Na, reggel kinéztem az ablakon és megint firkáltam egyet. Íme a végeredmény:

Már megint november

Már megint esik az eső, palaszürke égből,
Nagyon elegem van már ebből az egészből.
Lehetne végre meleg és kisüthetne a nap,
Lekerülhetne immár fejemről a kalap.
Már megint november, pedig hát nyár van,
Fetrengenék inkább a jó meleg ágyban.
Nincs kedvem semmihez, se mozdulni, se élni,
Elöntött aszfaltra az ajtón kilépni.
Indulnom kell lassan, de nincsen csónakom!
Csalódottan nézek ki ismét az ablakon.

Mit akarsz?

Tüzes, kérdő pillantásod rám veted,
De én már nem keresem tekinteted.
Nem beszélsz még most sem, hogy kértem.
Miért vagy ilyen? Nem mondom, hogy értem.
Akarsz valamit? Hát mondd, hallgatom!
Hogy miért nem mondod én nem tudom.
Így hát marad a semmi, a jellegtelen szavak,
Én a feledés homályában tartalak.
Már csak egy ember vagy a sok közül,
Ha meglátlak, szívem fel nem derül.
Boldog volt minden perc, mit melletted átéltem.
Valami megváltozott, de hogy mi, nem értem.
Nem lettem én más, mint mi korábban voltam,
Talán te változtál, de ezt már elmondtam.
Barátságot akarsz? Őszintét? Igazit?
Akkor tenned is kell érte valamit!
Egyoldalú érzés mindenféle módon,
De ezt fenntartani nem csak az én dolgom!
Szeretnél a régi úton újra továbbmenni?
Amíg nem változtatsz, marad ez a semmi!
Hogyha szeretsz engem, mint embert és barátot,
Ne incselkedj velem! Ezt talán belátod!
Szeretlek még mindig, de elzártam jó mélyen,
Nem csinálsz még egyszer bohócot belőlem!

Konkrét történések miatt teszem ide ezt a verset. Az érintettek tudni fogják, hogy miért. A többieknek pedig csak jó olvasgatást hozzá.

Esdeklés

Bánat, Bűn, Barátság, Bűntudat
Elvesztem köztük, s nem lelem az utat.
Kavargó érzések, félelmek és vágyak,
Több van belőlük, mint éjjel az árnyak.
Nem találom magam, de elveszítek mást is,
Hogy ez ne így legyen, megtennék akármit.
Gyötör amit tettem, bár úgy véltem jogos,
Ostoba voltam, korlátolt, minden, csak nem okos.
Nem írhatok mást, mert elemészt a bánat:
BOCSÁNAT, BOCSÁNAT, BOCSÁNAT, BOCSÁNAT!

Csendes félhomály

Hajnal van még, a csillagok fenn az égen.
Az egész város alszik, csak én vagyok még ébren.
Egyetlen kis fényfolt, a sötét ablakok fölött,
Csak egyetlen ember a szürke házak között.
Ülök csöndben, egymagamban a nyugodt félhomályban,
Semmi zaj nem hallik itt bent a szobában.
Bútor reccsen, de már ez is a némaság része,
Le kellene feküdnöm aludni már végre.
Sötét, keserű gondolatok tartanak még ébren,
Nem volt boldog percem még ebben az évben.

Ködös gondolatok

Sűrű, tejfehér köd lepi el a várost,
Halvány hamuszínné téve a világot.
Tompa fények, tompa színek, megszűrt zajok,
De a köd fátyolában nem tompulnak a bajok.
Fájó csontok és elfojtott érzések,
A gomolygó ködben élesednek az érzékek.
Nyugtalan álmok után mogorva reggel,
Nem vagyok kibékülve ezzel az élettel.
Csikorogva induló kósza gondolatok,
Iszom a kávémat és megint írogatok.
Nehézkesen, egymás mögé rímbe szedett szavak,
Szép lassan beindítják eltompult agyamat.
Abbahagyom lassan, mert nem kell többet írni,
Íme egy újabb nap, mit túl kellene élni!

Tart még a vihar

Vihar tombol odakint,
Az úton eső sistereg,
Vihar dúl bennem is,
Lelkem száz villámtól remeg.
Fény hasít a sötétbe,
Szétszakad az ég is,
Önnön tetteim által
Szétszakadok én is!
Meggyújtok egy gyertyát,
De bennem mélyül a sötét.
Hát nincs ki bevilágítsa
Szívem árnyas rejtekét?

Nézek ki az ablakon,
Fekete felhők közé.
Behúzódnak a szobába,
Sivár életem fölé.
Menekülnék e viharból,
De mozdulni nem tudok.
Állok tovább egymagamban,
Bár így sosem szabadulok.
Lépni kell előre,
Ki a felhők közül,
Hol megtalál a napfény
És szívem felderül.

De tart még a vihar....

Pillangó leszek?

Hernyó vagyok még jelen állapotban.
Vagy talán már bebábozódtam?
Hosszú pihenés közben változok,
Csak üresség van, nem is álmodok.
Pillangó leszek, vagy rút bogár?
Nem számít, az élet rám vár.
Még nem megyek, várjon még kicsit,
Magamban változok, nem teszek semmit.
Csendesen gubbasztok egy ág tövében,
Egyszer majd kikelek, frissen és erősen.
De szép leszek-e és szíveknek kedves,
Avagy rút, undok és keserves?

Aki elolvassa, tudni fogja, hogy mit és kit kell felejtenem.
Azért írok címlapra, mert 6 nap alatt 13 vers született és ezen magam is meglepődtem.
Nem vagyok egy nagy költő, de az érzéseimet valamiért csak így tudom igazán kifejezni.
Hogy az érintett személynek megmutatom-e, meg nem tudom, de talán igen, mert ezt, prózai formában biztosan nem tudnám elmondani.
Tehát következzenek a Felejtés-versek.

Intro

Nem néhány nap kellett, nem ment olyan gyorsan,
De szükségem volt a magányra, hogy ezt átgondoljam.

Az első lépés

Behunyom szemem, s arcod kísért,
Nem tudom kitörölni, de miért?
Próbállak feledni, végleg, mindörökre,
De elmém sötétjéből törsz mindig előre.
Elvonultam messze, mert látnom fáj,
Nem nyomja el emléked e táj.

Keresem a szert, mely kigyógyít
Fertőzésedből, de nem lelem a gyógyírt.
Csak azt kértem, egy dolgot:
Segíts, hogy megoldjam e gondot.
Nem jött a segítség, hiába is vártam,
Feledni örökre, nincs már más vágyam.

Valamiért nagyon rossz hangulatban ébredtem és kellő undorral néztem a világba.
A kávé nem ízlett, a zene nem segített.
Aztán ahogy lenni szokott ilyenkor, egyszer csak kiíródott belőlem.
Csak egy kis négysoros szösszenet, még tán picit humoros is, de pont erre volt most szükségem.

Rossz a kedvem, visszafekszem,
Ezt a napot el nem kezdem.
Majd a holnap, holnapután,
Jobb lesz kedvem már azután!

Én minden esetben (önző módon?) magamról az érzéseimről írok. Csak úgy jön, aztán papírra vetem.
Egy esetben viszont valami megihletett (persze igaz rám is).

Névtelen, arctalan vagyok a tömegben,
Nem tudhatod, mit rejt az életem.
A múltam még nem jött el, a jövőm már elmúlt,
Senki vagyok névtelenül, arctalanul.

1998-ban írtam, de nem hinném, hogy ez segít.

Szóval! Lehet találgatni. A helyes megfejtő díja csupán a dicsőség.

upgrade: Na jó, segítek. Egy film. Egy élő személyről mintázott kitalált történet. Van magyar vonatkozása is a szereplőnek. Lehet, ezzel most túl sokat segítettem, de majd meglátjuk.