Hosszú idő után ismét egy vers. Hajnalban felébredtem és leírtam az első két versszakot. Most hazaértem és leírtam a többit. íme.

Bukott isten

Bukott isten pihen e helyt,
Zuhanta csúfos volt nagyon,
Magas, ingatag talapzatról
Dőlt le egy hűvös hajnalon.

Felkapaszkodott, ki tudja mikor,
E magaslatra, ahol állt,
Türelmesen lesve fentről,
Ostobák hadára várt.

Bukott isten pihen e helyt,
Zuhanta csúfos volt nagyon,
Kiábrándult elvakultjai
Odahagyták eme hajnalon.

Hatalmas bár nem volt sosem,
De annak tétette magát,
Ám hazugságok áradatától,
Ím összeroppant már e gát.

Bukott isten pihen e helyt,
Zuhanta csúfos volt nagyon,
Most orcával fekszik alant a sárban,
S hívei szikkadni hagyják a napon.

Megváltónak látszott egykor,
Most mégis földön hempereg,
Szakadozott palástjával törli
A dühös, haragvó könnyeket.

Már megint hülyét csináltam magamból, de legalább jól esett!

Fura ez így ugye? Na, de hát öregszem. Próbálom a pozitív oldalát látni annak is, amit el-khmm-tam.
Hétvégén volt egy jó kis buli, amit az öcsém tiszteletére rendeztek. Jó társaság gyűlt össze, de az átlag életkor is legalább 15 évvel kevesebb volt, mint az enyém.
Nem ez volt a probléma. Még csak az sem, hogy túl sokat ittam (na jó, azért ez probléma volt).
A probléma az volt, hogy megakadt a szemem egy lányon. Illetve még ez sem lett volna probléma, de elkezdtünk beszélgetni. A túlzott alkoholfogyasztás miatt, csak benyomásaim vannak a beszélgetésről, de azt tudom mondani, hogy koránál érettebb és kicsit fura. Nekem viszont ez vonzó tulajdonság. Egyszerűen csak jó volt vele beszélgetni.
Még ez sem az igazi probléma. A probléma végül is az, hogy a beszélgetés után meg akartam csókolni.
Számtalan oka van, hogy ez miért nem volt helyes.
Egyrészt nem is ismertük egymást.
Másrészt ittas voltam.
Harmadrészt jóval idősebb vagyok nála.
Negyedrészt pedig nem szoktam ilyet csinálni.
Ötödrészt pedig az öcséimnek barátja/ismerőse.
Hatodrészt pedig ezeken kívül is van számtalan oka, hogy ez miért nem volt helyes (nem akarom tovább sorolni).

Én csak nemrég óta szívom az e-cigit (2014 május), de látom az előnyeit. Előtte 22 évig dohányoztam és szerettem is, nem akartam leszokni. Most viszont az átszokás sokat segített, függetlenül attól, hogy egészségügyi gondjaim nem voltak.
Könnyebbnek érzem magam. Jobb a közérzetem és nem utolsósorban olcsóbb is. Mindezek mellett az élvezeti értéke sokkal nagyobb. A cigit (e-cigis nyelvezetben: az analógot) azért szívtam, mert kellett. Nem éreztem rossznak, hiszen függő voltam és a heroinista sem érzi rossznak a cuccot.
Most viszont főleg azért szívom az e-cigit, mert élvezem az ízeket! Számtalan dohányos, gyümölcsös és desszert íz közül lehet választani, de még kolbász, vagy pizza ízű liquid is elérhető!
Az alább linkelt videókból kiderül, hogy ez sem csodaszer és ez sem egészséges, de sokkal kevésbé káros, mint az analóg. Pont ez a lényeg! Az e-cigi egy alternatíva a dohányzók számára!
Apám 65 éves és kb. 50 éve dohányzik. Az alábbi videóban említett 3. generációs készülékkel és patronnal (tank, integrált kazán, stb.), még a 12 mg-os liquid sem volt neki megfelelő (talán a 18-as jó lett volna), viszont nekem komolyabb készletem van (mod és felújítható tank) és a 10mg-os liquiddel töltött készüléket le sem akarta tenni. Három nap alatt 4 szál analógot szívott, de csak azért, mert éppen töltőn volt az e-cigi. Amúgy viszont 20-30 szál piros Symphonia-t szív.
Kellő utánajárással és minimális elszántsággal gyakorlatilag egyik napról a másikra le lehet tenni az analógot, amivel kb. 4000-féle káros anyag bevitelétől óvjuk meg magunkat és mivel a passzív dohányzás értelmét veszíti, a környezetünket is.
Ne hagyjuk, hogy a dohány és a gyógyszeripar nyeresége az emberek egészségét áldozza fel! Mert jelenleg az e-cigi korlátozása semmi más célt nem szolgál!

"Nem fikázódni akarok, ezt előre leszögezem, de a két nem eltérő gondolkodásmódja miatt azt gondolom, hogy nem."

Ennyit tartottam meg az eredeti bejegyzés szövegéből. A többi részét viszont töröltem. Még most is azt gondolom, hogy sok esetben a két nem teljesen másképp látja a dolgokat. Különösen akkor, ha van köztük egy kis súrlódás.
Ez tulajdonképen normális.
Mivel az eredeti bejegyzés megírásakor eléggé ki voltam akadva, írtam olyat, ami sértő és/vagy eltúlzott.
Még most is azt gondolom, hogy nem volt alaptalan. Átgondoltabban kellett vona fogalmaznom és jobban kihangsúlyozni, hogy miért éltem meg úgy a dolgot, ahogy. Elmélkedősebbre kellett volna venni az írást, érzelemmentesebbre.

A bejegyzés megírása előtt alig aludtam valamit. Nagyon bántott, ami történt és nem értettem, hogy miért csinálta amit csinált. Amióta elolvasta, ő nem tud aludni, mert nem érti, miért írtam és miért így.

Valami, valamikor megtört köztünk és nem a szakításkor. Én már nem értem őt és már ő sem ért engem. Elbeszélünk egymás mellett. Nem akartam megbántani, de talán ő sem engem. Mégis sikerült, mindkét irányból.

Tulajdonképpen nem indult rosszul az év. Legalábbis úgy tűnt.
Némi munkanélküliség után lett meló egy olyan ember mellett, akit régóta ismerek és kedvelek. Jól tudunk együtt dolgozni és a munka is olyan volt, amit élvezek és amiben tényleg jó vagyok.
A cég viszont finoman szólva is érdekes. A tulajdonosok hűbéruraknak képzelik magukat, a dolgozók rettegésben élnek, mert nem tudják, hogy miért kapnak orbitális letolást. A munkaszervezés katasztrófa, de persze nem a szervező kapja a letolást, hanem a melós.
Gyakran csak 1.5-2 hónap után kaptam fizetést és idővel már nem is próbáltam kideríteni, hogy miért vontak le a kialkudott – amúgy eléggé nevetséges – pénzemből.
Augusztusban viszont elfogyott a munka. Állami projekt volt és elméletileg október-november körül indult volna a folytatás. Megnyert pályázat, állami és EU-s pénz, ehhez képest az sem biztos, hogy valaha is lesz folytatás.

Karácsony előtt 2 nappal a párom közölte velem, hogy jobb, ha befejezzük.
Nem mondom, hogy váratlanul ért, mert jó ideje voltak problémák, de én még reménykedtem, hogy meg tudjuk oldani. Illetve valójában csak egy probléma volt, de ebben valamiért nem tudtunk közeledni egymáshoz. Nem vesztünk össze, de már időnként morogtunk egymásra a felgyülemlett feszültség miatt. Tulajdonképpen igaza volt, hogy jobb most befejezni, de ettől még nem könnyebb.
Nagyon jó barátok vagyunk (ez szerintem alapfeltétel) és gyakran egy rugóra jár az agyunk. Tegnap voltam nála, hogy szilveszterre megcsináljam neki azt a sütit, amit nagyon szeret. Úgy tudtunk beszélgetni, mintha semmi sem történt volna és ez jó dolog, de ettől még nem könnyebb.

Amikor a nagymamám haláláról írtam, az nyilvánvalóan kicsit más volt (vagy mégsem?), hiszen közvetlen hozzátartozóm (ez nagyon rosszul hangzik ebben a formában leírva) és nagyon közvetlen kapcsolatom volt vele.
Akiről viszont most próbálok megemlékezni, az nem családtag. Talán kollégának mondhatnám, bár valójában alvállalkozóként dolgoztam neki. Viszont az évek során egy nagyon közvetlen, baráti viszony alakult ki közöttünk, de talán még annál is több. Valamilyen szinten, apám helyett apám volt.

Nem is tudom pontosan, hogy mikor ismertem meg, de kb. 15 éve. Akkoriban egy földmérő cégnél dolgoztam és "porbafingó" "huszeonegynéhány" éves ifjonc voltam. Már volt némi szakmai rutinom, de még nem vettek komolyan.
Dolgoztunk egy mélyépítő-tervező cégnek (konkrétan szennyvízcsatornát terveztek) és egy helyen egyértelműen el volt rontva a geogéziai felmérés amit csináltunk. Szóltam a főnökömnek, de nem foglalkozott vele. Természetesen hatalmas botrány lett belőle. A javított felmérést viszont nekem kellett elvinnem a megbízókhoz (Gerinces mi? Az ex-főnököm nem vállalta a felelősséget).
Akkor találkoztam először "Az Öregekkel"!
Érdekes találkozó volt, hiszen "rajtam csattant az ostor", de én úgy voltam vele, hogy magasról teszek a lojalitásra (Elvégre is, szóltam a főnökömnek, hogy elszúrtuk, de nem érdekelte.) és őszintén elmondtam, hogy mi, hogy volt.
A cég két vezetőjével tárgyaltam. Egyikük egészen berátságos és megértő volt, bár nagyon ki volt akadva (érthető okokból), a másikuk viszont nagyon kemény és szigorú volt, már-már rideg és nagyon könyörtelen.
Később kiderült, hogy ez egy tudatosan megtervezett szerep volt, amit megbeszéltek egymással. De ez csak jóval később derült ki!

Bevezető és magyarázat

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért vetem össze ezt a két eszközt, mivel teljesen más a felhasználási terület. Valóban így van, ezzel én is tisztában vagyok.

A pendrive kis helyet foglal, gyors és – viszonylag – kicsi a kapacitása, bár ez utóbbi kitétel manapság már eléggé felemás értelmezésű, hiszen 64 GB-os darabokat már egészen barátságos áron be lehet szerezni. USB 3 csatolóval, már 10-11.000 Ft között is találhatunk valamit. A legolcsóbb 128 GB-os termékek pedig 18-20.000 Ft körül beszerezhetők.

Természetesen, hogyha magasabb igényeink vannak, akkor mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni.
Én nemrég jutottam hozzá egy Corsair Flash Voyager GT 64GB USB3 pendrive-hoz, ami, bár nem a leggyorsabb, de azért eléggé rendben van a sebessége és jelenleg a legolcsóbb 128GB-os eszközök árszintjén lehet beszerezni.

Ez lesz jelen írásom egyik főszereplője.

Ezen írásomat az Indexen megjelent cikk inspirálta, ugyanis szerintem az abban lévő adatoknak a „fele sem igaz”, ami jelen esetben azt jelenti, hogy „kissé” kozmetikázottak az adatok és valójában sokkal rosszabb a helyzet.

Közlekedési szokásaim felemásak, hiszen igaz, hogy minden nap használom a vasutat, de ez kizárólag egy bizonyos elővárosi vonalra érvényes, mégpedig a Budapest Nyugati-Pályaudvar és Lajosmizse között közlekedő dízelüzemű (ez később fontos lesz) járatra.
Időnként egyéb, szintén elővárosi járatra is felszállok, ha rövidebb útvonalon közlekedek (Budapesten belül), illetve van, hogy átszállok Kőbánya-Kispesten, a székesfehérvári gyorsított személyre, amikor Édesanyámhoz megyek Érdre.

A késések valóban nem túl gyakoriak, hogyha az összképet nézzük, de egyből másképp fest a dolog, amikor megnézzük, hogy milyen időpontokban a legjellemzőbb.
A Nyugati felé a legtöbbször az a vonat késik, amivel a legtöbben dolgozni mennek és hivatalosan 07:42-re kellene beérnie. Igaz, hogy a késés ritkán haladja megy a 10-15 percet, ami nekem még pont belefér (közvetlenül a vasút mellet dolgozom), de másoknak ez már valószínűleg késést jelent a munkahelyükről.
Lajosmizse felé a legtöbbször az a vonat késik, ami 16:18-kor indul(na) a Nyugatiból, viszont itt a késés nem ritkán a 45-50 percet is eléri. Minden esetben azzal kezdik, hogy bemondanak 10 perc késést. Ezután még 10-et és így tovább. Ez főként azért idegesítő, mert BKV-val kb. 60-65 perc alatt hazaérek, tehát 25-35 perc késés esetén, már megegyezik a menetidő.

Bevezető, csomagolás és külső

Előre is elnézést kérek a képek miatt, ugyanis némelyik eléggé homályos. A fényviszonyok nem voltak túl barátságosak és vakut nem akartam használni, így sokszor bemozdult a gép.

Utólag azt mondom, hogy sajnos nem én költöztem bele ebbe a házikóba. Egy jó barátomnak raktam össze egy gépet, és ez volt az egyik ház, amit ajánlottam neki.
Mivel az ízlésünk és az igényeink nagyon hasonlóak (egyszerű, letisztult vonalak, jó minőség, tágas, jól szellőző ház), valójában magamnak kellett házat választani a megjelölt értékhatáron belül.

Több gyártó is szóba jöhetett volna, de már régóta kíváncsi voltam a Corsair házakra, mert a hírek és a bemutatók alapján nagyon korrekt darabok, és más termékeikkel már volt dolgom (táp, pendrive, memória), amikkel maradéktalanul elégedett voltam.