Máskor 9. folytatás

A tutaj eleje neki volt fordítva a partnak. Itt ugyan még nem igazán nagy folyó a Tisza, de rögtön az jutott eszembe, hogy ugyan mire elég az úszástudományom egy itt-ott örvénylő tizenvalahány fokos vízben. Nem nagyon bizalomkeltő ez a vízi alkalmatosság. Nagyon távol áll egy hajótól, pedig Pjotr annak nevezte. Öt-hat méter szélesen egymás mellé kötözött fatörzsek. Jó hosszúak. Nem tudnám megmondani mennyire, de tíz méternél biztosan hosszabb. Nem lehet egyszerű a kanyargós folyón irányítani annak ellenére, hogy elég lassú folyású. Nem repesek a boldogságtól, hogy ezen kell élnem három napig. Nem igazán lakájos. Talán a tutajosok se nagyon örülnek nekem, hisz nem veszik hasznomat, csak teher vagyok a számukra. Teher már így is van rajta bőven, hisz a teljes felületnek legalább felét, méter magasan szürke kövekkel rakták meg. Lehet vagy 10 köbméter. Tetejét gyékénnyel fedték. Ugyancsak gyékényből állítottak a rakomány elé egy sátrat...vagy inkább kunyhónak mondanám. Egy hosszú rúd nyúlt ki a partra, egy másik rúd pedig a rönkök végénél egy kis bakra fektetve lógott a vízbe. Ez lehet a kormány. Mellette áll a bundamellényes, bocskoros kormányos, aki számomra érthetetlen nyelven kiabál a parton várakozó Nikónak, s hozzá erősen gesztikulál. Néhány magyar szó megüti a fülemet, de ettől még nem értem miről beszélnek. Azért sejtem. Szerintem tiltakozik az ellen, hogy utast vegyen fel. Nikótól meg is kérdeztem, hogy jól gondolom-e, de letagadta. Nekem azért mégis az volt a meggyőződésem, hogy nem szívesen vesz fel az oláh kormányos. Erősítette ezt a hitemet, amikor később Nikó mondta, hogy ha nem ismernék Ionnal egymást régóta, ha nem lenne mögöttük jó néhány közös út, talán vele se indult volna tovább. Hogy akkor mit kezd az áruval, nem tudom. A sót talán átvette volna az itteni sóhivatal, de a tutajt le kell úsztatnia legalább Tokajig. Nem kizárt, hogy üresen elvitte volna egyedül. Mindez persze csak találgatás. Lényeg, hogy felengedett. Csak a rakomány lehetett egy kamionnyi, mégis megbillent az én 90 kilómtól, legalábbis úgy éreztem. Eskü alatt persze nem merném vallani. Olyan ez, mint amikor a Zil teherautó ajtaját rácsuktam az ujjamra, és kiláttam a résen, pedig aligha hajlott el az ajtókeret. Nikó a rúddal eltolta a tutajt, majd átugrott ő is. Ettől az ugrástól nem billent meg, ezért gondolom, hogy az előbb csak képzelődtem. A rönkök közt ott volt maga a folyó pár centire a talpam alatt. Nikó javasolta, hogy üljek le a kunyhó előtt, amíg meg nem szokom a billegést. Jó ötletnek találtam. Hátam nekivetettem a rakománynak. Fotelhoz vagyok már szokva, nehezen tartom magam „földön” ülve háttámasz nélkül. Nézelődtem, barátkoztam a környezettel. Nem fedné a valóságot, ha azt mondanám néztem a tájat, hisz semmit nem láttam a folyó egy-egy rövid szakaszán, s a kétoldalt behajló fákon, s a mindent elrejtő bokrokon, bozóton kívül. Észak felé ellátni a hegyekig, de nem innét a vízről. Kinn voltam a természet ringatózó lágy ölén, mégis úgy éreztem, mintha be lennék zárva. Kellett egy kis idő, amíg felfedeztem a közvetlen környezetem szépségét. Néhol megakadt a hordalék, ritkán láttam uszadékfát is, de pillepalackot egyet se. Itt a bizonyíték, hogy valóban visszakerültem a múltba. Ez semmiképp nem lehet a 21. század ha még egy fia műanyagszeméttel se találkozom. A két tutajos messze a hátam mögött a kormányrúdnál beszélgetett. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Azt se tudtam megállapítani, hogy magyarul beszélnek-e vagy...azt se tudom, milyen más közös nyelvük van.

Keménynek találtam a háttámaszt, és hidegnek. Milyen legyen, ha egyszer kő? Nagyobb daraboknak gondoltam, de alig nagyobban egy kisméretű téglánál. Ügyesen berakták. Kötésre, mint a kőművesek. Kissé hitetlenkedek is, hogy ez só lenne. A só fehér, ez pedig szürke, mint a dolomit. Nem az, hiszen kristályos. Egyszerűen letesztelhetem. Megnyalom. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a kecskének is vettünk nyalósó. Nem így nézett ki, hiszen az rózsaszínű volt. Talán szándékosan színezték meg, nehogy konyhasóként forgalmazzák. Nem tudom miért tették volna, hiszen a só filléres áru volt akkor. Most, a 16. században bizonyára sokkal nagyobb értéket képvisel, hiszen fizetőeszközként is funkcionál. Nem mondta ugyan itt ezt nekem senki, ezt máshonnét tudom. Még a múlt....mit nem mondok. Még a jövőből. Megnyálazott ujjamat végighúzom az egyik kövön, majd megnyalom. Egyértelműen só.
Lassan hozzászoktam a hajózáshoz, már bátorkodtam felállni a fedélzeten. Figyeltem a két tutajost amint navigálnak. Ion szinte el se engedte a kormányrudat. Nikó néha előreszaladt, az első rudat igyekezett a fenékre letolni a kanyarodási iránnyal ellentétes oldalon. Mint szemlélődő, kitapasztaltam a rendszert. Nagy kanyarulatoknál mindig a külső ívhez kell húzódni, mert ott mélyebb a meder. Persze nem lehet a rutinra hagyatkozni, állandóan figyelni kell.

Néhány óra múlva már mintha hosszabb egyenes szakaszok lettek volna, lágyabbak az ívek. Cseréltek a kormánynál, hogy az oláh is megebédelhessen. Azt hittem puliszkát, hisz a 20-21. századi „tanulmányaim” alapján erre következtettem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy bizony ebben a korban nem ismerték a kukoricát. A zsákjából túrót csipegetett, meg főtt kását, ami egy cserép tálban volt. Nem tudom hol főzte meg, hiszen már tegnap is a vízen volt. Talán még a rakodáskor. Igaz, a tutajt is meg kellett építeni, az se volt kevés idő. Lényeg, hogy nem kérdezte meg, hogy én ennék-e. Nem gond, hiszen Újlakon megreggeliztem. Igaz, nem volt az annyira bőséges, hisz amikor megérkezett Pjotr, ott hagytam az ételt. Nem vagyok ugyan a napi egyszeri étkezéshez szokva, de valójában nem volt mitől megéheznem. Azt se mondhatom, hogy unalmamban, mert ha sok mindent nem is látok, elég izgalmas ez az utazás.
- Hová az utad? - szólt hozzám Ion most első alkalommal.
- Most egyelőre Tokajba.
- Egyelőre? - csodálkozik rá erre a szóra, nem tudom miért. Nem érti?
- Onnét majd megyek tovább, de most Tokaj a cél.
- Ott van verekedés.
Hátranézek Nikóra, hátha kiegészíti ezt a verekedés dolgot. Talán nem biztonságos a város? Melyik az? Nekem Malmos se volt az, pedig még falunak is kicsi.
- Gyakran csatáznak a várért, ezért mondja, de most nem tudok ilyenről. Azt mondják most éppen a királyé. Akkor pedig erősen őrzik.
- Jessze. Verekedés de multe ori. Most te honnét?
- Munkácsról jövök.
- Meséld el bátyám Jankunak az esetet apámmal! - kiált előre Nikó a kormánytól, miközben nyögve erőlködik oldalra tolni azt.
- Rendben, elmesélem. Bár úgy veszem észre, nehezen érti ez a Janku a magyar szót.
- Éppen a gémeskút építését magyaráztam a molnárnak, amikor jött a szerzetes.
- Mi az szerzetes? - szólt közbe Ion rögtön.
- Pádre, pópa Isten szolgája
- Értem. Mi az gyimes kút?
- Nem gyimes, gémes. Nem tudod mi a gém?
- Madár – vigyorog tele pofával, hogy közben pereg szájából a túró.
- Az – hagyom rá, és nem magyarázom tovább.
Na hát így nehéz lesz. Savanyú ábrázattal nézek hátra. Nikó biztatóan bólint, hogy mondjam a történetet. Rendben. Ha kérdez ez az oláh, majd figyelmen kívül hagyom. Mondom neki úgy ahogy történt, meg se hallván ha közbekérdez. Elmesélem, hogy megérkezett társának az apja amikor a pap elköszönt, aztán láttuk elvágtatni a katonákat az úton, akik kicsit később visszafordultak...
Ott tartottam amikor a fiatal írnok kiszabadított a börtönből. Már nem is akartam tovább mesélni, mert akkor az időugrást se hagyhattam volna ki. Ekkor kérdezett közbe a rutén hajósom.
- Nem értem az egészet bátyám. Ha ez mind azelőtt történt, hogy én megláttam volna a napot, miként kerültél ismét Munkácsra?
Na, most erre mit mondjak? Nem mondhatom, hogy mindez két napja volt, amikor valójában 30 éve történt. Valamivel el kell altatni a kíváncsiságát.
- Az a deák most a sáfár, nála voltam vendégségben. Csak aztán mialatt ő mással volt elfoglalva, vitába keveredtem a káplánnal...a pappal – tettem még hozzá magyarázólag Ion felé.
- Értem – reagált kurtán.
A kormánnyal birkózó ruténnak nem nagyon elégítettem ki a kíváncsiságát, de szerencsémre egy homokpad felé tartott a tutajunk, s így az oláh is felugrott, hogy az első rúddal ellent tartson. Ezután már nem tértünk vissza a témára. Ion megértette miért hozott magával a társa. Azért, mert ismertem az apját. A sikeres kanyarodás után helyet cseréltek. Ismét egy aránylag hosszú egyenes szakasz következett, s mintha már mélyebb is lenne erre a folyó, pedig még nem találkoztunk bele torkolló másik vízfolyással.

A part menti fáktól, bokroktól rég nem láttuk már a napot, de ekkorra talán az alföldön is lebukott a horizont alá. Kezdett alkonyodni. Mondta Nikó, hogy hamarosan kikötnek, csak találjanak alkalmas helyet. Nem lenne jó, ha az előttük lévő másik két tutajra ráfutnának. Már pedig azok is itt vannak valahol a közelben. A jobb parton egy zátonyos részen cigányok csoportjára figyeltem fel. Integettek, kiabáltak. Nincs ebben semmi szokatlan, hiszen szoktak az emberek integetni a hajók utasainak is a partról. Üdvözölnek bennünket. Visszaintegettem. A tutajosok nem nagyon foglalkoztak a nézelődőkkel, hisz mindketten a kormányrúdnak feszültek, hogy éppen azt a zátonyt kerüljék el messzire, amelyiken a csoportot láttuk integetni. Aztán megértettem, hogy személy szerint nekem szól a kiabálás.
- Jöjjön le a cellérről jóuram! Semmiképp be ne menjen Ugornyára!