Kicsit még offkodom: [link]
Egyébként nekem is volt már tapasztalatom egy értelmi fogyatékos kislánnyal felnőtt fejjel (gyerekfejjel is, de ott még inkább csak menekültünk előle), s tényleg nagyon megható tudott lenni, ahogy szinte semmit nem csináltam, s már kacagott. Valamiért az egyik nagy kedvencének fogadott, meghívott születésnapjára, ilyen-olyan alkalmakra, amikor a szomszédjukban vendégeskedtem, sokszor keresett valami ürügyet, hogy odamenjek hozzá, s beszélgessek vele, olvassak neki mesét, vagy bármit, csak legyek a közelében, s foglalkozzam vele. A legszívszorítóbb mégis mindig az a kitörő öröm volt, amivel alkalmasint átölelt, s szorított, el sem akart engedni, mert (azt hiszem) a barátjául fogadott.
A kislány Down-kóros, illetve sokféle fizikai rendellenességgel is küszködik (asztma, szívgondok, meg még pár egyéb kellemetlenség), mégis tökéletesen képes volt arra, hogy érezzen, s ezt ki is akarta nyilvánítani. Még mindig mosolyogva gondolok vissza rá, bár már egy ideje nem adódott lehetőségem találkozni vele, s azt hiszem, már nem is nagyon fogok ebben az életben, mert az a kapcsolatom, amely révén őt megismertem, megromlott. Mikor utoljára jártam azon a környéken, már tudtam, hogy aligha fogok oda visszatérni.
Találkoztam vele, s el akartam mondani neki, hogy többé már nem fogjuk látni egymást, de... egyszerűen nem ment.