Hajnal

Eljött hát egy új nap hajnala.
Derengő napfény, szobám sátora.
Szemem már nyitva, de még álmodom,
Ködösen a plafont is láthatom.
Mozdulnék, de jól esik feküdni,
Álmaimban újra elmerülni.
Szép álom volt? Az lehetett!
Mégsem fogta meg az emlékezet.

Ébredek lassan, már kávém nyelem,
Elmém mélyén álmom nem lelem.
Tisztul a látás, ébred a tudat,
Új reménnyel kelve keresem az utat.
Elvonult a felhő és melenget a nap,
Rossz emlék már csak a tegnap.
Szép álom volt? Az lehetett!
Mégsem fogta meg az emlékezet.

Megszokom lassan az új életem,
A sok rosszat mind átértékelem!
Változik minden. De miért egyszerre?
Nehéz elfogadni ezt mind, így egybe!
Csak rossz emlék! Ezen gondolkodom.
Valami átlendít a komor tegnapokon.
Szép álom volt? Az lehetett!
Miért nem fogta meg az emlékezet?

Csak szavak

Egyedül
Csak ezen jár a fejem
Egyedül
Ez tölti ki az életem
Szerelem
Messze van már tőlem
Szerelem
Kilátásban sincsen
Mélabú
Sötét felhők gyülekeznek
Mélabú
Szívemre telepedtek
Közöny
Már semmi sem érdekel
Közöny
Lelkemre térdepel
Harag
Forr bennem nap mint nap
Harag
Gyűlölöm önmagamat
Kiút
Elvesztettem az irányt
Kiút
Nincs ki innen kiránt
Fájdalom
Már ez sem érdekel
Fájdalom
Egyszer majd leteper
Könnyek
Már ezek sem jönnek
Könnyek
Belülről gyötörnek

A jövő nem az enyém

Gyűlölet ébredt a mai hajnalon.
Ezt vettem észre és nincs az a hatalom,
Ami helyrehozhatná széthullott életem.
Nincs benne öröm és nincsen szerelem.

Csak a magány van és az izzó harag.
Gyűlölöm az életem és gyűlölöm magamat.
Elrontottam mindent, mi valaha jó volt,
Tönkre teszem azt is ami még el sem múlt.

A jövő már nem az enyém többé!
Megváltoztatnám, de nem tudom eléggé.
Amit nem rontok el, elmúlik magától.
Haragból táplálkozom és a magányból.

Nem kell már társ és nem kell már semmi.
Pusztító harag van és elég is ennyi!
Kinek kell ez? Hát senki másnak.
Nem élek a holnapnak, csakis a mának.

Nincs jövő és nincs is rá szükségem!
A remény a legnagyobb ellenségem!
Ha reményem nincs, hát semmim sincsen!
De miért is remélnék, ha elmúlik minden?

A pokol sem rosszabb

Rég volt már ennyire rossz napom,
Úgy érzem, nincsen több hajnalom!
Kilátástalan élet és minden tönkremegy.
Élek vagy halok, most már egyre megy!
A pokol sem rosszabb, mint ami most van,
Maradék életem is immáron romokban!
Ma az is elromlott, mi eddig jó volt,
Az utolsó fénysugár is ezennel elhalt!

Kósza gondolatok

Hosszú reggel.
Tétován ébredő gondolatok.
Nehéz nap jő
És én megint csak írogatok.
Készülni kéne,
De én még mindig várok,
Továbbléptem,
Mégis ugyan ott állok.
Indulni nehéz,
Pedig mennem kellene már,
Előttem az élet,
Tudom, csak rám vár.
Nehéz elszakadni,
Az emlékek visszatartanak,
Feledni kell
A kósza gondolatokat!

Na, reggel kinéztem az ablakon és megint firkáltam egyet. Íme a végeredmény:

Már megint november

Már megint esik az eső, palaszürke égből,
Nagyon elegem van már ebből az egészből.
Lehetne végre meleg és kisüthetne a nap,
Lekerülhetne immár fejemről a kalap.
Már megint november, pedig hát nyár van,
Fetrengenék inkább a jó meleg ágyban.
Nincs kedvem semmihez, se mozdulni, se élni,
Elöntött aszfaltra az ajtón kilépni.
Indulnom kell lassan, de nincsen csónakom!
Csalódottan nézek ki ismét az ablakon.

Mit akarsz?

Tüzes, kérdő pillantásod rám veted,
De én már nem keresem tekinteted.
Nem beszélsz még most sem, hogy kértem.
Miért vagy ilyen? Nem mondom, hogy értem.
Akarsz valamit? Hát mondd, hallgatom!
Hogy miért nem mondod én nem tudom.
Így hát marad a semmi, a jellegtelen szavak,
Én a feledés homályában tartalak.
Már csak egy ember vagy a sok közül,
Ha meglátlak, szívem fel nem derül.
Boldog volt minden perc, mit melletted átéltem.
Valami megváltozott, de hogy mi, nem értem.
Nem lettem én más, mint mi korábban voltam,
Talán te változtál, de ezt már elmondtam.
Barátságot akarsz? Őszintét? Igazit?
Akkor tenned is kell érte valamit!
Egyoldalú érzés mindenféle módon,
De ezt fenntartani nem csak az én dolgom!
Szeretnél a régi úton újra továbbmenni?
Amíg nem változtatsz, marad ez a semmi!
Hogyha szeretsz engem, mint embert és barátot,
Ne incselkedj velem! Ezt talán belátod!
Szeretlek még mindig, de elzártam jó mélyen,
Nem csinálsz még egyszer bohócot belőlem!

Konkrét történések miatt teszem ide ezt a verset. Az érintettek tudni fogják, hogy miért. A többieknek pedig csak jó olvasgatást hozzá.

Esdeklés

Bánat, Bűn, Barátság, Bűntudat
Elvesztem köztük, s nem lelem az utat.
Kavargó érzések, félelmek és vágyak,
Több van belőlük, mint éjjel az árnyak.
Nem találom magam, de elveszítek mást is,
Hogy ez ne így legyen, megtennék akármit.
Gyötör amit tettem, bár úgy véltem jogos,
Ostoba voltam, korlátolt, minden, csak nem okos.
Nem írhatok mást, mert elemészt a bánat:
BOCSÁNAT, BOCSÁNAT, BOCSÁNAT, BOCSÁNAT!

Csendes félhomály

Hajnal van még, a csillagok fenn az égen.
Az egész város alszik, csak én vagyok még ébren.
Egyetlen kis fényfolt, a sötét ablakok fölött,
Csak egyetlen ember a szürke házak között.
Ülök csöndben, egymagamban a nyugodt félhomályban,
Semmi zaj nem hallik itt bent a szobában.
Bútor reccsen, de már ez is a némaság része,
Le kellene feküdnöm aludni már végre.
Sötét, keserű gondolatok tartanak még ébren,
Nem volt boldog percem még ebben az évben.

Ködös gondolatok

Sűrű, tejfehér köd lepi el a várost,
Halvány hamuszínné téve a világot.
Tompa fények, tompa színek, megszűrt zajok,
De a köd fátyolában nem tompulnak a bajok.
Fájó csontok és elfojtott érzések,
A gomolygó ködben élesednek az érzékek.
Nyugtalan álmok után mogorva reggel,
Nem vagyok kibékülve ezzel az élettel.
Csikorogva induló kósza gondolatok,
Iszom a kávémat és megint írogatok.
Nehézkesen, egymás mögé rímbe szedett szavak,
Szép lassan beindítják eltompult agyamat.
Abbahagyom lassan, mert nem kell többet írni,
Íme egy újabb nap, mit túl kellene élni!