Bizonyos memóriaigényes alkalmazásoknál, ahol már nem elég a fizikai mem, ezért lényeges méretű swap is van, szignifikáns különbségeket is érzékelhetsz. De forditva is igaz:

1.) Ha batár méretű lapozófájlokat csinálsz, akkor a windows feleslegesen teletölti adatokkal és később újra használni fogja őket (értelmetlen, hiszen a memória sokkal gyorsabb + tök felesleges helyfoglalás is + a swapfile menet közben nem mozditható, ezért a többi adatod is töredezett lehet). Ezért kell kimérni, hogy mi az a legfelső határ, amire még szükséged lehet.

2.) Ha dinamikus lapozófájlt használsz, akkor meg engeded a windows-nak, hogy menet közben állandóan igazgassa, ide-ode pakolja, s a winchester feje vért fog izzadni a sok ugrástól (plusz a folyamatosan variált méretű swapfile-tól), aminek következtében nagyságrendekkel megnől a töltési idő (például egy memóriaigényes játék folyamatosan akadozik).

Megoldás:

A.) Mérd ki a lapozófájl maximumát, amire szükséged lehet (taskbar-t a háttérben hagyod és memóriaigényes alkalmazásokat futtatsz, majd megnézed a maximumot). B.) Töröld az előzőt (Ne legyen lapozófájl) és biztosits az újnak egy folyamatos szabad lemezterületet. C.) Újrainditod a gépet. D.) Létrehozol egy pernamens (fix) méretű lapozófájlt, aminek a minimuma és a maximuma is ugyanaz, hogy ne legyen variálható. Ne legyen túl kicsi se, de túl nagy se! (Példának okáért én a 256 Mb rendszermemóriás gépemhez 1150 Mb fix lapozófájlt rendeltem és untig elég volt mindenhez.) E.) Ez utóbbi általában folyamatos lesz, ha mégsem, akkor tedd folyamatossá pl. a Diskeeper-el (ehhez kellő mennyiségű, összefüggő szabad terület szükséges).



Nem vesz el az életedből sok időt, és próbáld ki, hogy mennyivel érzed jobbnak. (A különbség nyilván attól is függ, hogy per pillanat hogyan használod és mennyire töredezett a lapozófájlod.)