Nem számít!

Elég volt, már feladtam.
Kiégett porhüvely vagyok.
Rozzant, ócska testben,
Csak fájdalmat álmodok.

Nem tudom, hogy lehet
Kibírni ép ésszel,
Megkínzott testemet
A tűz eméssze el.

Lelkem ha ép lenne
És nem ennyire sérült,
Talán jobban bírnám,
De szívem is kihűlt.

Már félig holt vagyok,
Csak a fájdalmam él,
Érzem, hogy az őrület
Lassacskán utolér.

De nem! Nem engedem,
Hogy jöjjön az őrület,
Létezésemmel segíthetek
Tán egynéhány életet!

Én már nem számítok,
De mások még igen,
Nekik kell áldoznom
Maradék életem!

Rémálmok

Nem tudok aludni, mert túl sok a gondom,
Csak pörög az agyam és gondolkodom.
Bármerre indulok, ugyan oda jutok,
Akármerre megyek, zsákutcába futok.
Minden egyes nap rémálmok gyötörnek
És mikor elalszom ismét előjönnek.
Az ébredés sem jobb, aludnék tovább,
Mivel az csak álom és nem a valóság.
Reggelente görcsben van a gyomrom,
Még ez az egy nap, mindig ezt mondom.
Napról napra élek és csinálom tovább,
Én sem leszek már ennél ostobább.
Minden egyes vágyam rémálommá válik,
Nem akarok semmit, mindez nem számít.

Odvas Fa

Kiégett, villámvágta, odvas fa vagyok,
Ki az út szélén állva, már alig él,
Gyökereimmel mégis a földbe kapaszkodok,
De mégsem számít, ha kidönt az első szél.
Aki nem néz meg jobban, tán rámcsodálkozik:
Szép, nagy fa, ki túlél minden vihart.
Az élni vágyás belőlem lassan távozik
És nem élek túl egy újabb zivatart.
Belül már elpusztult minden, ami volt,
De kívülről ezt meg nem láthatod.
Éjszaka, hogyha nem süt rám a hold,
Letört ágaim mind elhordhatod.
Van még mit adnom, hisz óriás voltam
És megsebzett létemben is ember vagyok,
Talán most is többet érek, mint holtan,
Fél-életemhez csak ezért ragaszkodok.
Olyannak adtam, kitől nem kaptam viszonzást,
Leginkább talán ezért is pusztulok.
Ilyennek születtem és nem tehetek mást,
De legbelül, apránként elsorvadok.

Sírni volna kedvem, de túl üres vagyok.
Érzelmek közül, csak a harag ami éltet
És elborzaszt az, hogy már sírni sem tudok,
Érzések nélkül viszont mit sem ér az élet.

Törött tükör

Egyedül vagyok, de már vágyom is a magányra.
Jobb nekem így, mint emberek között.
Nem vágyom sem asszonyra, sem társra,
Csak egy tükör vagyok, mely régen eltörött.
Maradéka vagyok annak, ami valaha voltam
És éppen ezért egy torz képet mutatok,
Mégis itt vagyok, de lelkemben holtan,
Törmelékem által már csak szórakoztatok.
Valaha ép voltam, hatalmas és tiszta,
Bennem mindenki bármit láthatott.
Ez az állapot már sosem térhet vissza,
Sosem élem már át azt a régmúlt tegnapot.
Szilánkjaim a földön szerteszét hevernek
És ha nem vigyázol mély sebet okoz.
Vannak még néhányan, akik tényleg szeretnek,
De én megváltoztam és ők sem értik az okot.
Tükörnek születtem és támogatónak.
Hosszú távon ez túl nehéz feladat.
Szívesebben lettem volna üvegablak,
Akkor nem mutattam volna önmagamat.
Hulladék vagyok, hát szemétre velem,
Hisz feladatom már el nem láthatom.
Az életben több babér nekem nem terem,
De maradni akarok és önként nem távozom.
Én nem vagyok főnix, ki hamvából feléled,
Így törött tükörként folytatom tovább.
Napjaim olyanok, mint ki rossz álomból ébred,
De még mindig, most is jobb itt, mint odaát.

Már nem jó

Korábban jó volt, de mára már nem az,
Nem csinál most már a szívemben tavaszt.
Nem vágyom látni, sőt, borzadok tőle,
A szemébe nézni is félek már előre.

Elrontja a kedvem és nyomorult leszek,
Észre sem veszi azt, hogy még létezek.
Csak mondja a magáét, de rám nem figyel,
Így viszont már engem ő nem érdekel.

Valami változott, de nem a jó irányba,
Mélyen elmerül az érzelmi dágványba.
Tudja a kiutat, de mégsem megy arra
És azt gondolja, hogy ez az ő sorsa.

Hogyha így gondolja, én mosom kezeim,
Levettem hát róla féltő, óvó szemeim.
Talán bennem van egy túlzottan nagy csavar,
De felőlem most már megy, amerre akar.

Nincs kezdet, így vége sincsen

Démoni e kapcsolat, mert kölcsönös a vonzalom,
De mégsincs meg az, amire azt mondhatom,
Hogy lesz ebből valami és minden adott.
Kimondta amit már éreztem és nem áltatott.
Kedvel mint embert és szeret, mint barátot
És nem jó az a nap, amikor nem láthat,
De nincs meg az a tűz, amitől tovább lépne,
Ennek hiányában pedig végig attól félne,
Hogy rosszul sül el és csúf lenne a vége.

Így viszont esélyt sem ad és ebben igaza van!
Más talán belemenne, mert mindenki rohan,
De neki fontosabb vagyok mint ember
És ha többet adna, attól félne átver.
Sokkal visszafogottabb és sosem kelleti magát,
Főleg mióta tudja, hogy több nekem, mint barát.
Soha sem akart bennem hiú vágyat kelteni,
Mert nem egy nyáladzó báb, hanem az ember kell neki.
Mielőtt elkezdődött, vége lett, így hát nagyjából ennyi!

Sötét Virágok

Amikor feketén látok mindent,
Akkor már színes virág sincsen.
Minden ami volt, immár sötétbe borult,
Nem számít sem a jövő, sem pedig a múlt.
Most már a jelennek, csakis a mának élek
És tudom jól, hogy nem túl sokat érek!
Néhány ember látja csak az igazi értékem,
Tudom jól, hogy miattuk tovább kell élnem!
Ők maroknyian, csak ők számítanak,
Mások nem értenek és nem is támogatnak.
Szürkék és sivárak a hétköznapok,
Az élettől mostanában nem sok jót kapok.
Lelkemben már nem teremnek mások,
Csak éjsötét, hollószín virágok!

Egyre Kevesebb (Sötét Virágok II.)

Ismét előjött, pedig azt hittem, túl vagyok rajta végre,
De úgy látszik, túl mélyen bennem van eme tüske vége.
Az idő sem gyógyír, az összes ilyen sebre,
Emiatt is tartom magam egyre kevesebbre.
Nem tudok felülemelkedni bizonyos dolgokon,
Csak verem a falba most is a homlokom.
Nincs erre megoldás, vagy csak nem találom?
Újra rá gondolok és elkerül miatta az álom.
Oly mélyen belém égett, hogy nem gyógyul sohasem?
Nem jó ez így, mert csak megnyomorítja az életem!
Feledni egy másik lány által ezt az egyiket,
Sokak szerint jó, vagy az egyetlen megoldás lehet.
Na de az a másik!? Vajon jó lenne neki ez?
Hiszen ő is ember, s mint ilyen, szeret, gyűlöl, érez!
Van épp elég gondja az enyémek nélkül is,
Én tán csak kihasználnám, ez a bajom végül is.
Többet ér ő annál, hogy csak játszadozzak vele,
Talán ezért bizonytalan, ez a dolog lényege!
Miattuk nap, mit nap a lelkemet rágom,
Ők az én két legszebb, sötét virágom!

Ami most van, nem elég!

Nem tudom mit tegyek, mert balfék vagyok,
Ahelyett hogy cselekednék, csak bizonytalankodok.
Mondanom kéne, hogy mit szeretnék, de nem megy,
De ha így folytatom, minden remény elmegy.
Akarom őt, egyre inkább ezt érzem,
De nem tudom, hogy van-e nála esélyem.
Lehet, hogy van, de nem tudom biztosan,
Ezért inkább nem sietek, visszafogom magam.
Többször is azt érzem, hogy jelez ez a lány,
Bátrabbnak kellene lennem talán.
Már sok pofont kaptam és nem kell még egy,
Talán ezért is van, hogy a vallomás nem megy.
Amit neki tanácsoltam, azt kellene tennem,
Elé állni nyíltan és elmondani menten,
Hogy mit érzek, gondolok és szeretnék.
Ami most köztünk van, az már nem elég!

Valami tényleg megváltozott, ezt írtam a Szúnyoglány cikkben is. Konkrétan a versben.
"valami bennem végleg összeomlott."
Még én sem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy fontos. Ez a vers és az érzések, gondolatok, amik szülték, már valami más hangulatot és más szemléletet tükröznek. Az is lehet, hogy közben már túljutottam a Szúnyoglányon (avagy a Felejtős lányon), de ebben még nem vagyok teljesen biztos. Az viszont biztos, hogy már nem akarok tőle semmit! Túl sokáig vártam rá és túl sokáig reménykedtem, hogy talán mégis. Ez a kínlódás és a folyamatos rossz hangulat nem nekem való. Annak viszont örülök (és hogy ismételjem magam, ezt a Szúnyoglánynak köszönhetem), hogy már nem csak rossz hangulatban tudok verset írni.

Valami Megváltozott
(Fekete Démon II)

Egyre inkább azt érzem, egy Démonhoz van kedvem,
Szúnyoglányról gondolkodást – talán – végleg befejeztem.
Nincs szükségem a gondokra és a sok zűr-zavarra,
Annál inkább gyengédségre és kedves szavakra!
Szúnyoglánynál ezt nem érzem, de Démonomtól megkaphatom
És mivel ő is erre vágyik, ezt én is nyújtani tudom.
Szerelem tán nincsen, de ki tudja, mit hozhat a jövő,
Talán csak túlságosan összezavart már az a másik nő!
Szeretem Démonom, mert kedves, aranyos és életrevaló,
Jó kedélyű, kicsit trágár és olykor elgondolkodó.
Picinke és vékony, súlya mint egy marék tollpihe,
Mégis jó ránézni, mert nőies és megvan mindene.
Akárhányszor találkozunk, átölel és bújik, mint egy kiscica,
Mindannyiszor hozzábújok, mert jó ott lenni a karjaiba.

Volt egy álmom

Erősen és őszintén hiszek abban,
Hogy mindenkinek valami dolga van
S nem véletlen születtünk e földre.
Nem lézenghetünk örökkön örökre!
Szokatlan mód, volt egy álmom,
De éberen is tisztán látom.
Álmomban felvilágosítottak engem,
Hogy életemben mit kellett tennem.
Segítenem kellett a sok bajban
S én mindvégig mellette is álltam.
Ezután már könnyebb lesz élete,
Nem kell, hogy ott legyek mellette.
Így hát elhagytam és elmentem,
De most nehezebb az én életem.
Egyik gödörből a másikba lépek,
Boldogtalanul s magányosan élek.
Bármit is szeretnék, nem sikerül semmi,
Mintha azt mondanák: Nem kell már itt lenni!
Talán tényleg nincs már mit tennem,
És valóban el kellene mennem?
Ha így van s feladatom elvégeztem,
Vajon még mindig itt a helyem?
Túl sok a gondom, de szeretek élni
És szeretnék még egyszer boldog lenni!