Pillanatképek

Csak vagyok és nézem az eget,
A mindent takaró fellegeket.
A fákon néhány száraz levél,
Melyet csöndben zörget a szél.
Földön nyirkos avarhalom,
Odamegyek szétrugdosom.
Miért? Ezt tartja kedvem!
Pár pillanatra gyerekké lettem.
Délutánra ismét kisüt a nap,
S melegen simogatja orcáimat.
Varjak szállnak szikrázó fényben,
Hangjuk recseg felém éppen.
Talpam alatt mohos beton,
Minden napon ezt taposom,
De máskor tán nem is látom,
Ma viszont világgá kiáltom!

...mert milyen dolog már, hogy oda-vissza írogatunk egymásnak olyat, ami bár nem teljesen témába vágó, de nem is off.
Még a végén valaki megszól érte.
Ahogy már említettem, Gordiusz elmehet a pi...
Ez a topic azt a célt szolgálja, hogy nyugodtan beszélgethessünk bármiről, bármikor, amiről és amikor kedvünk van. Persze nem kötelező használni, de a lehetőség megvan.

Aki miatt létrehoztam ezt, az úgyis tudni fogja, de hogyha elnyeri a tetszését az ötlet és megmarad, akkor felőlem jöhet ide bárki. Már csak azért is, mert megakadályozni úgysem tudnám!

Egy tetoválásról van szó (immár a második) és csak azért írok róla, mert szorosan összefügg az egyik versemmel. Pillangó leszek?
Már nem is emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, de az biztos, hogy egy kedves barátom, hengerPHanda ötlete volt, hogy igazi kézírással kerüljön rám és ne holmi szabvány betűtípus legyen.
Később még bővítve lesz, némi dizájnelemmel és lesz egy kis körítés is mellé, de maga a vers már így, ahogy van, kész.

Katt rá a (kicsit) nagyobbért.

update
Naszóval. Adós vagyok egy képpel, a kész állapotról, úgyhogy most pótlom. Ezen már rajta van az a bizonyos dizájnelem, amit korábban említettem. A körítés még készülőben van, később lesz kép arról is.

Már megint

Mit érzek? Fájdalmat, csalódást, haragot?
Nem tudom, de átkozom azt a napot,
Amikor másfél éve, életem része lett!
Ő is csak kihasznált, átvert és tönkretett.
Barát volt először, később pártfogolt.
Szerelemmé vált, mely csöndesen lángolt.
Nem múlt, hanem makacsul itt maradt
És nem döngettem bezárt kapukat!

Kiderült, az incselkedés a terv része,
Hogy magához láncoljon. De mi végre?
Hiszen e nélkül is mellette álltam
És amit kért, szívesen csináltam.
Segítettem, ahogy igaz barátként szokás,
Pedig sok gondja volt, ez nem vitás!
Talán egy rángatható bábot akart,
De az nem lettem, ez okozta a zavart.

Megint nem figyeltem, pedig volt
Több ember is, aki barátként szólt,
Hogy jobb lesz, ha vigyázok vele,
Mert ő is csak játszik, nem őszinte!

Miért is?

Tényleg, vajon miért is? Miért is van az, hogy a sors (vagy nevezzük bárminek) kijelölt számomra egy utat. Adott hozzá megfelelő képességeket és hozzáállást, de bármit is teszek, bárhogy próbálkozom, keresztbe tesz. Miért is várja el, hogy ezek után lelkesedjek és ezt az utat járjam?
Miért van, hogy mindenre úgy kellett rádöbbennem, hogy pofonokat kaptam az élettől. Pedig lehetne ezt „szép szóval” is! Mégis, az életem leginkább egy sokkterápiához hasonlít.
Miért van az, hogy az akaraterőt – aminek korábban sem voltam híján – 19 évnyi fájdalommal kellett megerősíteni? Miért is?
Miért van az, hogy mások boldogulását és boldogságát a magamé elé kell helyeznem, de erre rájönni, rengeteg csalódáson keresztül vezetett az út. Miért is?
Miért gondolja ez a felsőbb hatalom, hogy akiken tudatlanul segítettem, azokon tudatosan nem tudtam volna? Miért is?
Miért van az, hogy akiken tudatosan segítettem, egy idő után eltaszítanak. Miért van az, hogy átvernek, kihasználnak és egy idő után úgy állítják be a dolgot, mintha én lenék a főgonosz? Miért is?
Miért húzogatja a sors előttem a mézesmadzagot és alakulnak úgy a dolgok, hogy talán mégis jár nekem is egy kevés boldogság, de aztán csak még nagyobb pofáraesés a vége? Miért is?

Elevenen eltemetve

Fekszem egy fa alatt, csönd van és béke.
Felébredtem végleg, álmaimnak vége.
Soha ezután már nem is lesz több álom,
A való életemet remény nélkül járom.

Nem élet ez, mert csak vegetálok,
Semmi vigasztalót lassan nem találok.
Teszem amit kell, de nem tudok örülni,
Jó lenne már innen végleg menekülni!

Bezártak magamba önzők és hazugok,
Nem szabadulhatok, mert nem is akarok!
Csak magamat védem, de magány az ára,
Felköthetném magam erre a nagy fára.

Fekszem a föld alatt, nyugalom és béke,
Eltemettek engem három méter mélyre.
Néhány óra csak és vége az egésznek,
De jó így, mert mindenhol hülyének néztek.

Elmélkedés a halálról

Az egész gondolatsort (illetve a megírását) Sir Pocok cikke indította el bennem: Nevessünk a kaszáson!

Már jó ideje nem félek a haláltól. Ennek számos oka van. Egyrészről sokan haltak meg körülöttem és olyan is volt, aki a szemem láttára. Talán az egész gondolkodásmódom olyan, hogy ezek azt a tényt erősítették meg bennem, hogy az elmúlás természetes dolog, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból következik be. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy úgy kezeljem a dolgot, ahogy: nem félek tőle, nem várom, csak elfogadom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Ennél viszont kicsit bonyolultabb a dolog. Régóta van egy visszatérő álmom (3-4 éves koromban kezdődött, de legalábbis akkori az első emlékem róla). Akkoriban nagyon megijesztett és rémálomként emlegettem. Hosszú éveken keresztül ébredtem fel sírva, mert újra és újra előjött (heti rendszerességgel). Ahogy kicsit idősebb lettem, kezdtem megszokni (talán 10 éves korom körül), később pedig elkezdtem kíváncsi lenni arra, hogy ez mi is lehet valójában. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor eljutottam oda, hogy már a legkevésbé sem féltem ettől az álomtól és képes voltam visszaemlékezni rá. Eléggé furcsa, mert az egész csak érzések halmaza. Sötétség, valami megfoghatatlan – leginkább talán zuhanáshoz hasonlító – érzés és még valami, amit nem értettem sokáig.
Ezután jónéhány évig csak ritkán álmodtam erről és inkább csak egy kis nosztalgiával gondoltam rá, de az utóbbi kb. két évben megint egyre sűrűbb. Mivel eltelt 18-20 év és eléggé megváltozott a gondolkodásmódom, valamint a hozzáállásom az élethez ezalatt az idő alatt (ez nem meglepő szerintem), elkezdtem megint kielemezni, hogy mi is ez az egész, mert kíváncsivá tett. Rájöttem arra, hogy az álom nem befejezett. A vége mindig lemarad.
Ez most furán fog hangzani, de rádöbbentem, hogy a halálom pillanatát álmodom meg, már kisgyerek korom óta. Felmerült bennem, hogy eredetileg láttam is, de mivel megijedtem tőle, tudat alatt elnyomtam és már csak az érzések maradtak. Arra jutottam, hogy az a zuhanás szerű érzés a sötétben, az életem és a tudatom utolsó pár pillanata. A legmegdöbbentőbb viszont az volt, hogy az a korában értelmezhetetlen (most már tudom, hogy nem oda illő) érzés, a megkönnyebbülés.

Úgy tűnik, hogy én lettem az.

Az elmúlt közel 2 évben elég sokat ittam (kizárólag sört, mert azt nagyon szeretem), de bármikor meg tudtam állni hogy ne igyak, ha olyanom volt. Sokszor napokig nem ittam, mert nem kívántam.

Az, hogy miért vágtam ennyire bele a lecsóba, teljesen triviális (és ostobaság is): sok sz@r szakadt a nyakamba és én az alkoholba menekültem. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem megoldás semmire, de mivel tényleg szenvedélyesen szeretem a sört, úgy voltam vele, hogy ez legalább jó!

Azért az leszögezném, hogy nem rúgtam be napi szinten, de volt olyan, hogy az is bekövetkezett, amikor rossz napom volt.

Tegnap jött az utolsó löket. Összevesztem egy emberrel, akiről azt gondoltam, hogy őszinte és tényleg szeret, de kiderült, hogy sem nem őszinte, sem nem szeret igazán. Közelebb vagyok, mint a barátnői és kényelmesebb volt hozzám jönni.

Kissé kiakadtam és jól bepiáltam. Megittam úgy 8-9 sört. Reggel másnaposan ébredtem (valahogy nem lepett meg) és mivel kutyaharapást szőrével, elkortyolgattam délután 2-ig még hármat. fejre álltam, mint a jancsiszög, de ez sem lepett meg.
Szépen bekábultam és aludtam 4 órát. Amikor felébredtem, eléggé furcsán éreztem magam. Szédelgés, homályos látás és kusza gondolatok. Arra gondoltam, hogy még mindig részeg vagyok, ami logikus is lett volna, de úgy voltam vele, hamár lúd, legyen kövér! Ittam még egy sört. Mire elfogyott, megszűntek a "panaszaim". Nem szédülök, kitisztult a látásom és kitisztult a fejem is.

Csak elmélkedtem. (De minek?)

Hogy miről elmélkedtem? Az elmúlt 17 évről. Az elmúlt 17 év párkapcsolatairól. Unalmas téma tudom és kit érdekel, de akkor is leírom. Talán segít, talán nem (Mármint nekem az, hogy leírom.).

Ha úgy vesszük, nem tudok sok mindent felmutatni, mert összesen 2 kapcsolatom volt ezalatt az idő alatt. Az első 18 éves koromban kezdődött és 2.5 évig tartott.
Hogyan végződött? A hölgy megcsalt. Most sokan azt mondják, hogy ehhez 2 ember kell és ebben igazuk is van. Azt is tudom, hogy hol hibáztam. Jónéhány dolgot mondott, amin változtatnom kellene és én mindent megpróbáltam, hogy megfeleljek az elvárásainak. Nem kellett volna. Egy idő után már nem az voltam, akibe beleszeretett és nem fogta fel, hogy miatta volt az egész. Azzá váltam, aminek látni akart, de úgy már nem kelletem neki! A végén már annyira sem becsült, hogy a szemembe mondja azt, hogy vége. Nekem kellett kikényszeríteni, pedig akkor már 2 hónapja csalt valakivel.

Remete

Jobb nekem a négy fal között egyedül,
Lelkem szárnyaszegett és többé nem repül.
Nem kell, hogy kirángasson ebből valaki,
Mert ilyen vagyok. Csal el kell fogadni.
Minden szárnyalásomnak zuhanás a vége.
Repülhetnék megint, de nem látom, mivégre.
Újra összetörni? Megint megsérülni?
Inkább remetemód csöndesen megbújni.
Csak zaj, tömeg és vadidegen emberek.
Ezek miatt „lazítani” én ugyan nem megyek!

Kinn a természetben csönd van és nyugalom,
Ott jól érzem magam és nem gondolkodom.
Egy félhomályos kocsma sarkában megülve
Tudok feloldódni, társalgásba merülve.
Ez vagyok én! Divatjamúlt és magának való,
Nem pedig egy társasági, öntelt hangadó.
Zenére ugráljak, mint kecske a réten?
Ennek az értelmét még mindig nem értem!
Hagyjatok hát békén, mert én ez vagyok,
Ilyen voltam mindig és már nem is változok!