Elevenen eltemetve

Fekszem egy fa alatt, csönd van és béke.
Felébredtem végleg, álmaimnak vége.
Soha ezután már nem is lesz több álom,
A való életemet remény nélkül járom.

Nem élet ez, mert csak vegetálok,
Semmi vigasztalót lassan nem találok.
Teszem amit kell, de nem tudok örülni,
Jó lenne már innen végleg menekülni!

Bezártak magamba önzők és hazugok,
Nem szabadulhatok, mert nem is akarok!
Csak magamat védem, de magány az ára,
Felköthetném magam erre a nagy fára.

Fekszem a föld alatt, nyugalom és béke,
Eltemettek engem három méter mélyre.
Néhány óra csak és vége az egésznek,
De jó így, mert mindenhol hülyének néztek.

Elmélkedés a halálról

Az egész gondolatsort (illetve a megírását) Sir Pocok cikke indította el bennem: Nevessünk a kaszáson!

Már jó ideje nem félek a haláltól. Ennek számos oka van. Egyrészről sokan haltak meg körülöttem és olyan is volt, aki a szemem láttára. Talán az egész gondolkodásmódom olyan, hogy ezek azt a tényt erősítették meg bennem, hogy az elmúlás természetes dolog, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból következik be. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy úgy kezeljem a dolgot, ahogy: nem félek tőle, nem várom, csak elfogadom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Ennél viszont kicsit bonyolultabb a dolog. Régóta van egy visszatérő álmom (3-4 éves koromban kezdődött, de legalábbis akkori az első emlékem róla). Akkoriban nagyon megijesztett és rémálomként emlegettem. Hosszú éveken keresztül ébredtem fel sírva, mert újra és újra előjött (heti rendszerességgel). Ahogy kicsit idősebb lettem, kezdtem megszokni (talán 10 éves korom körül), később pedig elkezdtem kíváncsi lenni arra, hogy ez mi is lehet valójában. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor eljutottam oda, hogy már a legkevésbé sem féltem ettől az álomtól és képes voltam visszaemlékezni rá. Eléggé furcsa, mert az egész csak érzések halmaza. Sötétség, valami megfoghatatlan – leginkább talán zuhanáshoz hasonlító – érzés és még valami, amit nem értettem sokáig.
Ezután jónéhány évig csak ritkán álmodtam erről és inkább csak egy kis nosztalgiával gondoltam rá, de az utóbbi kb. két évben megint egyre sűrűbb. Mivel eltelt 18-20 év és eléggé megváltozott a gondolkodásmódom, valamint a hozzáállásom az élethez ezalatt az idő alatt (ez nem meglepő szerintem), elkezdtem megint kielemezni, hogy mi is ez az egész, mert kíváncsivá tett. Rájöttem arra, hogy az álom nem befejezett. A vége mindig lemarad.
Ez most furán fog hangzani, de rádöbbentem, hogy a halálom pillanatát álmodom meg, már kisgyerek korom óta. Felmerült bennem, hogy eredetileg láttam is, de mivel megijedtem tőle, tudat alatt elnyomtam és már csak az érzések maradtak. Arra jutottam, hogy az a zuhanás szerű érzés a sötétben, az életem és a tudatom utolsó pár pillanata. A legmegdöbbentőbb viszont az volt, hogy az a korában értelmezhetetlen (most már tudom, hogy nem oda illő) érzés, a megkönnyebbülés.

Úgy tűnik, hogy én lettem az.

Az elmúlt közel 2 évben elég sokat ittam (kizárólag sört, mert azt nagyon szeretem), de bármikor meg tudtam állni hogy ne igyak, ha olyanom volt. Sokszor napokig nem ittam, mert nem kívántam.

Az, hogy miért vágtam ennyire bele a lecsóba, teljesen triviális (és ostobaság is): sok sz@r szakadt a nyakamba és én az alkoholba menekültem. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem megoldás semmire, de mivel tényleg szenvedélyesen szeretem a sört, úgy voltam vele, hogy ez legalább jó!

Azért az leszögezném, hogy nem rúgtam be napi szinten, de volt olyan, hogy az is bekövetkezett, amikor rossz napom volt.

Tegnap jött az utolsó löket. Összevesztem egy emberrel, akiről azt gondoltam, hogy őszinte és tényleg szeret, de kiderült, hogy sem nem őszinte, sem nem szeret igazán. Közelebb vagyok, mint a barátnői és kényelmesebb volt hozzám jönni.

Kissé kiakadtam és jól bepiáltam. Megittam úgy 8-9 sört. Reggel másnaposan ébredtem (valahogy nem lepett meg) és mivel kutyaharapást szőrével, elkortyolgattam délután 2-ig még hármat. fejre álltam, mint a jancsiszög, de ez sem lepett meg.
Szépen bekábultam és aludtam 4 órát. Amikor felébredtem, eléggé furcsán éreztem magam. Szédelgés, homályos látás és kusza gondolatok. Arra gondoltam, hogy még mindig részeg vagyok, ami logikus is lett volna, de úgy voltam vele, hamár lúd, legyen kövér! Ittam még egy sört. Mire elfogyott, megszűntek a "panaszaim". Nem szédülök, kitisztult a látásom és kitisztult a fejem is.

Csak elmélkedtem. (De minek?)

Hogy miről elmélkedtem? Az elmúlt 17 évről. Az elmúlt 17 év párkapcsolatairól. Unalmas téma tudom és kit érdekel, de akkor is leírom. Talán segít, talán nem (Mármint nekem az, hogy leírom.).

Ha úgy vesszük, nem tudok sok mindent felmutatni, mert összesen 2 kapcsolatom volt ezalatt az idő alatt. Az első 18 éves koromban kezdődött és 2.5 évig tartott.
Hogyan végződött? A hölgy megcsalt. Most sokan azt mondják, hogy ehhez 2 ember kell és ebben igazuk is van. Azt is tudom, hogy hol hibáztam. Jónéhány dolgot mondott, amin változtatnom kellene és én mindent megpróbáltam, hogy megfeleljek az elvárásainak. Nem kellett volna. Egy idő után már nem az voltam, akibe beleszeretett és nem fogta fel, hogy miatta volt az egész. Azzá váltam, aminek látni akart, de úgy már nem kelletem neki! A végén már annyira sem becsült, hogy a szemembe mondja azt, hogy vége. Nekem kellett kikényszeríteni, pedig akkor már 2 hónapja csalt valakivel.

Remete

Jobb nekem a négy fal között egyedül,
Lelkem szárnyaszegett és többé nem repül.
Nem kell, hogy kirángasson ebből valaki,
Mert ilyen vagyok. Csal el kell fogadni.
Minden szárnyalásomnak zuhanás a vége.
Repülhetnék megint, de nem látom, mivégre.
Újra összetörni? Megint megsérülni?
Inkább remetemód csöndesen megbújni.
Csak zaj, tömeg és vadidegen emberek.
Ezek miatt „lazítani” én ugyan nem megyek!

Kinn a természetben csönd van és nyugalom,
Ott jól érzem magam és nem gondolkodom.
Egy félhomályos kocsma sarkában megülve
Tudok feloldódni, társalgásba merülve.
Ez vagyok én! Divatjamúlt és magának való,
Nem pedig egy társasági, öntelt hangadó.
Zenére ugráljak, mint kecske a réten?
Ennek az értelmét még mindig nem értem!
Hagyjatok hát békén, mert én ez vagyok,
Ilyen voltam mindig és már nem is változok!

Halott belül

Nincs több vágy és nincs több szeretet,
Kiölték belőlem már mindezeket.
Kétszínű és hazug ez a világ,
Alig lelem egy kis őszinte zugát.
Amint megtalálom, kezemből kifolyik
Mint egy marék homok és messzire távozik.
Újabb és újabb hazugságba botlom,
De ezt megoldani nem az én dolgom.
Már nem az. Én már feladtam.
Úgy teszek, mint aki tudatlan.

Keserű csalódások egymás után,
Leginkább azokban, akik nyomán
Nem marad más, csak üresség
És én azt mondom: Ennyi elég!
Nincs már mit adnom, nem is akarok.
Behunyom szemem, de nem álmodok.
Ez a világ rég nem nekem való.
Megváltoztatnám, de látom, hiábavaló
A próbálkozás, mert én vagyok kevés.
Múltam, s jelenem is csak átverés.

Csak egy aki igaz, de ő elutasít.
Nem kellek neki, de el nem taszít.
Társat nem lát bennem, ez nyilvánvaló,
De az őszintesége megbocsájtható.
A hazugság az, amire nincs mentség
És én hiába várom, hogy leszakad az ég,
Tehát a hiba csakis bennem lehet,
Nem találom sehol a kétszínű énemet.
Tengődöm csupán és arcomra kiül
A tény, hogy halott vagyok belül.

Pár perc

Állok és nézek az égre,
A felhőtlen, tiszta kékre.
Egyik cigi a másik után,
Gondolat, gondolat hátán.
Pár nyugodt perc az egész,
A gyűlölködés a semmibe vész.

Madarak nászát nézem,
Ritkán van ebben részem.
Vagy szárnyashangyák rajzanak.
A gondok ekkor is alszanak.
Bámulok és másra gondolok,
Fejben egész máshol vagyok.

Menekülnék, de még nem lehet,
Hát keresem ezeket a perceket.
Akkor minden olyan, mint volt,
Mikor lelkem még dalolt.
Csak kis nyugalmat keresek,
Nem sokat, legalább egy keveset.

Tudom, hogy szokatlan cím egy versnek, de aki elolvassa, megérti, hogy miért ez lett.

2011.06.26. 11:10

Nem akartam, de belém nyilallt
Egy érzés és még most is tart.
Szerelmes lettem szépen lassan,
Egy véletlenből ismét ezt kaptam.
Azt gondoltam, át kellene hívni,
De nem akarnám már elengedni.
Ezt éreztem abban a percben
És tudtam, hogy megint elvesztem.
Csak a barátja akartam lenni,
Miért kellett hát beleszeretni?

Lehettem volna a felemelkedés

Lehettem volna a felemelkedés,
Emeltelek volna a csillagok felé.
Ez nem sok, de nem is túl kevés:
Eljuttatni téged céljaid elé.
Nem vagyok más, csak támogató,
Segíthetek, ha utadon eltévelyedsz.
Egy bármikor lerakható mankó,
Amit ha baj van, ismét elővehetsz.

Ha messzire dobsz és összetörsz,
Nem leszek többé támaszod
És ha ezek után is gyötörsz,
Csak annál messzebbre távozok.
Mindig ott lettem volna melletted,
De te ellökted segítő karom.
Ezután már nem leszek itt neked,
Botladozz hát egyedül utadon.

Na, ez most egy szokatlan bejegyzés lesz.

PowerBuldog fórumtárs néhány hete megkeresett, hogy próbáljam a gondolatait versbe szedni. Mivel korábban ilyet nem csináltam, kicsit félve mondtam egy talánt. A gondolatai és érzései viszont nagyon megfogtak, de ami leginkább tetszett, az a szóhasználata. Született is néhány vers ebben a felállásban.

Viszont! Idővel elkezdett önállóan verseket írni. Nem is rosszakat! Egészen más stílus, mint amit én csinálok, de nagyon jó. Leginkább Pablo Nerudára emlékeztet. Nem a rímek, hanem a hangulat és a remek szókapcsolatok jellemzik.

Nagyon megtisztelő számomra, hogy a verseit mindig megosztja velem, mielőtt kitenné a blogjába. A legutóbbi verse annyira jó lett, hogy öntudatlanul is belekontárkodtam (pedig már nem szorul a segítségemre) és átírtam a saját stílusomra. Némi megbeszélést követően megszületett mindkettőnknél egy egy bejegyzés, azonos címmel. Egy vers, két különböző stílusban tálalva.