell ez? Hát senki másnak.
Nem élek a holnapnak, csakis a mának.

Nincs jövő és nincs is rá szükségem!
A remény a legnagyobb ellenségem!
Ha reményem nincs, hát semmim sincsen!
De miért is remélnék, ha elmúlik minden?