Podzamcze. Mirek váraljának fordította. Egy egészen kicsi település.
Falunak túl kicsi, tanyának túl nagy. Szám szerint nem tudom pontosan, de kb. úgy öt-hat ilyen tartozik a Gminához (Ogrodzieniec település közigazgatási besorolása) Mindegyiknek külön iskolája van, így hét iskolaigazgató volt jelen a pénteki találkozón, de még a gimnázium igazgatója nem is tudott jönni. A vár miatt néhány lakos már ráállt a szálláshelyek kialakítására. Úgy tudom, többnyire belföldiek jönnek. A szállások kialakítása is a lengyelek igényéhez van alakítva. Egy nagy parasztportának tűnt, ahol mi laktunk. A kapu mellett jobbra állt egy gazdasági épület. Az nem derült ki, mire használják. A végében a kempingeseknek volt kialakítva valami mosogató, vagy talán főzőhely.
Az udvar egy távoli pontján állt egy olyan jellemzően jellegtelen nagy kockaház, amilyet korábban már említettem. Ott lakott a tulajdonos. A tulajdonképpeni főépület a kapu bal oldalánál kezdődött. Három építési ciklust lehetett rajta felismerni. Az elsőnek nagy része be is volt vakolva. A mi szakaszunk fala blokktéglából készült. A színén látszott, hogy elég régen. Az egymáshoz közel beépített nagyméretű ablakok felső sarkánál fél méter hosszan vastag műanyag cső meredt ki a falból. Mint később kitaláltuk, ez a vizes blokk (blokkocska) szellőzője. Az épület végében volt még egy toldalék, ahová a közös folyosóról lépcsőn kellett lemenni. Ezt már nem emelték a régebbi rész szintjére. A falak belső borítása a szobákban laminált-, a folyosón OSB, azaz háncslap. A szegőket nem tartották szükségesnek felrakni. Az igényesség csak sokad rendű kérdés első a praktikum, illetve a vizesblokk esetében a szükség. Pontosabban a szűkség. A mi lakrészünk – Mirekkel voltunk egy szobában. A polgármester egy másik ugyanilyenben egyedül. A két lány a lépcső aljából nyíló részben kapott elhelyezést. Nekik még előszobájuk is volt. – szóval a mi lakrészünk egy ágy és egy kisasztal hosszú, és ugyanilyen széles, vagyis 3x3m. ebből a területből választották le a fürdőszobát. Nyílószárnyas ajtónak természetesen nem volt hely, így harmonikaajtóval oldották meg. Az ajtó bal sarkánál kissé ferdén beépítve volt a WC, szemben a mosdó, jobbra elfüggönyözve a zuhanykabin. Középen lehetett törölközni. Mindez 2m2. Fürödni, mosakodni (akinek szükséges még borotválkozni is) nem jelentett gondot. Másnap reggel viszont jött a gond, mert a WC-n nem lehet elférni. A térdem beleér az ajtóba, nyilván előrehajolni se lehet. A papírtartó a hátam mögött van, azt képtelenség elérni. Oldalt kell ülni, a papírt pedig előre kézbe venni. Akinek már van helyismerete, az megoldja. Bő vízzel és kefével. A továbbiakban inkább a Karczma Jurajsky mellékhelységét használtam.
A vacsoránál kb. huszonöten ültünk az asztalhoz. A gmina polgármestere hosszasan köszöntött bennünket, amire válaszoltak a vendég polgármesterek is valamit. (a miénk egész röviden) Aztán a roskadásig terített asztalra hozták még a meleg vacsorát. Természetesen vodkával kezdtünk. Egészen apró pohárkába öntötték, de mint később tapasztaltam, igen gyakran. A vacsora befejeztével következett a nassolás.
A szemközt ülő olasz vendég a harmadszor teliszedett tányérját (első lendületből) nem bírta letakarítani. Na erről beszélhetett a mi régi bürgermajszterünk. Ha asztalnál ültünk, az állandóan tele volt étellel.
Hosszú volt az asztal, sok a vendég és kevés a tolmács. A mellettem ülő szlovák, és a vele szemközt ülő olasz, angolul beszélgetett. Egy lengyel is beleszólt néha, én pedig mint igazi magyar, csak erősen figyeltem, de alig értettem belőle valamit. A szlovák persze ezt nem tudta és azt képzelte – szombat este mondta is nekem – hogy értek angolul. Valamennyit biztosan, különben nem tudnám, hogy ezt mondta.
Péntek délelőtt kirándultunk valahová. Egy ősember által is használt barlangot néztünk meg. Nem volt egy nagy élmény. Ráadásul odabenn a rosszullét környékezett. Fájt a fejem, kicsit szédültem is, a gyomrom se volt az igazi. Nem tudom, mi lehetett az oka. Arra emlékszem, hogy rettentő meleg volt, a nap hétágra sütött.(nem a barlangban) A Jura vidék rácáfolt a rossz hírére, már ami az esős időt illeti. Odahaza minálunk az a hír járja, hogy itt mindig esik. Az iskolabusz kicsi és kemény ülésein, szörnyen hosszúnak tűnt az út. A táj se volt olyan, hogy érdemes lett volna nézelődni. Most se találtam szebbnek, mint első látásra. Igaz, nem ugyanazon az úton jártunk – csak részben – mint tegnap, de erre is ugyanolyan sivár. Kísérőink jól feltankoltak ásványvízzel, de szükség is volt rá. Akinek kellett, ihatott vodkát is, ez legalább kicsit javított a hangulaton.
Csaba szinte állandóan telefonált. Odahaza nagyon feszült volt a politikai hangulat. A hatalomból kibillentett balosok keményen fúrták a „rendszerváltókat” Csaba több fenyegető hívást is kapott, hogy meg ne merje lépni, amit ők elleneznek. Végül nem merte.
Mindettől függetlenül próbáltuk jól érezni magunkat. Az olaszokkal nagyon jól elvoltunk, már restelkedtünk is, amiért a vendéglátóink helyett a vendégtársainkkal voltunk többnyire elfoglalva. A taljánok nagyon tudták magukat reklámozni. Nem is értem, honnét került elő a városukat propagáló kiadvány itt, az ősember barlangja előtt. Mondták, hogy menjünk hozzájuk, de nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget. Ott, az olasz csizma sarkán nem ritka a negyvenöt fok.
Délután a Gmina központjában volt a protokoll-találkozó. A helybeliek vettek részt a szokottnál nagyobb létszámmal. Mi, vendégek már ismertük egymást. A karczmai találkozótól csak annyiban különbözött, hogy ünneplőbe öltöztünk. Az olaszok kiaknázták a lehetősséget és hazai áruikból termékbemutatót tartottak.
Meg is zavart bennünket kissé az ajándékosztogatásuk, hiszen mi nem úgy készültünk, hogy ezt viszonozni tudnánk. A konferencia szünetében konzultáltunk magunk között, hogy ha muszáj, miket ígérhet Csaba.
Aztán rájöttünk, hogy semmi konkrétumot nem várnak tőlünk. Ez inkább csak ismerkedési találkozó. Nem annyira direktek ezek a lengyelek. Ekkor még nem tudtuk, de a legelső kézzel fogható eredményhez öt találkozóra volt szükség.
Andrzej mentegetőzve elköszönt, hiszen neki kinn a téren meg kell nyitni a gmina ünnepét. Minket is kitereltek a térre sörözni.
A vendég polgármesterek is felmentek a színpadra, hogy bemutathassa őket Andrzej. Mirek is felment, de nem kellett tolmács. Itt találkoztunk Jarekkel, a két ciklussal ezelőtti polgármesterrel, akinek háza van nálunk. (azóta már egy díszpolgári oklevele is) A gasztronómia került szóba annak apropóján, hogy szombat délután vasfazékos főzőversenyen kell majd bíráskodni a várnál. Jarek kiadta Csabának a feladatot, hogy jövő nyáron neki kell főzni. (erre nem került sor, mert akkorra Csaba megbukott.)
Késő este felvittek bennünket a várba, ahol lakomát és persze táncos mulatságot rendeztek számunkra. A reneszánsz ruhákba öltözött lányok papírtörölközőt osztogattak. Nem értettem, mire kell, de aztán megláttam a lengyeleket táncolni. A köves udvar erősen lejtett, a lócák annyira ferdén voltak, hogy kényelmetlen volt emiatt ülni rajta. Különösen, amikor összekapaszkodva, a zene ritmusára jobbra-balra ringattuk magunkat. Mindig vissza kellett ugrani a helyünkre, mert csúsztunk lefelé. Azért nem egyenesítették ki az udvart, hogy az esővizet levezessék. Úgy látszik, felhőszakadásra tervezték. Ekkorra már időszakosan kissé szemerkélt az eső. Később aztán a táncosok is beszorultak a sátor alá. A cipőnk, a nadrágunk a felverődő esőtől így is elázott. Ez persze nem rontotta el a hangulatot. Itt tárgyaltuk ki a WC okozta nehézségeket is, ami olyan derültséget okozott, hogy úgymond, majd’ leestünk a lócáról. Sergio érdeklődött a derültségünk oka felől. Csaba a röhögéssel küszködve mondta, hogy a toalett kicsi. Az övék meg nagy – mondta az olasz, de nem értette továbbra sem, hogy mit nevetünk. Ez a tény még rátett egy lapáttal. Csaba már alig kapott levegőt a röhögéstől, mi úgyszintén. Közben az eső annyira esett, hogy a sátrakat az összerogyás fenyegette az összegyűlt víz súlya miatt. Időközönként le kellett önteni róla. A korábban itt járt delegációkhoz hasonlóan mi se úsztuk meg eső nélkül. Egy óra lehetett, amikor majdnem elállt. Kihasználva az alkalmat, elindultunk a kocsihoz. Sergio gyalog jött fel a várba, ezért hozzánk csapódott, hogy nehogy megázzon. Kétszáz méter is lehetett talán az út, közben erősödött az eső, sietősre vettük az iramot. A végén már futottunk, aztán ott áztunk a kocsi mellett, ugyanis Csaba a kulccsal lemaradt. Aztán előbukkant a sötétségből. Az a nagydarab ember, mint a golyó, száguldott lefelé a hegyoldalon, alig tudott megállni. Röptében nyitotta az ajtókat, szinte lendületből ült be a sofőrülésre.
Piciny szobánkban kiteregettük a ruháinkat, de fűtés híján nem sok reményünk volt, hogy megszáradjon. Különösen a cipő volt reménytelen. Több ruhát kellett volna hozni. Még egy megázást nem engedhetünk meg magunknak. Mirek bekapcsolta a falikarra szerelt TV-t, és fordította nekem, hogy miről van szó, pedig nagyon nem érdekelt.
Szombaton kilenckor volt a reggeli, aztán irány Szilézia. A Tarnowskie Gory-i bányamúzeumot jártuk végig. Nem lelkesedtünk az ötletért, hogy megint a föld alá hoznak. Nem kérdezték, hogy szeretnénk-e, persze úgyse mernénk őszintén válaszolni. Nekik ilyenjük is van, meg akarják mutatni. Mielőtt lementünk a bányába, fejünkbe nyomták a kobakot. Szükség is volt rá. A szűk és alacsony folyosókon elég gyakran hallottuk a koppanásokat. Ez egy ércbánya volt sok száz éven át. Egykor Európában a legnagyobb. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy az érc fészekszerűen van a kőzet között. Ahol találtak, ott nagy termeket vájtak ki, aztán pedig feltáró járatokat ástak a sziklában. Ahol nem találtak semmit, ott értelmetlen lett volna a feltétlenül szükségesnél több követ kitermelni.
Egy szakaszon még csónakba is ültettek bennünket, de azért el tudtam volna kellemesebb szórakozást képzelni. Viszont tanulságos kirándulás volt. Nem véletlenül mondják, hogy nehéz a bányászok élete. Örülök, hogy nem ezt a szakmát választottam.
A visszaúton elvesztettük a konvojt. Mirek se volt ismerős a környéken, hiába nézegette a térképet, nem tudtuk hol járunk. Attól persze mentünk előre, ráadásul gyorsan. Volt még három lengyel is a kocsiban, de ők se szóltak semmit, bár egy idő után látni véltem rajtuk, mintha észrevették volna, hogy eltévedtünk. Nóri fel is háborodott, hogy nem szólnak. Csak később tudtuk meg, hogy ők is vendégek, innét 300 km-re laknak. Egyszer aztán mégis ismerős környékre értünk. Az egyik benzinkútnál felismertük az olaszokat. Zawierczétől újra együtt volt a csapat.
Délután bemutatták a várat. Néhány fiatal tartott nekünk egy kis kosztümös bemutatót. Táncoltak, viaskodtak. Aztán kaptunk egy idegenvezetőt, aki végig vezetett a romokon. A szlovákoknak beszélt közben valamit. Mi, a taljánokkal csak mentünk utánuk, nézelődtünk, de nem értettünk semmit. A konyhától ugyanis nem volt tolmácsunk. Elmentek a polgármesterekkel főzőversenyt zsűrizni. A séta után a számunkra lefoglalt padoknál ettünk-ittunk. Kaptunk jegyet, amit több helyen beváltottak.
El is felejtettem mondani, hogy a vár külső udvarában össznépi piknik volt. A kapu mellett felállítottak egy nagy színpadot, ahol különböző műsorokat nézhetett a nagyszámú közönség. Az oszlopokként álló mészkősziklákon hegymászók lógtak. A belső vár kapujától az egyik sziklára húztak át kötelet, amin le lehetett siklani. Alattuk íjászok tartottak bemutatót. Néhány lovas nekihajtotta gyönyörű állatait a hegyoldalnak. Egyszóval szórakoztak a lengyelek. Amikor kezdett sötétedni, bennünket becsaltak a vár pinceborozójába. Pontosabban az egyetlen fedett helyre, ahol kisebb társaságoknak van lehetősség megteríteni. Az asztal természetesen most is roskadozott, a vodkás pohárnak mindig tele kellett lenni, noha gyakran ránk is szóltak, hogy igyunk. Én ugyan nagyon szeretek enni, de ami sok, az sok.
Ráadásul este 11-kor Sergio a Jurajskyban várt bennünket a spagettival. Napok óta emlegeti, de eddig nem volt rá alkalom. Tízkor megnéztük a tűzijátékot. Fergeteges volt. Azt hiszem ez a megfelelő kifejezés. Nem találtam benne semmi rendszert, olyan volt, mintha mindent el akarnának lőni.
A spagettit a polgármesterünk megúszta. A szállására vendégek jelentkeztek be, őket kellett fogadnia. A protokoll megkívánta ezt a látogatást. A vendégek vezetője vendégül látja a meghívóit.
Többek között erre is figyelmeztethettek volna az elődeink. Nem voltunk erre felkészülve. Még jó, hogy a látogatók vittek magukkal italt. Igaz, már akkor gyanítani kellett volna ezt a szokást, amikor ők voltak vendégségben nálunk, s meghívták Csabát a szállásukra, aki persze nem ment el. Nem látta értelmét, hiszen napközben is együtt voltak. Arra nem is gondolt, hogy ezzel megbánthatja őket. Valaki szólhatott volna, hiszen viselkedésével mindannyiunkat minősít.
Nem láttam, hogy a spagettis tányért bárki kitörölte volna. Volt olyan, aki csak összetúrta. Mindenki túlette már magát. Meg kellett még kóstolni Melissano iszonyatosan rossz borát, de ez se hozta meg az étvágyamat.
Éjfélkor már mindenki kókadozott, de senki nem mert felállni. Tanácstalanul kérdezgettük egymást, hogyan lehetne ezt megoldani.
- Semmi probléma – mondta Mirek –felállunk és megyünk. Háromra! Magyarok föl! – kurjantotta el magát, és megoldódott a dilemma, a többiek megkönnyebbülve szedelőzködtek.
„Hazaérve”, Mirek hallgatózott a Csaba ajtajánál. Te! - mondta kissé riadtan - Lengyel beszédet hallok. Gyorsan lefekszem, nehogy még tolmácsolni kelljen.
Mire megmostam a lábam, már horkolt.
folytatása következik
