Sok esetben talán nincs is gyakorlati haszna, mégis nagyon sok településnek van külföldön testvérvárosa. Némelyeknek több is. Így van ez a mi esetünkben is. Van egy Lengyelországban, van egy Szlovákiában. Most bontakozik egy harmadik lehetősség Ukrajnában. Hallottam rosszalló véleményeket azokból a körökből, akik kizárólag kiadható szobában mérik még a barátságot is. „Mit akarunk ezektől a szegény szomszédoktól?” Ezek a szomszédok valóban szegények, de a mieink. Néhány kilométeren múlott, hogy nem Magyarországon élnek. A falu nyugati határa egyben az országhatár is. Nagy turistaforgalom szerintem se várható, inkább kulturális kapcsolatban kell gondolkodnunk.
Az önkormányzati delegációban a polgármestert a szociális bizottság két tagja kísérte. A nemzetközi kapcsolatok bizottsága most se képviseltette magát, mint ahogy Lengyelországban sem.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem volt eléggé körültekintő a szervezés. A kezdeményezés a polgármestertől származott, pontosabban egyébirányú kapcsolata vetette fel az ötletet. A delegáció utazására mielőbbi időpontot javasolt. Csaba ennek alapján kitűzte a húsvétot követő első hétvégét. Az önkormányzatunk jelentős része hajlandóságot mutatott az utazásra. Legalább hatan mentünk volna. Az időpontot persze elfelejtette időben leegyeztetni, így néhány nappal az indulás előtt, amikor odatelefonált, kiderült, hogy nem tudnak fogadni, nem készültek fel. Csak később tudtuk meg, hogy nem a kenyér hiányzott – mint azt feltételeztük – hanem más delegációt fogadtak a Dunántúlról.
Ezért egy hetet csúszott a látogatás. Ekkorra viszont több képviselő visszalépett, mert nem volt alkalmas az időpont, tehát maradtunk azok, akik szoktunk. Csaba, meg mi ketten Horváth Józsival. Talán a kis létszám miatt vittünk sofőrt. Nem vitás persze, hogy így praktikusabb, hiszen a delegáció vezetőjének illik koccintani is. Az út dokumentálása érdekében a stúdióvezetőt is magunkkal kívántuk vinni, de az indulás reggelén derült ki, hogy családi okból le kell mondania a részvételt. Ezért még képek se készültek.

Nincs messze hozzánk Ukrajna, de azért beiktattunk utunk során egy baráti reggelit Cigándon. A polgármester és két munkatársa látott bennünket vendégül. Szegény, elmaradott vidéknek mondják a Bodrogközt, de ezen a városon nem látszott a szegénység. Inkább jómódúnak gondolnám. A Polgármesteri Hivatal a faragott tölgyfakapuval és a díszburkolatú kapualjjal is ezt sugallta. Az irodák falait a summás ősök nagyméretű fotói díszítik. Talán egy órát töltöttünk itt. Kaptunk egy térképmásolatot, bejelölték rajta az ajánlott útvonalat. Kétszer keltünk át a Tiszán. Előbb hídon, majd Aranyosapátinál kompon. Számomra újdonság volt, ahogy a víz sodrását kihasználva, csupán két drótkötél hosszának szabályozásával, gépi meghajtás nélkül közlekedett a komp oda-vissza.
A határnál hosszú kocsisor várt átlépésre. Többségük az úgynevezett „tank-turista”. Odaát alig több mint harmada a benzin ára, mint nálunk. Más jövedelem híján sokan vállalják a mindennapos hercehurcát.

A nagybégányi fogadóbizottság gyalog jött elénk. A hatóságnál kijárták számunkra a soronkívüliséget. Így nem kellett sokat időzni. A határtelepülés főutcáján rendőrök keresték a mindennapit. Felületes szemlélődő azt hinné, hogy barátai az éppen ellenőrzött jármű vezetőjének, de aki ismeri a helyi viszonyokat, az tudja, bankóval van bélelve a kézfogás. Furcsának találtam a franciákéhoz hasonló kepit a fejükön. Bár nálunk is sok esetben lecserélték a tányérsapkát baseball-sapkára. A vámosaink pedig bocskaira. Az ukrán vámosok megtartották a szovjet-mintájú tányérsapkát.
Egy út menti fogadóban várt ránk a későbbi társaságunk. Én, mint legöregebb, vettem a bátorságot, hogy amíg az ebédre vártunk, végigkérdezzem még egyszer mindenkinek a nevét. A polgármester - vagy ahogy ott mondják – a bíró neve Dezső, az iskolaigazgató János, a fiatal tanár Józsi. A Győrből érkezett, nagy reményekkel kecsegtető két vállalkozó Béla és Gergő.
A győriek informatikában akartak többek között vállalkozni. Kétségeim voltak, hogy van erre itt igény, de én ezt nem tudhatom. Csaba, állítólag rögtön látta rajtuk, hogy szélhámosok, ami később be is igazolódott. Ekkor persze még nem tudhattuk.
A pincér tudott ugyan magyarul, de többnyire ukránul beszélt. (A továbbiakban nem is emlékszem olyan emberre, aki nem magyar lett volna. Eltekintve azoktól a huculoktól, akiktől a ló ára felől érdeklődött Dezső Verebesen, a Vereckei kirándulásunkkor.) Az étel sokára készült el, de nem jelentett gondot, hiszen nem régen reggeliztünk, egyébként se volt még dél. Nem türelmetlenkedtünk, jól elbeszélgettünk. Legtöbbször Gergő volt napirenden, aki a közeljövőben szándékozik megházasodni. Ukrajnai lányt vesz el.

Ebéd után Nagybégány felé vettük az irányt. Innét már két kocsival. Az első állomás a Polgármesteri Hivatal épülete. A téren nemrég építettek egy emlékművet a háború áldozatainak. (A kivitelezés nem túl igényes, a felhasznált anyagok se igazán szépek. Látni rajta, hogy nem dúskáltak a pénzben.) Néhány órával korábban még a cigándi hivatalt csodáltam az igényes kialakításáért. Erős volt a kontraszt. A nagybégányiak a kolhoztól örökölték meg hatalmas épületegyüttest. Néhol már szinte romosan. Helyreállításra, tatarozásra nincs pénz. Az egyik romos épületrész tornacsarnok volt. Azt kívánják a győriek bérbe venni a vállalkozásuk számára. Nagy átalakításra lesz szükség, födémet akarnak beépíteni. Nem tudom, mire használta a kolhoz ezt a házat, méreteiből ítélve több száz irodai dolgozót lehetne elhelyezni itt. Heten dolgoznak most benne. WC-jük nincs, vagyis nem működik. Nem tudom kérdezte-e valaki, de mondták. (Akkor talán el is feledkeztek róla, de későbbi találkozásunk során került szóba, hogy télen nincs fűtés. A hivatalnokok kesztyűben dolgoznak. Olyan levágott ujjúban, hogy meg tudják fogni a tollat.) Az emeleten megtekintettük a jegyző irodáját. Az üveg nélküli úgynevezett tele ajtók miatt eleve barátságtalan helynek éreztem. Dezső megmutatta az írógépet, amihez még papírjuk sincs. A polgármesteri irodában van egy Tv-készülék, de csak dekoráció. Nem működőképes. A negyvenéves telefonközpont láttán már elszorult a szívem. Sokkoltak a látottak, kicsordult a könnyem. Vendéglátóink próbálták tréfára venni a helyzetet. Őket nem döbbenti meg, hiszen benne élnek, naponta találkoznak a nehézségekkel. Búfelejtőnek öntenek egy vodkát. Nem a repiből, hanem hozott készletből. Az ellátásunk se az üres közös kasszát terheli, hanem – mint a „bíró” mondta – úgy kell összekoldulni a vállalkozóktól. Van aki egy vacsorát ad, van aki bort. A kirándulás szervezésekor kapóra jön, hogy a mi kocsinkban van üres hely, így el tud kísérni a jegyző, a biró, a két iskolaigazgató és egy tanár. A győri vállalkozók is adnak helyet a kocsijukban.

Következő állomás az iskola. Oda nem a mi buszunkkal, hanem a győriek Renault Safrane-jával mentem. Nincs semmi oka, így alakult. Az iskola elhelyezése tetszett. Egy nagy kert közepén van, messze az úttól. Kintről semmi különös, olyan, mint egy iskolaépület, beleillik a környezetbe. (a WC-vel ugyanaz a helyzet, mint a hivatalban) Vendéglátóink bevezettek bennünket egy terembe, ahol irodalmi vetélkedőt tartottak.
Bemutattak néhány szép fiatal tanárnőt, majd leültünk a hollandoktól kapott székekre, hallgatni, hogy milyen jól ismerik az ukrajnai magyar gyerekek a magyar irodalmat. Tíz perc után a mi korlátozott időnkre hivatkozva megváltoztatták a programot és énekeltek nekünk. (Nem emlékszem, hogy mit.) Ezután az igazgató megmutatta a padló nélküli tantermet, Józsi tanár úr a térképraktárt, amely egyben az ő saját irodája is, noha a fali térképek is nehezen fértek el. Amíg itt beszélgettünk Józsival, a delegáció többi tagja az egyre gyarapodó kísérettel betelepedett az igazgatói irodába.
Nekem már csak a főnöki bőrfotel jutott. Itt egy újabb bemutatás következett. A bemutatott hölgyhöz tartoznak az önkormányzatban a szociális ügyek, vagyis nekem kolléga. A sok férfi közt természetesen ő lett a társaság központja, pedig anyám azt mondaná: „Olyan mint rendes.” Natasának hívják, de Iván Ivanovics, Natinak becézte. Nem tudom mi vetett véget a vodkázásnak és a semmitmondó társalgásnak, de én már a WC miatt aggódtam. Nem kis erőfeszítést kívánt, hogy kibírjam a kerti téglaépületig, ahol egy lyukba kellett célozni. Korábban már volt olyan, akinek nagydolga közben ez nem sikerült. Dolgunk végeztével elköszöntünk a szép fiatal tanárnőktől. A legszebbel szemben a vodka bátorítására visszaéltem a vendégjoggal, és szándékosan eltévesztettem, hogy a szlávos elköszönéshez hány puszi jár.

Következő program a szálláshelyünk elfoglalása Beregszászban. Itt kaptunk egy rövid pihenőt, mielőtt Nagybégányban, egy üde színfoltot jelentő étteremben megvacsoráztunk. Már sötétben keltünk ismét útra. Makkosjánosiban borkóstolót tartottunk. A fiatal tulajdonos hosszasan beszélt a most induló vállalkozásáról, amely nem korcsma, nem is borozó, hanem borkóstoló. Kérdeztem, hogy szerinte van-e igény itt egy ilyen üzletre. Szerinte természetesen van, hiszen ha nem hinné, nem vágott volna bele. (azóta beigazolódott, hogy igaza volt) Sok kistermelővel áll kapcsolatban, akik rajta keresztül tudják majd eladni nem túl jelentős mennyiségű, de mint a minták bizonyították, jó minőségű boraikat. Javasoltuk, hogy jöjjön el hozzánk, a borfesztiválra, de a szó elszállt. Korábban én nem tudtam, de Beregszász környéke nagy múltú borvidék. Új barátaink ennek ellenére inkább a sört és a vodkát részesítik előnyben. Másnap engem cukkoltak, hogy milyen nagy borszakértő vagyok. Az igazi szakértők bizonyára mosolyogtak volna a „szakvéleményeimen”, de ahhoz nem kell iskola, hogy megmondjam, milyennek találom a bor ízét.

Késő éjjel kerültünk ágyba. A fürdőszobával inkább már csak reggel ismerkedtünk. Furcsa volt az elrendezése. U alakú helység volt. Nem tudom, mit falaztak le a közepéből. Az ajtóval szemközt csak a falat találtam, el kellett fordulni jobbra, végigmenni egy aránylag hosszú folyosószerű részen, hogy a menetirányhoz keresztbe beépített fürdőkádhoz jussak, melynek a végénél volt a mosdó. Egy újabb jobbkanyarral juthattam a WC-hez. Ez olyan szűkre lett szabva, hogy azon csodálkoztam, hogy a polgármesterünk nem szorult be a két fal közé. A fűtést ugyan lehetett volna még fokozni, de egyébként megfelelt a célnak.

A megbeszélt időponthoz képest korán menetkészek voltunk. A falióra még a téli időszámítás szerint járt, ami kissé megzavart. Főleg, hogy még az is felötlött bennünk, hogy talán kelet-európai időzónát használják. Dezső szabadkozott, amiért kicsit késett, de az is külön szervezést igényelt, hogy valaki elhozza Kisbégányból Beregszászba. A nagybégányi vendéglőbe természetesen már velünk jött. Ott találkoztunk az aznapi társaságunkkal. Józsi tanár úr hozott nekem egy flopyt, melynek anyagát papíron is átadta egy tasakban. A munkácsi vár története volt rajta. Mint már idehaza kiderült, az Internetről töltötte le. Megjött a két iskolaigazgató és Vera asszony, a jegyző. Megjelent Attila is, az a vállalkozó, aki az előző napi vacsoránkat fizette, de a kirándulásra nem jött velünk. Bélával, Gergővel, a két győrivel csak út közben találkoztunk.

A terv szerint valahol az erdőben piknikezünk majd a Latorca partján, (ők pontosan tudták, hogy hol) s amíg készül az étel, kirándulunk a Vereckei-hágóra. Mint később kiderült, közülük se járt még fent mindenki. Munkácsra már nem jutott idő, így csak az útról, menet közben nézhettük meg a várat. Na, de majd legközelebb. Mondták, hogy arra nem elég egy óra, több meg nem jut, hiszen messze van a hágó. Sietni se nagyon lehet, mert mint megtapasztaltuk, szinte nem is vezet oda út. Autóval már nem arra közlekednek, bár volt ilyen terv is, amit igazolnak a hágón félbehagyott építkezések. Ahol a főútról letértünk, volt egy rendőrségi állás, egy ellenőrzési pont. Csodálkozásunkra reagálva, kísérőink tréfára vették a dolgot, azt mondták, hogy országhatár. Tényleg úgy nézett ki az építmény, mint egy határátkelő. Minket figyelemre se méltattak, csak a teherautósokat „vámolják”. (bélelt kézfogással)
Innét már olyan volt az út minősége, hogy csak abban bíztunk, hamarosan megérkezünk. Kátyú, kátyú hátán. Ezzel különbözik a szlovák vidéktől, különben nagyon hasonló. Igazi hegyvidéki „fílingje” van. A kanyargós, dimbes-dombos utcák mentén, zsebkendőnyi telkeken, néhol a hegybe bevágott házak sorakoznak. Nem mondhatnám elhanyagoltnak, inkább csak kopottak. Itt nem látni multinacionális hipermarketekben vásárolt építőanyagot. A kerítések is többnyire saját készítésűek. Csupán annyira megmunkálva, amennyire a praktikum megkívánja. Templomaik se hivalkodóak, mind méretükben, mind kivitelezésükben igen szerények. A főutca szinte mindenütt közvetlen a kövek között bukdácsoló, néhol mélyen bevágódott medrű patak mentén halad. A hosszú szálfák szállítására alkalmas szekerekkel nem hídon, hanem gázlókon kelnek át a sekély vízen. A környezetről lerí az elzártság. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Dezsőtől, hogy ezek az emberek ugyan tudják-e, ki az ország elnöke. Nem lepett meg a válasz.
- Nem igen foglalkoznak ezek a politikával.
- Gondolom, elfoglalja őket a megélhetésért való mindennapos küzdelem. Nem érdekli őket, hogy mi van Kijevben.
- Így van. – ad nekem igazat.
- Itt is magyarul beszélnek? – kérdezett közbe Horváth Józsi.
- Nem. Itt már nem élnek magyarok. Ezek itt huculok.
- Az micsoda? – kérdi Józsi.
- Ruténok, vagy ruszinok. – adom én az okosat.
- Háát… igen - bólint rá Dezső. – Nem ukránok, de ukránul beszélnek.
- Mint ahogy a székelyek se igazán magyarok – fontoskodom tovább – inkább hunok, de magyarul beszélnek.

A cél előtti utolsó településről kapaszkodtunk a kopár hegyoldalon tekergő szerpentinen, ahol nagyon sok kanyart levágtak az arra közlekedők, hiszen a földút is jobb egy tönkrement egykori aszfaltos úttól. Visszanézve láthattuk, amint a falusiak kint dolgoznak a földeken, amit úgy kell elképzelni, hogy magasan a falu fölött, a hegy oldalán kicsi parcellákat művelnek. Olyan, mint ha mi kimennénk a ház mögötti konyhakertbe, csak nekik messzire kell menni. Április vége van. Mondták, hogy a hágón még hó lesz, de nem volt. Csak messze délre láttunk havat a magasabb csúcsokon.
folytatása következik