Kedves Olvasó(k)!

A Bakancslista: Route 66 második részében Bloomingtontól egészen Oklahoma City-ig követhetitek nyomon a történéseket, így vágjunk is bele, ez hosszabb olvasnivaló lesz, mint az első rész.

(/P)

Óriások földjén (2023.10.01)

A bloomingtoni reggeli elfogyasztása után láttam apun, hogy nem az igazi, ő tipikusan nagyon rossz beteg, elcsendesedik és ezt várja a környezetétől is, csak annyiban voltam biztos, hogy vesz be gyógyszert és annyira tartom benne a lelket, hogy megnézzük a tervezett dolgok legalább felét, így indultunk neki a vasárnapnak és St. Louisnak, mely nagyjából 340 km-re volt tőlünk.

Talán nem írtam meg az első részben, de a gyógyszerekről elvileg kérnek orvosi igazolást a határátlépéskor a reptéren, de a gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy semmit sem néztek és kérdeztek róla. A láz és fájdalomcsillapító, gyomorégés elleni, fogfájáscsillapító mellett vittünk antibiotikumot is.

Algopyrin bevétele után kicsit aludt a kocsiban apum, míg fél órával később odaértünk Atlantába, a Paul Bunyan Hotdog Statue-hoz.

Ismét egy óriás (19 láb, kb 5.8 méter), gondoltuk fotózunk és megyünk is tovább, de ekkor történt a legfurcsább dolog velünk. Egy autó megállt mellettünk és a vezetője megkérdezte, hogy ha érdekelne minket az óriás kiállítás (American giants museum), akkor kinyit, mert egyébként zárva van, de látta a kamerákon, hogy nézegetjük a helyet, így idejött autóval. Természetesen igent mondtunk és megtekinthettük így a zárva lévő múzeumot, sőt a szemben lévő Memories 66 múzeumot is kinyitotta, mikor látta nem fogunk semmit sem eltulajdonítani.

Nem volt nagy a hely, de annál érdekesebb és a kedves félig olasz származású Úr majdnem rá is hibázott, hogy honnan jöttünk, osztrákoknak hitt minket.

Kis beszélgetés után itt is bedobtam 10 dollárt, majd a városka másik nevezetességét is megtekinthettük az Atlanta Route 66 Parkban. Ez egy ivókút volt 1894-ből. Magyarországon elvileg már az 1880-as években létezett 1-1 közkút, de az tisztálkodásra és ivásra vegyesen használható formájában, később jött a pumpálós, melyet gyerekkoromban még én is használhattam.

Atlantából 20 perces út a 66-oson és máris Lincolnban voltunk, ahol a Mill múzeumot szerettük volna megtekinteni, kívülről sikerült is, de be volt zárva, kicsit olyan érzésem volt, hogy itt is vasárnap van és nem lesz nyitva semmi, de egyébként nagyon sok ember dolgozott a földeken, építkezéseken, tehát nem lehet általánosságban azt mondani, hogy lusták az amerikaiak. Jogos kérdés lehet, hogy itt található a Lincoln heritage museum, de ezt nem néztük meg, mert oda szerettem volna érni Springfieldbe, Lincoln házához.

A 66-osról letereltek minket útépítés miatt és nem volt egyszerű visszatalálni még telefonnal sem, egy farmhoz vitt minket, majd megfordulva onnan egy földúti elágazásnál végre megleltem az utat, meg is álltunk Williamsvilleben az Old Station-nél pár fotó erejéig.

Lincoln háza

Abraham Lincoln az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke volt, az első amerikai elnök akit meggyilkoltak (1865-ben).

A ház Illinois államban, Springfieldben található egy teljesen elkerített részen, több épülettel, szinte mint 1 kis városka. Kiemelném, hogy a belépés ingyenes, de kell kérni belépőt, mert létszám korlát van, mivel egy Ranger viszi körbe az embereket a nagyjából 40 perces sétával az egykori elnök otthonában. Minket lenyűgözött, apunak fordítottam végig csendesen, amennyit csak tudtam. A Ranger 8 év alatt eddig még nem vitt magyarokat, de később máshol is mindig megjegyezték milyen messziről jöttünk. Lincoln különlegessége volt, hogy a Fehér Ház Washingtonban ugyan már létezett, de ő ezt a kisebb, szerényebb házat vallotta igazi otthonának, mivel gyerekkorában rendkívül szegények voltak, akkora helyen laktak, mint ebben a házban a konyha (kabinház), így mikor arra már képes volt, hogy vegyen 1 házat, a családjával beköltözve soha nem szándékozott már a Fehér Házba átköltözni. A parkolás nagyjából 2-3 dollár volt, csakis kártyával lehetett fizetni.

A bolt rész, ahol csecsebecséket lehet venni és a várakozó.

A ház belülről:

Erősen uzsonna időre járt az óra mire itt végeztünk, de még hátra volt a szállásig közel 1.5 órás út és a laktató reggeli után nem is voltunk annyira éhesek, így haladtunk tovább St. Louisba. Edwardsville már szinte csak 1 köpésre volt, mikor megpillantottam az egykori mozit vagy színházat, a Wildeyt, melyet ma is használnak és innen nem messze meg is vacsoráztunk.

A személyzet mindenhol nagyon kedves volt, mi nem futottunk bele a szállodákban vagy éttermekben sem közönyös vagy kifejezetten “rossz napom” van stílusú emberrel egy kivételével. Ez a kivétel sajna pont ekkor történt, türelmetlenségem ugyanis arra sarkalt, hogy egy Wendy’s-be tértünk be enni, tipikus gyorsétterem, olyan mint egy Meki, kis hamburgerrel, nagy adag üdítővel, csak épp nem értettem egy szavát sem a “pultos” csajnak és hiába kértem kétszer is, hogy beszéljen lassabban, mert nem az anyanyelvem, nem tette meg, így végül valamit odanyögött a dolgozóknak, akik elkészítettek ránézésre egy közepes menüt, bántam is én, kifizettem kártyával a 25 dollárt és örültem, hogy ehetek végre. Az ital viszont már kihívás volt, megtaláltam az automatát, csak épp a jég adagolón kívül nem volt rajta semmi gomb. Gondoltam hiába kérek segítséget a “kedves” hölgytől (PSG Ogli USA változata), így vártam míg valaki oda nem lépett és kért üdítőt. Kiderült, hogy a tetején futó reklám az 1 LCD kijelző és ott lehet választani ha megtapiztad, mert átváltott a kijelző. Náluk nem találkoztam ezekkel a bejárat melletti külön kijelzőkkel, hogy ott választhatsz akár hamburgert vagy menüt, ott mindenhol beszélni kellett a pultnál. A későbbi helyzetekben nem kellett kérni sem, látták nem vagyok perfekt angolból és érthetőbben beszéltek.

A szállás a Best Western Kirkwood Route 66 szállodája volt, itt a recepcióshoz már előre kikészített útlevéllel, hitelkártyával és foglalási papírral léptem, de mikor megnézte honnan jöttünk a google fordítót magyarra állította és felolvasta amit beírt nekünk, nagyon profi volt annak ellenére, hogy őt is tisztán értettem. Gyors becsekkolás után itt is 1 tiszta, de nagyon hideg szoba fogadott, igaz kint már 30 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, mégis lekapcsoltam apu miatt teljesen a légkondit. Érdekesség, hogy náluk nagyon magasak az ágyak, illetve a matrac, mint látszik apu lába alig érne le ha felülne.

Verőfényes napsütés nem kis lázzal (2023.10.02)

A reggeli ismét bőséges volt, de apu alig evett és már köhögött is, felszökött a láza is, kézzel tapinthatóan. Gondoltam ezt a napot le is kell rövidíteni a végén, de aztán rávette magát és bevette az első antibiotikumot végre valahára. Sejthető volt, hogy nem használ rögtön, de azért mikor elindultunk a Gateway Arch felé már jobban érezte magát.

Kilátás St. Louisra, ez sajna nem a folyóra néző klassz emeleti, de később láttunk olyat is.

St. Louis 2 állam határán terül el (Illinois és Missouri), a Mississippi folyó vágja ketté, tehát átléptünk ezen a napon a második államba és ekkor kellett először tankolnunk, egész jól kibírta az első teli tank a Toyotában. Maga a hely nem tetszett annyira, rengeteg hajléktalan kéreget a piroslámpáknál, volt ahol rendőri intézkedés folyt ellenük pont, úgyhogy a biztonság nem épp toppon van, de lehet csak mi jártunk rossz környéken.

Gateway Arch

Monumentális építmény, mely 1965-ben épült meg, 192 méter magas. Mi egy közeli parkolóházban tettük le a kocsit fél 9 magasságában, majd sétáltunk kb. 6-7 percet, míg a kihalt utcákon elértük a létesítményt, közben egy hajléktalan férfi megjelent a szemben lévő oldalon és a járdáról lelépve az útra kiabált valamit felénk, kicsit ijesztő volt, de gyorsabbra fogtuk lábainkat és már a Gateway Arch beléptetőjénél találtuk magunkat. A belépés itt is szigorú volt, akár a reptéren, semmi éles tárgy, persze apu hozta a szokásos formáját (2014-ben a London Eye-nál bent volt a zsebében egy svájci bicska én meg mondtam nincs semmi fegyver nálunk, persze az őr ideges lett mikor megtalálta, nekem meg égett a fejem) és mikor kérdeztem van-e nála bicska vagy hasonló akkor mondta nincs, de mégis besípolt a kapu nála. A biztonsági őr higgadtan vizsgálta át, nem talált mást nála csak 1 fém tollat, valószínűleg az sípolt be. A belépés után az alsó részt nagyjából 1 óra alatt lehet nyugodtan átnézni, itt a történetével ismerkedhetünk meg és hogy nagyjából mire számíthatunk még St. Louisban, ha kedvünk támad felfedezni a várost.

Nagyrészt csak egyedül néztem végig, apu leült 1 padra, megint nem volt jól.

Mikor visszatértem hozzá a jegyünk szerint még 2 óra várakozás lett volna, azt mondta nem bírja ki, menjünk tovább, de ekkor elővettem a kicsit erőszakosabb formámat, odamentem a sráchoz aki a jegyeket csekkolja és mivel alig volt ember a következő túrára ami felvisz a szerkezet tetejébe, illedelmesen megkértem, hogy engedjen minket is be, mert nincs jól a fater. Nem szoktam ilyen pofátlan lenni, de most muszáj volt és szerencsére sikerült, 10 órakor már fent voltunk és csodálatos kilátásban volt részünk, mint látható a képeken. 10 percet engedélyeznek fent, majd mehetünk le a kis kabinokban. A belépő 17 dollár, kb. 6000Ft. A parkolóházban 7 dollárt fizettem, szerencsére elengedték az első órát, de így sem olcsó.

Mermac Barlang

1.5 órányira voltunk a szállástól, de még a Mermac Barlangba mindenképp be szerettem volna menni. Apu aludt végig, majd a Barlang parkolójában azt mondta a kocsiban marad, nem tudja végig gyalogolni a közel 1.5 órás túrát a barlangban, én csak menjek, majd mutatok képeket.

Bent megvettem a jegyet 28 dollárért, mely nagyjából 10 ezer Ft, viszont várnom kellett még 20 percet, gyorsan kimentem apuhoz, hogy tájékoztassam, bent van ingyen mosdó, nyugodtan menjen be ha kell és hűsebb is volt már a bolt részen is, ugyanis itt is jó amcsi szokás szerint először egy “shop” azaz bolt fogad, ahol el lehet költeni akár több ezer dollárt is, majd utána tudsz csak bemenni a nevezetességhez. A túra csodálatos volt, de aki volt az Aggteleki cseppkőbarlangban itthon, annak nem lesz olyan nagy szám. Kérdeztem a túra vezetőt, de ő azt sem tudta egyáltalán kis országunk hol van, nemhogy Aggtelek. Kint és bent is Jesse James szobrok fogadnak, állítólag itt bujkáltak a törvény elől, de hivatalosan nem tudták megerősíteni soha.

Szállásunk Sullivanben a Comfort innben ismét kifogástalan volt, viszont én már nagyon éhes voltam, apu meg inkább az alvásra szavazott, így egyedül mentem ki kocsival és vittem neki is egy kis vacsorát. Ezt a megoldást direkt le is fényképeztem, hogy náluk nem igazán találni fali dugaszt, hanem lámpába vagy ritkán ébresztős/rádiós órába lehet dugni akár USB-n keresztül telefont tölteni vagy ahogy itt látszik amit vettünk átalakítós megoldással.

Egy látványos nap Missouriban (2023.10.03)

Reggel 7 óra van, kedd és már esszük a reggelit. Apu szerencsére sokkal jobban érzi magát, kiszolgálom, viszek neki a reggelizőben amit csak kér. Megkérdezem tőle, hogy volt-e nekik a családban igazi hintaszékük, mire a válasz, hogy nem, hiszen ő a II. Világháború után született szinte közvetlenül, 4 gyermek volt a családban, örültek ha volt mit enniük. Bizony kemény idők lehettek azok, de kicsit jobb kedvre derül amikor mutatom neki, hogy csak 25 perc autózás és máris láthatja a világ második legnagyobb hintaszékét Fanningben (10 méter magas).

Sokáig ez volt a legnagyobb, de aztán építettek egyet ami közel 17 méter magas és Caseyben látható, de nekünk ez nem esett útba és nem is annyira érdekes szerintem, hogy tegyünk érte 2 órás kitérőt. Ami kicsit rontott az összképen, hogy a neten egy tiszta és ápolt hintaszék látható, ez meg tele volt matricázva és sajnos az idő vasfoga kikezdte, de a mellette lévő kis Outposttal együtt megérte megállni.

A következő megálló 40 percnyi autókázás után igazából csak pár kinti kattintás miatt egy be nem tervezett megálló volt az Uranus Fudge Factory mellett, ahol érdekes dolgokat láttam meg, többek között egy újabb óriást, Patriotic Major Muffler Mant. Iszonyat jól nézett ki, viszont alig volt 20 fok és néha csepergett az eső.

A Munger Moss Motel talán az egyik legközismertebb megállóhely a 66-oson, Lebanonban. Sajnos rengeteg épület leégett az elmúlt 100 évben és mi épp egy tűzoltás utáni eseménybe csöppentünk bele, szerencsére a tűzoltók tisztességes munkát végeztek a szemben lévő leégett épületnél.

Lebanon ismét tartogatott egy Route 66 múzeumot mely a könyvtárban kapott helyet. Itt sem volt belépő, csak adománykassza, kaptunk egy emlékmatricát és 2 képeslapot melyet itthon munkatársaknak ajándékoztam. Nem volt nagy a múzeum és rajtunk kívül tényleg nem volt épp senki, de legalább nyugodtan körbe tudtunk nézni.

Mikor kerestük a könyvtárat megláttam egy tankot és egy helikoptert valami parkban, ezért visszamentünk oda, megkérdeztem az egyik buszmegállóban, hogy mit keressünk, mert közben eltájoltam magam és nem a fő útra jutottunk ki, hát a Kenneth Civic Center volt amit szerettem volna látni, illetve a mellette lévő parkot.

Innen még kb. 1 óra volt Springfield, igen ebben az államban is van egy. Becsekkolás után rákerestem a közeli éttermekre és találtam egyet az autópálya mellett, úgyhogy ott ettünk, sajnos a nevére már nem emlékszem. A késői ebéd után mondja apum, hogy látott valami Fantastic Cavern barlangos túrát, keressünk rá.

Fantastic Caverns

Alig 15 perc autózásra a szállástól található ez a barlangtúra, melynek különlegessége, hogy autóval visznek végig, nagyjából 1 órás a túra és 11 ezer Ft-nak megfelelő dollárt fizettünk fejenként a belépőért. Apu ezt nagyon élvezte, nem kellett gyalogolni, tudtam neki fordítani, mert a hölgy nagyon szépen beszélt és általában kérdezte is, hogy okés minden, tudtam fordítani? Úgyhogy le a kalappal a szervezés előtt, bár nekem kicsit furcsa, hogy egy benzines autót beengednek egy ilyen barlangba.

Végigmesélte a történetét, hogy a földtulajdonos kutyája találta meg a barlangot, amikor még nem is volt más csak fáklya, tehát nehézkes volt feltárni a barlangot, ráadásul ezüst láz volt ekkor és félt, hogy elveszik a földjét a katonák vagy akár meg is ölik érte. Később pedig az emberek nem is a barlangot akarták látni, hanem az első égőket, melyekkel a barlangot ki tudta világítani. A túra végén kaptunk 1 ingyen fényképet, majd le is fotóztak minket a tökökkel, mert ugye lassan Halloween lesz náluk, tehát már a dekorok kint voltak.

Ezen a napon nagyjából 300 km-t vezettem és nagyon szép vidék Missiouri, jobban tetszett, mint Illinois.

Egyetlen esőnap (2023.10.04)

A reggeli közben megállapítottam, hogy szerencsére apu már szinte teljesen jól van, evett rendesen, azt mondta nem érzi magát olyan fáradtnak sem, de viszont látja esik az eső, reméli nem lesz sok kinti program. Megnyugtattam, hogy nem, így indultunk el Springfieldből, hogy búcsút vegyünk Missouritól.

Első megállónk ezen a napon a szemerkélő esőben alig 10 percre Gary Gay Parita egykori benzinkútja volt, ahol egy kedves arc fogadott minket, rá is kérdezett, hogy honnan jöttünk, merre megyünk, én meg visszakérdeztem, hogy tud-e esetleg konföderációs zászlót akár csak 1 kis hűtőmágnesen, mert egyik barátom szeretne ilyen déli zászlót venni és láttam nála több félét, de nem volt és mondta is, hogy erről nem szeretnek beszélni, kényes téma az észak és dél harca, valószínűleg nem fogok kapni sehol, hát így is lett. Azért egy Route 66 feles poharat vettem emlékbe 7 dolcsiért, 10 dollárt adtam, nem kértem vissza semmit, mondtam neki, hogy ez csak 1 kis adomány.

Megköszönte, jó utat kívánt és 1 órával később már Joplinban fotóztuk ezt a szép falat, a hőmérséklet leesett 18 fokra, az autó jobb hátsó gumija pedig kevés nyomást jelzett, így elgurultam egy benzinkútra, ahol 2 dollárért lehetett pumpálni a kompresszorral, erre mondják, hogy még a levegő is pénzbe kerül. Kártyával fizettem a gépnél, ami egyébként korrekt volt, mert be kellett állítani meddig fújja, de onnan még volt 1.5 perc ha másikat is kell fújni. Arra járt egy biciklis suhanc, megkérdezte szabad-e, persze odaadtam neki, miért ne.

Szivárvány híd, Kansas kis szelete

Pumpálás után 20 perc út következett és átléptünk Kansasbe, ahol a 100 éves Szivárvány híd volt a cél, a 66-os út éppen csak belecsíp itt ebbe az államba, aztán már mehetünk is Oklahomába.

Az eső elállt, kezdett sütni a nap, viszont 35 perccel később Miamiban már nem volt sajnos olyan az idő is, a napfényes Miami Floridában található, nekünk a 66-os úton lévő Oklahoma állambeli jutott a maga jellegzetes házaival, nekünk tetszett, igazi szélfútta kihalt western feelingje lehetett régen.

Hosszú nap és még nincs vége

Catoosa innen még legalább 1 órás út volt, kezdtünk éhesek lenni, de a Kék bálnát látni kellett, azt mondják el sem lehet téveszteni ha Tulsába tartasz a 66-oson, de azért jobb megnézni a lejárót időben, mert mi oda hirtelen 40-50 mph körül bevágódtunk (70-80km/h) és elég nagyott kellett fékezni.

Szerencsére a parkoló teljesen üres volt, így volt árnyékos helyünk, mert közben megint sütött a nap ezerrel, szinte nem lehetett tudni mit akar az időjárás. A Kék bálnát egy állatkerti dolgozó készítette a kis tóhoz, sajnos egyszer megrongálták és bár próbálták egykori pompáját visszahozni, nem teljesen sikerült. Nem messze tőle volt egy leégett épület, mely hajó formájú és ha jól tudom akkor ez egy étterem volt, mint látható a mai napig nem csináltak vele semmit. Lincoln háza után itt is láttunk mókust, csak most sikerült lefotózni is.

Tulsa, Sapulpa és autós múzeumok

Rengeteg időt el lehetett volna tölteni Tulsában is, de sajnos mire az ebédre sor került már fél 3 volt és még el kellett (volna) 2 autós múzeumot is érnünk Sapulpában, ami innen fél órás út, csakhogy az egyik 4-kor zárt és pont nem értünk oda, így lehet tényleg érdemes lett volna Tulsában a Smoke Woodfire Grill étterem után még a Route 66 Historical Village-be betérni és nem sietni feleslegesen tovább.

Mindenesetre nagyon jó fasírozottat ettünk, kellemes hely volt, meg is kérdeztem, hogy a 66-osra hogyan jutok vissza legkönnyebben, mert sajnos néha voltak olyan szituk, mikor nem tudtam támaszpontot adni a google térképnek és a legközelebbi csak 30-40 mérföldre lett volna, addig pedig egy másik úton haladtunk volna. A Buck Atom’s Cosmic Curious on R66 egy igazi kis csoda hely volt, bár valamennyire rontott az összképen, hogy egy bolond, lehet kábítószeres nő ott kiabált a bolt ajtót ütve ahová pont be szerettem volna menni, míg végül lelépett és nem volt gond, biztos ráhívták a zsarukat.

Sapulpában a Heart of Route 66 múzeumot sajnos kihagytuk, bezárt mire odaértünk, de azért készítettem kint képet, egyszer talán megnézem bent is.

A belvárosban viszont a Gasoline Alley Classics nagy meglepetés volt és túl is teljesítette az elvártakat. Nem találtam az esőben a bejáratot, mármint az utca felől nem nyílt az ajtó, volt még fél óra a zárásig, aztán nagy nehezen rájöttem, hogy itt az oldalajtó lesz a főbejárat, csilingelt is a csengő beléptemkor. Ingyenes a belépés, először azt hittem nincs is senki bent, de aztán a folyamatos köszönésekre (Hi, Hi there, Hello) egy nagy darab, bajszos, jól fésült, keménykötésű Úr lépett elém kitörő örömmel, hogy ugye kedvelem az autókat. Ekkor már apu is megjött, ő picit várt, hogy hátha eláll az eső, ami sajnos egyre jobban rákezdett.

Fantasztikus bemutatót tartott (talán Joe) a tulaj és bevitt minket a szervíz részbe is, ugyanis ők nem csak 66-os úti emlékeket, bögréket, pólókat stb. adnak el, hanem autó alkatrészeket is vagy akár komplett átalakításokat, restaurálásokat végeznek. Volt egy régi igazi kis hot-rod szörnye, amit be is indított nekünk, csak sajnos a telefonos felvétel nem éppen a legjobb, ha tudom belinkelem ide a felvételt. Aki igazi benzinvérű az ilyet értékeli, így a zárórát meghaladva bedobtunk 10-10 dollárt és indultunk Oklahoma Citybe.

Életemben volt már pár éjszakai esős vezetésem, de ez a kicsit több mint 1.5 órás nem hiányzott, besötétedett, nem voltam még soha ezen az úton és a Toyota lámpájával is sokkal rosszabb volt a látási viszony ebben a szakadó esőben. Végül Oklahoma Cityben is kellett még kicsit keresni az utat, amikoris az egyik lámpánál én zöldet kaptam, elindultam, majd hirtelen balról egy autót vettem észre szemem sarkából gyorsan közeledni, beletapostam a gázba, szerencsére ő meg a fékbe, így pont elkerült, apu már látta, hogy ez nekünk fog oldalról csapódni, de pár centin múlhatott, hogy végül nem. Levert a víz rendesen. A szálláson folytatódott az este nehéz lezárása, nem fogadta valamiért a terminál egyik kártyánkat sem, készpénzt pedig nem fogadhat el a recepciós, úgyhogy 480 km vezetés után kicsit elegem volt, de volt annyi emberség benne, hogy látta apun is, hogy nagyon elfáradt, odaadta a szoba kártyakulcsot, majd újraindította a terminált és láss csodát fogadta a kártyát.

Ha sikerül akkor jövő héten folytatom és talán eljutunk a Monument Valleyig.