Halott belül

Nincs több vágy és nincs több szeretet,
Kiölték belőlem már mindezeket.
Kétszínű és hazug ez a világ,
Alig lelem egy kis őszinte zugát.
Amint megtalálom, kezemből kifolyik
Mint egy marék homok és messzire távozik.
Újabb és újabb hazugságba botlom,
De ezt megoldani nem az én dolgom.
Már nem az. Én már feladtam.
Úgy teszek, mint aki tudatlan.

Keserű csalódások egymás után,
Leginkább azokban, akik nyomán
Nem marad más, csak üresség
És én azt mondom: Ennyi elég!
Nincs már mit adnom, nem is akarok.
Behunyom szemem, de nem álmodok.
Ez a világ rég nem nekem való.
Megváltoztatnám, de látom, hiábavaló
A próbálkozás, mert én vagyok kevés.
Múltam, s jelenem is csak átverés.

Csak egy aki igaz, de ő elutasít.
Nem kellek neki, de el nem taszít.
Társat nem lát bennem, ez nyilvánvaló,
De az őszintesége megbocsájtható.
A hazugság az, amire nincs mentség
És én hiába várom, hogy leszakad az ég,
Tehát a hiba csakis bennem lehet,
Nem találom sehol a kétszínű énemet.
Tengődöm csupán és arcomra kiül
A tény, hogy halott vagyok belül.

Pár perc

Állok és nézek az égre,
A felhőtlen, tiszta kékre.
Egyik cigi a másik után,
Gondolat, gondolat hátán.
Pár nyugodt perc az egész,
A gyűlölködés a semmibe vész.

Madarak nászát nézem,
Ritkán van ebben részem.
Vagy szárnyashangyák rajzanak.
A gondok ekkor is alszanak.
Bámulok és másra gondolok,
Fejben egész máshol vagyok.

Menekülnék, de még nem lehet,
Hát keresem ezeket a perceket.
Akkor minden olyan, mint volt,
Mikor lelkem még dalolt.
Csak kis nyugalmat keresek,
Nem sokat, legalább egy keveset.

Tudom, hogy szokatlan cím egy versnek, de aki elolvassa, megérti, hogy miért ez lett.

2011.06.26. 11:10

Nem akartam, de belém nyilallt
Egy érzés és még most is tart.
Szerelmes lettem szépen lassan,
Egy véletlenből ismét ezt kaptam.
Azt gondoltam, át kellene hívni,
De nem akarnám már elengedni.
Ezt éreztem abban a percben
És tudtam, hogy megint elvesztem.
Csak a barátja akartam lenni,
Miért kellett hát beleszeretni?

Lehettem volna a felemelkedés

Lehettem volna a felemelkedés,
Emeltelek volna a csillagok felé.
Ez nem sok, de nem is túl kevés:
Eljuttatni téged céljaid elé.
Nem vagyok más, csak támogató,
Segíthetek, ha utadon eltévelyedsz.
Egy bármikor lerakható mankó,
Amit ha baj van, ismét elővehetsz.

Ha messzire dobsz és összetörsz,
Nem leszek többé támaszod
És ha ezek után is gyötörsz,
Csak annál messzebbre távozok.
Mindig ott lettem volna melletted,
De te ellökted segítő karom.
Ezután már nem leszek itt neked,
Botladozz hát egyedül utadon.

Na, ez most egy szokatlan bejegyzés lesz.

PowerBuldog fórumtárs néhány hete megkeresett, hogy próbáljam a gondolatait versbe szedni. Mivel korábban ilyet nem csináltam, kicsit félve mondtam egy talánt. A gondolatai és érzései viszont nagyon megfogtak, de ami leginkább tetszett, az a szóhasználata. Született is néhány vers ebben a felállásban.

Viszont! Idővel elkezdett önállóan verseket írni. Nem is rosszakat! Egészen más stílus, mint amit én csinálok, de nagyon jó. Leginkább Pablo Nerudára emlékeztet. Nem a rímek, hanem a hangulat és a remek szókapcsolatok jellemzik.

Nagyon megtisztelő számomra, hogy a verseit mindig megosztja velem, mielőtt kitenné a blogjába. A legutóbbi verse annyira jó lett, hogy öntudatlanul is belekontárkodtam (pedig már nem szorul a segítségemre) és átírtam a saját stílusomra. Némi megbeszélést követően megszületett mindkettőnknél egy egy bejegyzés, azonos címmel. Egy vers, két különböző stílusban tálalva.

Áruló

Nem bízhatok senkiben, ez nyilvánvaló,
Körülöttem lassan mindenki áruló.
Még egy, ki eddig a napig mellettem állt,
Megmutatta, hogy gyorsan köpönyeget vált.
Érdekből cselekszik, mert félti az irháját,
S inkább nem nézi, hogy mi is az igazság.
Szajkózza azt, mit a szájába rágnak
És nem jár utána az igaz valóságnak.
Féli már mindenki a hazugok hatalmát,
Nincs már igaz ember, elkurvult a világ!

Tükörkép

Azt hiszem, hogy lassan nem merek szeretni.
Hát kellett ez nekem? Jó embernek lenni?
Az egyik csak átvert, a másiknak nem kellek,
Most hát letészem a lantot és egyedül leszek.
Nem is kell senki, mert bízni már nem tudok.
Mindig az a baj, hogy magamból túl sokat adok.
Ennek immár vége, az a Geri meghalt,
Ez már nem az egyik, hanem a túlsó part!
Szembeköpöm a sorsot és nem leszek segítő,
Jöhet hozzám sírni innentől bármely nő!
Nem érdekel egy sem, ahogy én sem őket,
Majd elkapom én is a könnyűvérű nőket.
Ahogy eddig engem, mindet kihasználom
És én sem leszek más, csupán egy rémálom.
Hogyha ez kell nekik, hát most megkaphatják!
Mégsem jó ez így? Mostantól bánhatják!
Nem lesz kihez jönni és vállára borulni?
Korábban kellett volna kicsit gondolkodni.
Mostantól már mindent másképp csinálok
És önmagam torz tükörképévé válok!

Még egy utolsó vers a Szúnyoglány témában. Több nem lesz. Elég tömör, de gyakorlatilag benne van az elmúlt másfél év és a jelen is, jövő pedig - ebből a szempontból - nincs.

Összegzés

Szép volt, jó volt,
De nem volt igaz.
Átvert engem,
Ki hazug és gaz.
Gyűlölnöm kellene,
De mégsem teszem,
Helyette inkább
Behunyom szemem.
Jól megtanultam azt,
Hogy ne bízzak,
Még akkor sem, ha
Szívem erre biztat.
Ezt a bizalmat
Ki kell érdemelni.
Nem elvárni, hanem
Érte valamit tenni.
Nem volt erre képes,
Így most nem is látom,
Átnézek már rajta,
Mint üvegpoháron.
Mit szerethetnék?
Csak színészkedett!
Miért siránkozzak?
Hisz sohasem létezett!
Aminek én láttam,
Aljas hazugság volt,
Én pedig szerettem
E hamis gyémántot.
Most egy másik ember,
Kinek színészkedik,
Játssza a szerepet és
Másmilyennek látszik.
A valódi énjét
Most már láthatom
És amit látok,
Az egy szánalom.

Jobb lesz tán egyedül

Megint szakad az eső, ilyen a június,
Eláztam már megint, hazafelé sajnos.
Ezt kapom én mindig, így telnek az évek,
Akármivel próbálkozom, nem kímél az élet.
Mikor jobbnak látszik, jön egy újabb zavar,
Nyugalmasabb napjaimba is valami bekavar.
Lehet, hogy csak apróság, de bosszantó az ilyen,
Mert életem e nélkül is, csak olyan semmilyen.
Van néhány apróság, aminek örülhetek,
De igazi jó nélkül telnek el a hetek.
Mikor úgy gondolom, hogy szebb jövő látszik,
A boldogság szikrája kezemből kicsúszik.
Lassan már úgy érzem, reményem nem lelem,
A lehetőség felé nem nyújtom a kezem.
Jobb lesz tán egyedül, mert így nem csalódok,
De igazi társ nélkül nem lehetek boldog.

Csak a jelen számít!

A barátság fontos, sőt, fontosabb, mint bármi.
Ezt kell elfogadnom és nem kell ara várni,
Hogy esetleg rádöbben arra, mégiscsak én kellek.
Talán így lesz egyszer, de addig eltelhetnek évek.

A jövőn gondolkodni nem kell és fölösleges,
Mert csak a jelen számít, csak az a lényeges.
Ami most van az jó és ne rontsa el semmi.
Őszinteség kell! Semmi más, csak ennyi!

Próbálok mást keresni, járni nyitott szemmel,
Túllépni magamon, egy kis merészséggel.
Mindenki azt mondja, hogy változni kell ebben,
Másképp állni hozzá, sokkal könnyedebben!

Változtam már sokat, nagyon sok mindenben.
Miért ne tehetném meg pont most és ebben?
Semmi sem állandó, erről szól az élet,
Én segítettem másét, most ők az enyémet.

Le kell vetkőznöm végre a gátlásokat
És megmutatni a világnak önmagamat.
Vagyok a ki vagyok és nem kell attól félni,
Hogy egy idegennek nem fogok kelleni.