Na, igen, ismét eljött ez az idő! Elég rég volt, már nem is emlékszem, hogy mikor. Valójában akkoriban is azért örültem neki, mert eszembe jutott ez a kis szójáték, ami a címben szerepel.
Ezután Senior tag lettem, ami fel sem tűnt. Sosem hajtottam a rangokra, sem egyéni avatarra, így a hsz-ek száma inkább csak egy statisztika, de ugyanakkor jelzi, hogy elég rég óta tagja vagyok a PH! Közösségének.
Nem vagyok teljesen biztos benne, de úgy dereng, hogy eleinte a Logoutos hsz-ek is többet értek (ahogy a HA is). Fene sem emlékszik már, de az biztos, hogy egy alapvetően szakmai lapcsalád közösségi része valóban nem érdemel 0.25-nél többet. Annyit viszont, szerintem igen!
Hogy miért? Mert az élet az emberi kapcsolatokról szól. Egy szakmai topic nem való arra, hogy az emberek megbeszéljék az ügyes-bajos dolgaikat, a túl sok OFF pedig megöli a szakmaiságot, ugyanakkor nagy szükség van arra, hogy a fórumozók ne csak szakemberként/trollként/tökéletlen kezdőként tekintsenek egymásra!
A „közösségi élet” pedig nem a Logout szakmai címlapos írásaiban folyik, hanem a személyes bejegyzésekben!
Értelmetlen hozzászólás mindenhol van dögivel! Szinte az összes hardveres hírnél van fél tucat „Hű de jó, teccik!” jelegű hsz, ami minden, csak nem szakmai. Ugyanez megvan a Blogouton is, de talán magasabb arányban, ezt elismerem. Ugyanakkor a hsz vadászatot mindig is tiltották a szabályok.
Gondolom, ebből már kiderült, hogy mélységesen nem értek egyet a legújabb változásokkal.
Az, hogy bőven Senior tag voltam és most éppen hogy fanatikus tag vagyok – bár rosszul esik – sokkal kevésbé bánt, mint az a tény, hogy ez az intézkedés (szerintem) a PH! Közösségi életének teljes és tökéletes arculköpése!
Sokszor kaptam és adtam mind szakmai, mind emberi segítséget a Blogouton belül. Mivel a fórumos életemet leginkább itt élem, most gyakorlatilag kitaszítottnak, épphogy megtűrtnek érzem magam és ezzel nem vagyok egyedül.
Szerintem súlyos hiba a (B)Logoutot jelentéktelen semmivé degradálni.

Elment...

Elment az az ember, akit a legjobban szerettem, aki a legnagyobb hatással volt rám és leginkább befolyásolta azt, hogy milyen ember lettem. Akinek a legtöbbet köszönhetem. A nagymamám.
Ma volt a temetése (illetve ahogy elnézem, tegnap).
Nem volt meglepő a halála, mivel már betöltötte a 89. életévét és évek óta betegeskedett. Nagyon nehezen mozgott és fájdalmai voltak, bár ezt nem mutatta. Nem is nagyon mondta senkinek, de mi beszélgettünk erről is, mivel Ő pontosan tudta, hogy mennyire ócskák a térdeim és hogy folyamatosan fájnak. Emiatt nekem nem szégyellte bevallani, hogy gyakran ordítani és/vagy sírni tudna, de leginkább az zavarta, hogy nehezen tudja ellátni magát és mások segítségére szorul. Ez volt neki a legnehezebb, mert egész életében tevékeny volt és segített a családnak, amiben csak tudott. Már úgy érezte, hogy csak teher másoknak. Persze ez nem igaz, mert mi szívesen segítettünk. Úgy éreztük, hogy legalább egy kicsit vissza tudunk neki adni abból a törődésből, amit tőle kaptunk!
Februárban viszont kapott egy agyvérzést és teljesen lebénult. Beszélni sem nagyon tudott. Nem tudjuk, hogy tudatánál volt-e, de valószínűleg időnként igen. Azt hiszem, hogy ez az állapot volt számára a lehető legrosszabb. A teljes magatehetetlenség.

Mindig nehezemre esett verset írni, amikor boldog voltam. Nem is gazán van ilyen, de most megpróbálkoztam vele mégis. Ez lett belőle.

Megírni, amit nem lehet

Mikor boldog vagyok, nem megy a verselés,
De ez jól is van így, hisz ilyenkor
Minden leírt, s kiejtett szó kevés.
Melankolikus verseim látja az utókor
És azt gondolja, sosem voltam vidám,
Pedig most is az vagyok, s nagyon!
A problémákat szívesen elmondanám,
De nincs mit elsírjak, nincsen bánatom!

A boldogságot nem leírni, megélni kell
És én most pontosan ezt is teszem.
Mikor kedvesem szorosan átölel,
A múlt baját is, mind elfeledem,
Pedig volt belőle éppen elég,
De ez ma már mind jelentéktelen,
Hisz a sors ekképp így sodort feléd,
S lényedet így jobban értékelem!

Tudom, hogy nem a legjobban sikerült, de - ahogy mondani szokás - a szándék a fontos és már jó ideje azon voltam, hogy megírjam egy versben azt, amit nem lehet: Boldog vagyok!

Milyen az igazi nő!?

Azt hiszem, hogy nem csak bennem merült már fel ez a kérdés. Minden épeszű hímnemű keresi azt a nőt, aki mellett úgy igazán önmaga tud lenni. Ez a nő mindenki számára más, mert különbözőek vagyunk és ezzel nincs is semmi probléma.

Én néhányszor már azt hittem, hogy megtaláltam, de valami mindig sántított. Az egyik meg akart változtatni és én túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy rájöjjek, ezt nem szabad megtenni.
A másik ugyan ragaszkodott hozzám, de valójában csak azért, mert én tényleg odafigyeltem rá. Más kérdés, hogy ő már nem feltétlenül vette figyelembe azt, hogy én mit szeretnék. Nekem alkalmazkodnom kellett (különben jött a hiszti), de ő sokszor azt is az orrom alá dörgölte, amit – állítása szerint – elfogadott bennem.
A harmadik csak átvert és kihasznált, én pedig túl vak voltam hozzá, hogy ezt észrevegyem. Tipikus lila köd. Sokáig tartott, de felnyílt a szemem. Nagyon jól csinálta, mert majdnem tökéletesen eljátszotta azt, amire tényleg vágytam.
A negyedik csak egy tévedés volt. Ő is kihasznál, mivel saját elmondása szerint is önző, de sokszor felvidított. Mivel már teljesen magam alatt voltam és összezavarodtam, úgy gondoltam, hogy ő kell nekem. Erről persze szó sincs, mivel szinte semmi nincs meg benne, amire tényleg vágyok.

Amikor a farok csóválja...

Az élet egy nagy mókuskerék,
Csak taposod és soha nincs vége.
Időnként úgy érzed, már elég,
Nem érted, miért vagy itt. Mi végre?
Éveken át a falakat bámulod
És nem is vágysz el máshová,
De lassan ezt is csak megunod
És bemásznál már a föld alá!

Egyszer megváltozik minden,
A sors rád nevet és kiutat mutat.
Amikor már reményed sincsen,
A boldogság hirtelen utadba akad.
Észrevenni és megragadni nehéz,
De le kell győzni magad és félelmeid,
Mert általa megjöhet a józan ész
És teljes ember lehetsz megint!

Pillanatképek

Csak vagyok és nézem az eget,
A mindent takaró fellegeket.
A fákon néhány száraz levél,
Melyet csöndben zörget a szél.
Földön nyirkos avarhalom,
Odamegyek szétrugdosom.
Miért? Ezt tartja kedvem!
Pár pillanatra gyerekké lettem.
Délutánra ismét kisüt a nap,
S melegen simogatja orcáimat.
Varjak szállnak szikrázó fényben,
Hangjuk recseg felém éppen.
Talpam alatt mohos beton,
Minden napon ezt taposom,
De máskor tán nem is látom,
Ma viszont világgá kiáltom!

...mert milyen dolog már, hogy oda-vissza írogatunk egymásnak olyat, ami bár nem teljesen témába vágó, de nem is off.
Még a végén valaki megszól érte.
Ahogy már említettem, Gordiusz elmehet a pi...
Ez a topic azt a célt szolgálja, hogy nyugodtan beszélgethessünk bármiről, bármikor, amiről és amikor kedvünk van. Persze nem kötelező használni, de a lehetőség megvan.

Aki miatt létrehoztam ezt, az úgyis tudni fogja, de hogyha elnyeri a tetszését az ötlet és megmarad, akkor felőlem jöhet ide bárki. Már csak azért is, mert megakadályozni úgysem tudnám!

Egy tetoválásról van szó (immár a második) és csak azért írok róla, mert szorosan összefügg az egyik versemmel. Pillangó leszek?
Már nem is emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, de az biztos, hogy egy kedves barátom, hengerPHanda ötlete volt, hogy igazi kézírással kerüljön rám és ne holmi szabvány betűtípus legyen.
Később még bővítve lesz, némi dizájnelemmel és lesz egy kis körítés is mellé, de maga a vers már így, ahogy van, kész.

Katt rá a (kicsit) nagyobbért.

update
Naszóval. Adós vagyok egy képpel, a kész állapotról, úgyhogy most pótlom. Ezen már rajta van az a bizonyos dizájnelem, amit korábban említettem. A körítés még készülőben van, később lesz kép arról is.

Már megint

Mit érzek? Fájdalmat, csalódást, haragot?
Nem tudom, de átkozom azt a napot,
Amikor másfél éve, életem része lett!
Ő is csak kihasznált, átvert és tönkretett.
Barát volt először, később pártfogolt.
Szerelemmé vált, mely csöndesen lángolt.
Nem múlt, hanem makacsul itt maradt
És nem döngettem bezárt kapukat!

Kiderült, az incselkedés a terv része,
Hogy magához láncoljon. De mi végre?
Hiszen e nélkül is mellette álltam
És amit kért, szívesen csináltam.
Segítettem, ahogy igaz barátként szokás,
Pedig sok gondja volt, ez nem vitás!
Talán egy rángatható bábot akart,
De az nem lettem, ez okozta a zavart.

Megint nem figyeltem, pedig volt
Több ember is, aki barátként szólt,
Hogy jobb lesz, ha vigyázok vele,
Mert ő is csak játszik, nem őszinte!

Miért is?

Tényleg, vajon miért is? Miért is van az, hogy a sors (vagy nevezzük bárminek) kijelölt számomra egy utat. Adott hozzá megfelelő képességeket és hozzáállást, de bármit is teszek, bárhogy próbálkozom, keresztbe tesz. Miért is várja el, hogy ezek után lelkesedjek és ezt az utat járjam?
Miért van, hogy mindenre úgy kellett rádöbbennem, hogy pofonokat kaptam az élettől. Pedig lehetne ezt „szép szóval” is! Mégis, az életem leginkább egy sokkterápiához hasonlít.
Miért van az, hogy az akaraterőt – aminek korábban sem voltam híján – 19 évnyi fájdalommal kellett megerősíteni? Miért is?
Miért van az, hogy mások boldogulását és boldogságát a magamé elé kell helyeznem, de erre rájönni, rengeteg csalódáson keresztül vezetett az út. Miért is?
Miért gondolja ez a felsőbb hatalom, hogy akiken tudatlanul segítettem, azokon tudatosan nem tudtam volna? Miért is?
Miért van az, hogy akiken tudatosan segítettem, egy idő után eltaszítanak. Miért van az, hogy átvernek, kihasználnak és egy idő után úgy állítják be a dolgot, mintha én lenék a főgonosz? Miért is?
Miért húzogatja a sors előttem a mézesmadzagot és alakulnak úgy a dolgok, hogy talán mégis jár nekem is egy kevés boldogság, de aztán csak még nagyobb pofáraesés a vége? Miért is?