Karczma Jurajsky

2004-es úti élményeim az önkormányzati munkához kötődtek. Nevezetesen a külföldi kapcsolatokhoz. Nem beszélek egyetlen idegen nyelvet sem, így külön kihívás számomra kommunikálni a külföldiekkel. Augusztus végén negyedmagammal jártam Ogrodzieniecben. Ez a város a testvértelepülésünk. A meghívás maximum öt főre szólt, mivel egy olyan nemzetközi találkozót szerveztek a lengyelek, amelyre két német, (ezek végül nem mentek el) egy olasz, egy szlovák és egy magyar (ezek mi vagyunk) testvértelepülés delegációja kapott meghívást. Érthető, hiszen több száz fő hivatalos vendég kezelhetetlen. Így is volt elegük, hiszen az ilyenkor szokásos nagyrendezvényükkel lett összevonva a három - terv szerint öt - delegáció vendégül látása. A kommunikáció nehézségeiről nem is szólva, hiszen például az olaszokkal úgy tudtunk beszélni, hogy Mirek fordította a magyart lengyelre, Jurek, vagy Jerry – a lengyel származású olasz tolmács – lengyelről olaszra. Ugyanez működött fordítva is. A szlovákoknak már könnyebb volt, mert ők a házigazdákkal meg tudták magukat értetni.
A küldöttségünk összeállítása nem volt nehéz. Csabával, a polgármesterrel nem kívánt egy úton menni a testület fele. Józsinak nem volt útlevele, Géza talán csak a közpénzen kirándulásból akart kimaradni, Attilának a borozóját kellett működtetni. Maradtunk négyen. Csaba, mint polgármester, Nóri, mint alpolgármester, valamint Mari és én. Sokan jártak már korábban Ogrodzieniecben a falunkból, de négyünk közül senki. Az előző polgármester már előre kárörvendve dörzsölte a tenyerét, hogy majd milyen jól el fogunk tévedni. (Ezt azért gondolta, mert az ő delegációi mindig megszenvedték a krakkói átkelést. A 12 órás út hosszabb volt a kelleténél nagyjából 100 kilométerrel.) Tett is egy olyan megjegyzést, hogy: Vak vezet világtalant. Nem tudtuk, miért mondja, hogy majd meglátjátok, milyen ellátásban lesz részetek. Aztán megtudtuk. Kitettek magukért a vendéglátóink. Erősen eltúlozták a traktát, de állítólag ezt mindig így teszik. Meglepett bennünket, hogy a polgármesterrel együtt mulatnak az elődei. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna, bár az ő eljárásuk a rokonszenvesebb.
Augusztus 28-án hajnali ötkor összeszedtük a csapatot. Az új Opel Vivaróban négyünknek sok is volt a hely. Szinte végig Csaba vezetett, de valami őrült lendülettel. (Mondtam is neki, hogy ha ilyen lendülettel vezetné a falut, nem lenne semmi gondunk.) Térképről már ismertem az útvonalat. Hegyi szakaszból bőven kijut. Szóvá is tettem, hogy miért Eger felé indulunk. Aztán Bánrévétől visszafordultunk Miskolc felé, hogy Putnokon megtankoljunk. Innét még hazatelefonáltam, majd átléptünk Szlovákiába. Ezt a mobil telefonom is jelezte. Üdvözölt a területileg illetékes mobil szolgáltató. Áthaladtunk Tornalján, amely városról nem tudok semmit azon kívül, hogy a Sláger Rádióból szokták felhívni a polgármesterét, „Ahoj Dubcsek” üdvözléssel. Van neki valódi magyar neve is, de elfelejtettem. A városon csak keresztülszáguldottunk. Visszafelé volt egy kis megtorpanás, mivel a főút nem Magyarország felé vezet. Odafelé ez nem tűnt fel. Enyhe emelkedésű, aránylag egyenes, jól autózható völgyön haladtunk, melyet mindkét oldalon magas hegyek határoltak. Nagyon tetszett a gömöri táj. Rozsnyónál egy leheletnyit túlszaladtunk, mert nem akartak nekem hinni, hogy balra kell menni Poprád felé.
- Erre majd legközelebb jön, aki akar, erre van Hárskút. – mondtam.
- No, hát én biztosan nem jövök – jelentette ki Csaba.
- Dehogynem – ellenkeztem. – Te vagy a polgármester. Ki fogja vezetni a küldöttséget? Megígértük Marikának, hogy jövünk. Nem?
- No, én se jövök az biztos. – mondta Nóri. – Összevesztem vele.
- Ne mond má’!
- Isten bizony. Tudjátok mit olvasott a strandon? A vesztes polgármester jelölt magánújságát.
- Ráadásul meg van győződve arról, hogy igaz, ami benne van. Na ne má’! Összevesztem vele. A fürdőbelépő miatt is meg van sértődve. Valaki megsúgta, hogy neheztelünk érte.
- Milyen belépő?
- Nem tudod? – lepődött meg Csaba a kérdésemen. – Ő csinálta. Fél Szlovákia olyan ingyen belépővel ment be a fürdőbe, hogy rá volt írva, hogy Hárskút. Nem tudtad? Pedig a feleséged ott dolgozik.
- Nem nála mentek be, legfeljebb a kapun, de a dolgozókat valaki utasította, hogy el kell fogadni. Maguktól honnét tudták volna, hogy az érvényes belépő? Szerezni kell belőle, aztán a nyilvános ülésen szóvá tenni, hogy ki ezért a felelős! (azóta se láttam ilyen belépőt)

Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy egyikünk se megy Hárskútra a delegációval. A két lány végül mégis meggondolta magát. Nóri vezette a delegációt. Akkor felháborított, de tulajdonképpen helyesen döntött, hiszen ő volt az alpolgármester. Csaba éppen akkor ment el Kalocsára, ezzel indokolta távolmaradását. Valakinek helyettesíteni kellett. Ez egy községszintű kapcsolat, nem kezelhetjük magánügyként.

Elértük Dobsinát, elkezdtünk kapaszkodni felfelé a hegyekbe. Na, az egy csodaszép vidék. Eltévedésről szó nem lehetett, hiszen valaki mindig nézte a térképet. (Az 1918-as térképen itt még nincs is út.) Az Alacsony-Tátra szerpentinjein már a rosszullét környékezett. Talán az éhség is hozzájárult, hogy nehezen viseltem az erős kapaszkodásra késztető kanyarokat. Erősen figyeltem, mikor látom majd meg a távolban az Alacsony-Tátra legmagasabb pontját. Fel akartam vele vágni, hogy én azt is tudom, hiszen egyszer már jártam erre.
Poprádon megálltunk reggelizni, de nem esett jól. Kifelé kívánkozott belőlem, úgy hogy nem is erőltettem inkább.
A városból nem a megfelelő úton mentünk ki észak felé. Egy mezőőrtől megkérdeztük, merre menjünk Ótátrafüred felé. Megmutatta. Ahol megálltunk, onnét látni lehetett a főutat. A térkép azért kellett, hogy ne forduljunk vissza, hanem inkább egy félreeső falun keresztül jutottunk vissza az ajánlott útvonalra. Ezután még erősebben figyeltük a térképet, a Mirek által készített itinert és az útszámozást. (Mirek a majdani tolmácsunk)
Csak megkerültük a fél Magas-Tátrát, máris a határnál voltunk. Előbb még nem is gondoltuk, miért áll a forgalom, csak később tudatosult bennünk, hogy mindjárt Lengyelhonba érünk.
Talán egy fél óra telhetett el, amíg sorra kerültünk. Közben, amíg Csaba a sorban csurgott lefelé a völgybe, ráértem málnázni az erdőben. (jó ólmozott málnából) Viccelődtünk is, hogy lelegelem a medvék elől. A szűk völgy túlsó oldalán már lengyel sziklákon kapaszkodtak a fenyők. Átkeltünk a folyó hídján, át a sorompón, megmutattuk az útleveleket, majd a túloldalon kapaszkodhattunk fölfelé. Az út mentén itt már sajtot és szőrmét kínáltak, míg a szlovák oldalon az áfonyás kosarakat fordították felénk, hogy a kocsiból is bele láthassunk. Nem álltunk meg vásárolni, mivel akkor még nem is tudtuk, mit mutatnak. A gerendaházak itt, Zakopane környékén ugyanolyanok, mint a Tátra déli oldalán. Ahogy haladunk észak felé, az alacsonyabb hegyekben jelennek meg a jellegzetes, dupla ereszes lengyel házak. A tetőhéjazat többnyire bádog, elvétve látni néhány romos deszka, vagy gerendaházon zsindelyt. Az új épületeken a nálunk is divatba jött cserepes lemezeket, vagy bitumenes borítást alkalmazzák. Igazi cseréptető alig akad.
A térkép állandóan kézben van. Mind a négyen a táblákat figyeljük, aztán a térképről visszaigazoljuk magunkat. Néha elhúzzuk az ablakot, megkérdezni, hogy erre van-e Krakkó. Nem értik, mit mondunk. Krakow! - Aha! Krakow. Aztán mutatnak arra, amerre egyébként is mennénk. Valahol egy út menti presszóban megállunk kávézni. Csaba a legnagyobb, neki dupla adag jár. A személyzet húzza a száját, de aztán elveszi az eurót. A parkolóban megejtem a reggelit. Ideje, hiszen nemsokára dél lesz. Döngetünk tovább. Az öveket kénytelenek vagyunk bekapcsolni, hogy ne kelljen annyira kapaszkodni. Nagyon megy az Opel.
Krakkóról van külön térképünk. Ketten a táblákat olvassuk harmadikunk a térképet.
- Csaba te csak a forgalomra figyelj! Itt még mindig egyenesen, nézd milyen érdekes templom. Mehetünk tovább, vigyázz, sárga… mehetünk… na, majd amott megyünk el balra.
Olkusz a következő támpont. Amikor elhagyjuk a várost, felhívjuk Mireket. Terv szerint négy órakor találkozunk majd vele Ogrodzieniecben, de még csak fél egy. Javasolja, hogy álljunk meg valahol ebédelni, pihenjünk egy kicsit, ne érjünk oda korán. Nóri hazatelefonál a jegyzőnek.
- Azt mondtátok, hogy 12 óra az út. Elhagytuk Krakkót, van még vagy 40 kilométer és ott is vagyunk.
- Ja, hát úgy könnyű, ha el se tévedtetek.
Ezen nagyon jót derültünk. Elkezdtük nézni a következő településeket olyan szemmel, hogy hol tudnánk ebédelni. Ez a vidék már nem tetszett annyira, mint Krakkótól délre. Füves dombok közt haladunk észak-nyugat felé, Szilézia peremén. Megművelt földet alig látni, erdő is csak imitt-amott. A falvak házai többnyire befejezetlennek tűnnek. Nem divat bevakolni a téglafalat. Nagy, két-háromszintes kockaházak, bádogtetővel. Alig van másféle. Az új építkezéseken használják a korszerű anyagokat, de ritka az igényes kivitelezés.
Kezdünk türelmetlenek lenni. Három, de inkább négy település van Olkuszig. Ott kell észak felé elkanyarodni. Átkelünk az első vasúti átjárón. Eddig nem is tűnt fel, hogy nem találkoztunk vasúttal. Rég túl vagyunk már Krakkó óta a 40 kilométeren, de még mindig van két falu. Nem láttunk eddig éttermet se, félő, hogy korán érkezünk meg. Aztán megegyezünk abban, hogy keressük meg hova kell mennünk, majd utána elmegyünk valahová kajálni.
Megérkeztünk. A város már megvan. A központban jobbra fordulunk. Na, itt a templom, menjünk erre tovább. Kiérünk a városból. Most hová? Menjünk tovább! Nini! Ott a vár. Egész jól néz ki. Már meg nem látni a házaktól. Aszongyahogy: Podzamcze. Itt leszünk valahol – mondja Csaba, majd egy központnak látszó térre bekanyarodunk. Karczma Jurajsky. Itt kajálhatnánk, de itt leszünk egész hétvégén, menjünk máshová.
Aki tud, hazatelefonál, hogy megérkeztünk. Két óra van. Az én telefonomon nincs elég fedezet a híváshoz. Visszaülünk a kocsiba, irány Pilica. Kétszer körbejárjuk a főteret, de nem látunk éttermet. Vissza Ogrodzieniecbe. Megyünk tovább. A benzinkút közelében kés-villa tábla.
Megfordulunk, de nem találjuk, amire a tábla utal. Megint megfordulunk, aztán megyünk tovább. Elágazásnál jobbra. Megyünk, míg ki nem érünk a házak közül. Gyerünk vissza! Az előbbi elágazásnál, ha egyenesen mennénk tovább, két kilométeren belül elérjük Zawierczét. Eléggé nagy város, ha ott nincs étterem, akkor sehol. Ezt persze akkor még nem tudtuk. Ugyancsak éhesek voltunk már, úgyhogy visszamentünk Podzamczébe. Közben azon nevettünk, hogy az még hagyján, hogy kaját nem tudunk rendelni, de hogy kérünk étlapot?
Aztán megoldódott a gondunk, mert épp úgy, mint magyarországi éttermekben szokás, kérés nélkül megkaptuk. Ez persze még csak részeredmény, hiszen magyarul semmi nem volt leírva. Annak örömére, hogy felismertem a pulykát, akár azt is kérhettem volna, csak éppen halvány fogalmam nem volt, miféle ételben tálalják fel a pulykahúst. Végül Csabával mindketten bifszteket kértünk. A Nóri rendelésére nem emlékszem, de Mari lenyűgözött a leleményével. Az asztal fölött tett kalapáló mozdulatokat, s megkapta a Bécsi szeletet hasábburgonyával. Ebéd után már csak egy kérdés adódott, amit a pultnál meg is kérdeztem a pincérnőtől. Sajnálatomra nemet intett az euróra. Csaba telefonált Mireknek, aki úton volt hozzánk, majd átadta a készüléket, hogy a lengyelek egymás közt megbeszéljék a gondunkat. Megvártuk Mirkót, aki kifizette a számlánkat. Később forinttal egyenlítettük ki. Meglepett, amikor megtudtuk, hogy a rendelésünk egyetlen értelmezhetetlen tétele a kávé volt. Ők úgy mondják, kava. Nem hasonlít?
Az ogrodzienieciekkel persze nem Podzamczében volt tervezve a találkozó, hanem a városi hivatal előtt. Mirkó ment előttünk a felemás kerekű öreg Mercijével, mutatta az utat. A téren már a többi vendég minket várt. Több tucat ember bemutatkozott egymásnak két perc alatt. Gondolnivaló, hány nevet jegyeztünk meg. Tudta ezt a melissanói polgármester, ezért járta újból végig a társaságot, hogy megjegyezzük: Sergio
A konferencia-teremben Andrzej Mikulsky polgármester hosszasan köszöntötte a delegációkat, elmondta a hosszú hétvége programját, amit természetesen senki nem tudott megjegyezni. Ezután visszamentünk Podzamczébe, ahol elfoglalhattuk a szállásainkat, és felkészülhettünk az éjfélig tartó vacsorára.

folytatása következik