Siratódal

Itt az idő, e helyet most elhagyom.
Nem marad utánam semmiféle nyom.
Hátrahagyok néhány igaz barátot,
Ki ezután már soha nem láthat.
Csak hamu és por, hisz az idő halad,
Testem már eltaszít, de lelkem itt marad.
Ne aggódj, mert ezután is segítelek,
Szellemem továbbra is itt lesz veled.
Számíthattam rád és én cserébe,
Mutatom az utat az öröklétbe.

Gyere barátom, fogd meg a kezem,
Halálom percében is legyél velem.

Nem sok. Máskor egy hét alatt is többet írtam, de mostanában nem igazán jönnek a versek. Nem is szentelek nekik külön-külön bejegyzést, mert ráadásul rövidek is.

Hiányzik egy mosoly

Hiányzik egy mosoly, egy zöld szempár csillogása.
Nélküle cél nélkül, tétován nézek a világba.
Mikor nem hallom nevetését, minden palaszürke,
Vak vagyok olyankor az élénkebb színekre.
Lelkem üres, mintha egy darabot belőle
Nála hagytam volna, nála mindörökre!

Felejtés

Az álom nem jó, sem ébren,
Törölni kellene egészen.
Még a nevemre sem emlékezni,
Ezt az életet elfeledni.
Kezdeni újra, tiszta lappal,
Üresre radírozott aggyal.

Tükörlét

Fáj. Nagyon.
Kínzó, égető
Fájdalom.

Reménytelen.
Széthulló, megbomló
Értelem.

Üres vagyok.
Véget nem érő
Kínnal álmodok.

Ennek a bóknak a történetét már régóta meg akarom írni. Mindig elhalasztottam, de most úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kicsit elterelni a gondolataimat és valami pozitívabb dologra gondolni (illetve néhányan biztattak is erre).

Maga a bók eléggé rövid lenne és talán nem is teljesen érthető, ezért „kiegészítem” egy másik történettel. Igaz, a kettő összefügg.

A történet 1990-ben kezdődik. Akkor végeztem el az általános iskolát és kezdtem el a technikumot. Mégpedig, mint geológus. Apámtól kaptam ennek tiszteletére egy bányászgyűrűt. Ilyen gyűrűt legjobb tudomásom szerint 2 helyen csinálnak az országban, ebből az egyik itt van a mi koszos, büdös fővárosunkban. Ez a gyűrű onnan származik. Illetve az összes. Erre még visszatérek, de előbb lássuk az ékszert magát:

Az előző év nem kezdődött jól, de legalább rosszul sem. Olyan semmilyen volt az évkezdet, de volt miben reménykednem. Mégis életem legrosszabb éve lett. A remény pedig apránként kihalt belőlem. A utolsó 2-3 hónap már nagyon nehéz volt, de az utolsó 1 hét feltette a "koronát" 2010-re.
Ez az év rosszul is indul és már nem érzem, hogy bármiben is reménykedni tudnék.

Remény nélkül

Életünk során egy utat járunk,
Életünk ösvényén meg nem állunk.
Ha megállsz, meghalsz és itt a vége,
Inkább haladj a reménytelenségbe.

Ha várod is az újat, nem jön már,
Bármerre indulsz ugyan az a határ,
Viszont egyszer eljön majd a vége,
Mikor a sorsnak nincsen rád szüksége.

Remény nélkül mész a kijelölt úton,
Mégsem fogsz túljutni a múlton.
Tedd amit kell, ne gondolj az egészre,
De mégis várod, mikor lesz már vége!

Nincsen holnap

Út a semmibe

Minden nap jön egy újabb kihívás.
Valaki ismét egy mély gödröt ás
Elém és várja, hogy elbukjak.
Csak egy gúnyosan mosolygó ajak,
Mit az élet újabban nekem mutat
És én nap, mint nap elvétem az utat.

Ismét elmúlt egy jó lehetőség
És én ezt mondom: Te jó ég!
Ennyire vak már nem lehetek!
Már megint túl későn ébredezek!
Nem hagyhatom a dolgot ennyibe,
Mert ez így, csak út a semmibe!

Az elmúlt két napban olyasmik történtek, amikre azt mondtam, hogy megér egy bejegyzést.

Az előző bejegyzésemben említettem (az első hsz-ben), hogy hétfőn kellően vacak hangulatban voltam és úgy tűnt, hogy elindulok azon az úton, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot. Apránként meggyűlöltetem magam vele. Nem volt szándékos, de így alakult, én pedig úgy voltam vele, hogy ez sem rosszabb, mint a többi lehetőség. Nem vagyok rá büszke, de eléggé csúnyán viselkedtem vele. Ha nem baj, inkább nem részletezem.

Tegnap reggel éppen lent dohányoztam az udvaron, amikor megérkezett. Csak nézett rám, nem szólalt meg, nem is köszönt. A tekintetében olyan mérhetetlen tanácstalanság, annyi kérdés és annyi féltés (először azt hittem, hogy félelem, de nem) volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam.
Abban a pillanatban felderült az arca és azt mondta (szinte kiáltotta): De jó! Úgy örülök, hogy ma mosolygósabb hangulatban vagy! Abba ne hagyd, mert jól áll neked!
Később is mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen és sikerült neki. Mondtam is, hogy ki tudott rángatni a rossz hangulatomból.
Volt azért valami, ami nem esett jól. Említette már korábban is, hogy többen is érdeklődnek iránta interneten (jó eséllyel valamelyik közösségi oldalról van szó) és van, akivel több-kevesebb rendszerességgel kommunikál. Az egyik folyamatosan azzal bombázza, hogy találkozzanak (na, itt jelent meg a zöld szemű szörnyeteg). A másiknak pedig olyan válaszlevelet küldött, amiben feltett néhány „nehéz” kérdést. Például azt, hogy mi az az egy dolog, amire a legjobban vágyik? Na erre még nem válaszolt.
Amikor ezt elmondta, nekem is nekemszögezte a kérdést: Mire vágyom a legjobban?
Nagyon kevésen múlott, hogy ne nyögjem ki a választ: Rád!
Némi gondolkodás után, viszont kitérő választ adtam, de később rájöttem arra, hogy ez valószínűleg nem volt jó döntés. Így pont olyan tökéletlennek gondol, mint a másikat, ezért mondtam is neki, hogy egyből rá tudtam volna vágni, de túlságosan személyes jellegű.

Kopár sziklák között

Nagyon nem vártam ezt a mai reggelt,
De indulnom kell, mert a nap már felkelt.
Lépnem kéne ma, de nem tudom mit tegyek,
Mindenhonnan körülvesznek hófödte hegyek
És az egyiket egyszer meg kellene másznom,
De még most sem tudom melyiket választom!

Állok lent a völgyben és nézem a csúcsokat,
Egy belső hang viszont indulásra bujtogat.
Merre indulhatnék, hisz egy utat sem látok,
Hogyha elindulok, biztosan új ösvényt csinálok.
Egyik orom pont olyan, mint mellette a másik,
De úticél gyanánt az egyik sem csábít!

Csak kietlen szikla, csupasz és kopár,
Lelkem toporog egy helyben és kivár.
Egy apró kis jel, hogy merre induljak,
A sivár völgyből végre kiszabaduljak!
Indulni kell hamar, minden erre biztat
És meg kell találnom a kivezető utat!

Megremeg a lábam, akárhova lépek,
Bármerre indulnék, akármerre nézek.
Az egyetlen jó irány – látom – járhatatlan,
Magába zár ez a kopár sziklakatlan.
Nehéz a feladat, mert azt kell kitalálnom,
A sok rossz közül, melyiket választom.

Csapdában
(Szúnyoglány IV.)

Egyszer rám mosolyogsz, máskor kutyába se veszel,
Észre sem veszed azt, hogy ezzel mit teszel.
Úgy szaggatsz szét belül, mint egy medvecsapda,
Ezért érzem magam minden nap becsapva.
Egyik percben jössz utánam, máskor eltaszítasz.
Magányos vagy, s talán ezért bolondítasz?
Nem értem, miért én vagyok a kiszemelt áldozat?
Így nem tudom lerázni magamról rettentő átkodat!
Egyik nap kedves vagy, s bennem remény ébred,
De hogy kínomban remegjek, másnapra eléred!
Nyöszörgésem a semmibe fúl és haragba csap át,
Miért állítasz nekem mindig ilyen csapdát?
Hogyha felállítod, én miért sétálok bele?
Talán mert nem tudok elmenni másfele.
Nincs más utam, s erről le nem térhetek,
Minden nap a porba öntöd vöröslő véremet.
Erről szólnak napjaim – hogy újabb sebet kapok,
A régieket felszaggatod, így sohasem gyógyulok.
Lelkem a tépett sebektől lassacskán eltorzul,
S szerelmem egyszer majd gyűlöletbe fordul.
Ez a nap még nem jött el, de várom már nagyon,
Akkor talán megszűnik ez a pusztító fájdalom.
Kéreg nő szívemen, melyen nem hatolsz át,
Lerázom magamról akkor ezt a csapdát!
Még nem megy. Még nem nőtt rám e páncél,
Vagy csak nem keményebb, mint az edzett acél!
Áthatolsz még rajta, mint forró kés a vajon,
Hiszen te gyémánt vagy, mindig tapasztalom.
Nem vagyok még elég kemény, hogy ellenálljak,
S nem tudok gátat szabni a hömpölygő vágynak.

Amikor nem látom

Amikor nem látom, nyugodtabb vagyok.
Meg kellene szakítanom minden kapcsolatot,
Ami vele még mindig, makacsul összeköt,
De ezt nem tehetem, így nem menekülök!
Csak tűrök, míg megszűnik e kötelék,
De ép elmém addig megőrzöm-e még?

Az utóbbi 3 napban abban a 3 emberben csalódtam a legnagyobbat, akik a legfontosabbak a számomra. Igaz, hogy halálosan fáradt vagyok és talán túlreagálom, de pont most lett volna a legfontosabb a támogatásuk, vagy legalább a normális viselkedés. Az egyik nem foglalkozik velem (pedig én próbáltam segíteni neki akkor is, amikor én is sz@rban voltam/vagyok), a másik úgy tűnik, hogy szimplán elereszti a füle mellett amit mondok és nem reagál semmit, a harmadik megsértődik, hogy nem találkozunk, pedig mondtam neki, hogy ezen a héten nem tudunk.
Ez a 3 ember az életem 3 különböző területe. Mindannyian egyszerre rúgnak belém. Elegem van ebből. Mostantól nem érdekel senki és semmi. Járom a magam útját. Egyedül.
Ez a Logoutra nézve annyit jelent, hogy írok még verseket (sőt, néhány prózai bejegyzés is tervben van), de nem leszek aktív résztvevő.

Röviden: Ennyi volt!

Ahogy írtam is, nagyon kimerült vagyok mostanában. Eljutottam arra a szintre, amikor már nem tudok józanul gondolkodni. Ez a bejegyzés emiatt született. Más kérdés, hogy ez nem mentség semmire. Legtöbb esetben eléggé toleráns vagyok (sokak szerint túlságosan is). Mindenkinek lehet rossz napja, vagy lehet szó félreértésről. Ilyenkor jobb várni egy kicsit, mielőtt meggondolatlanul cselekszünk, vagy mondunk valamit, amivel megbántjuk a másikat. Most ez nem sikerült. Nagy szerencsém, hogy Művésznő is megbocsájtott és Démon sem haragudott meg rám.
Nagy köszönettel tartozom Szten Márs-nak, aki józan higgadtsággal, de kellő eréllyel "oldalba rúgott" (nem csak a hozzászólásával, hanem utána privátban is!) és kizökkentett ebből az elferdült állapotomból!