- Menjél fiam – mondta Gyula bácsi – hozz egy kannával, úgyse jött még az ebéd. Majd félre teszem a részedet. – tette még hozzá, amikor a távolban megpillantott egy porfelhőt közeledni.
A fiú kissé morcosan engedelmeskedett az apjának, de nem mondhatott ellen, hiszen belátta, nem foghatnak hozzá ebédelni víz nélkül. Ennek ellenére persze jólesett egy kicsit duzzogni magában. Orrát lógatva rugdosta az út vastag porát, ami ettől bement a szandáljába, s az apró szemcsék szúrták a talpát. Levetni nem akarózott, inkább elviselte a kellemetlenséget. Ettől még inkább szenvedésnek érezhette a feladatot. Már félúton járt, amikor felnézett. Dél felől, amerről most a nap sütött – habár a fene se tudja, merről süt, hiszen fenn van az ég tetején – jött a juhnyáj. A három mudi, csaholva rohangált körülöttük, a juhász füttyentgetve vezényelt nekik. Egyenesen a kerekes kút felé tartottak. Ott volt a hosszú vályú, amiből ihatnak az állatok. Ezután a juhász majd betereli őket az akolba, s csak késő délután hajt ki megint. Legalábbis így szokta. Közben hazamegy ebédelni a szép fiatal feleségéhez.
Igazis! Az meg hová lett? A fateknő még ott állt a széken, a ruhák kiteregetve a kötélen, de az asszony nem volt sehol. A gyerekek se.
- Hamar összecsapta a mosást. Jöhetne megint vízért! – gondolta a fiú, és elképzelte, amint a nő kér tőle egy kannatető vizet, aztán mohón issza, issza. A szája sarkán folyik lefelé, végig a szép hosszú nyakán, becsurog a mellei közé, amitől még csak meg se borzong, hiszen jólesik a hűsítő artézi víz ott is.
Azon kapja magát, hogy mosolyog. Nagyot nyel, körülnéz, nem látta-e valaki, mert még hülyének néznék, hogy magában vigyorog. Megérkezett. A vízsugár alá tolja a kannát, s amíg várakozik, visszanéz a nagy akácfa felé, ahová megérkezett a főnök ponyvás autója, az ebéddel. Fehér köpenyes kövér asszony kászálódik ki a kocsiból, meg utána egy gyereklány. Na, ez meg ki a csuda? A Péter bácsi – így nevezik az emberek is a főnököt – hátra megy, lenyitja a hátsó ajtót, de a kövér asszony nem fér oda, mert két ember is ott áll, hogy segítsen kivenni az edényeket.
- Siess fiú! – kiált neki a juhász, aki közben megérkezett a juhokkal – mert neked nem hagynak.
- Dehogynem. – válaszolt olyan halkan, hogy még ő se igazán hallotta. A víz már kifelé folyt a kannából. Felkapta a kőről, rávágta a tetőt, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett visszafelé.

A legközelebb ülő ember mellé letette a vizet, és gyorsan leült az apjához, aki ekkorra már odakészítette a katonáktól kapott mély alumínium tálat a levessel a fűbe. Azt a tálat, aminek az aljába a nővére monogramja volt írva. HM. Úgy is lehet mondani, hogy Honvédelmi Minisztérium. Jaj, de nagyon régi már ez az edény. Van legalább tíz éves. Ő még egészen pici volt, amikor híradós katonák táboroztak a tanyában, ahol akkor laktak. Sokat lábatlankodott körülöttük, míg az egyikük megelégelte, hogy bemászkált a műhelykocsiba, s egy hegesztőpajzzsal – akkor még nem tudta mi az – megijesztette. Szegény katonán ezután rajta maradt a Mumó Berci gúnynév. Ez az emlék most csak úgy bevillant az edény láttán.
A lebbencsleves elég forró volt, pedig van ide legalább tíz kilométer a konyha, ha nem több. A lebbencs kicsit szétázott benne, de éhes ember nem válogat. Fújni kellett, hogy meg ne égesse a száját. Ahogy felnézett, észrevette, hogy a kocsi árnyékából a lány őt figyeli. Gondolta, hogy szemez vele, de a lány elkapta a tekintetét. Tőle fiatalabb lehetett talán egy-két évvel. Persze nem lehet tudni. Ebben a korban akkora különbség van már az egykorú lányok között, hogy na. Némelyik olyan, mint egy piszkafa, míg a másik meghízik, megint másik akkora, mint egy pózna, de akad olyan, aki kigömbölyödik, és kezd hasonlítani az alakja az Erzsi tanár nénire, aki olyan kis bögyös, hogy öröm ránézni. A szája pedig mindig ragyog, mintha folyton nyalogatná. Szája sarkában gyakran bujkál egy pici mosoly, ha észreveszi a fiúk sóvár tekintetét. Abból pedig nincs hiány. Ujjatlan ruhában, külön izgalmat jelent amint kilátszik a hónaljszőre. Na, ez a lány nem hasonlít a tanár nénire. Kicsi is, vékony is, hatalmasak a térdkalácsai, virágos ruhácskája olyan az elején, mintha tüske lenne alatta. Nagy jóindulattal lehet ráfogni, hogy nőnek a mellei. Két ágba kötött – erős túlzással szőkének mondható seszínű haja – még inkább gyereknek láttatja.
- Na Zoli, ez jó lenne neked. – bökte oldalba Kálmán.
Bizonyára ezt mondta, érteni nehezen lehetett, mert tele volt a szája kenyérrel. Kenyeret evett a leveshez. Micsoda szokás!
- Zsolti. – morogta bosszankodva, amiért nem képes megtanulni a nevét.
- Ugyan má’ – hárította kisvártatva az ajánlást, s közben érezte, hogy elvörösödik. – Gyerekkel nem kezdünk.

- Na emberek! – szólt a társasághoz emelt hangon a főnök. Ma itt végzés van. Igaz?
Várt egy kicsit, hogy legyen idejük bólogatni a kérdésre.
- Jó lenne, - tudom, nagyon meleg van - de jó lenne, ha nem tartanának nagyon hosszú ebédidőt. Amikor végeznek, Laci – fordult a villanyszerelő felé – maga leszedi a kábelt. Majd Kálmán segít. Igaz? Be is hozzák a központba. Reggel legyen ott mindenki az eligazításon, aztán úgy néz ki, hogy jönnek mindnyájan ide, elkezdik a hodályból kiszedni a trágyát. Addigra majd én intézek kazalvágót, mert másképpen nem boldogulnak vele.
Miután elmondta a rendelkezését, elment, körbejárni a kazlat. A lány ment vele. Ezek szerint nem az asszony hozta magával, hanem a főnöknek valakije.
- Hát fiam, - szólt Zsoltihoz az apja - ide már lehet, hogy neked nem is kellene jönni. Ott van rögtön a hodály mellett a víz, magunk is kimehetünk. De ha Péter bácsinak ez nem jut eszébe, akkor hozunk reggel magunkkal.

Összeszorult a szíve e szavak hallatán. Csak eszébe ne jusson a főnöknek, hogy ő nem kell ide! Nem nagyon vágyott ugyan rá, hogy egész nap a trágyát szagolja, viszont nagyon sajnálta volna, ha nem láthatja többé a szép juhásznét. Ha már szólnak is egymáshoz, akkor teljesen másként viszonyul hozzá, mint amíg csak titkon bámulja. Ma pedig már beszélgettek is. Bizony! Mit is mondott? Megszomjaztak az emberek?
Na ez aztán a beszélgetés. Én meg nem is mertem hozzá szólni. Na, majd holnap. Ha a kútnál nem találkozunk, majd oda megyek valamiért a házhoz. Biztos elkószál a csepp kölyök, majd hazaviszem. Na, ez jó lesz.

Magasan járt még a nap, amikor felült a brigád a Kálmán traktorjának a pótkocsijára. Raktak maguk alá egy kis szalmát, hogy valamicskét javítson a komfortérzetükön, mert iszonyatosan nagyot bírt ütni, amikor bele zakkantak egy-egy kátyúba. Abból pedig van bőven. Nem személyszállításra tervezték, nagyon kemény a rugózása. Hat-nyolc ember meg se kottyant neki. Kálmán pedig nem is vezetett olyan óvatosan, mint az idősebb traktorosok. Hiába kiáltottak oda neki néha, hogy „Nem szart viszel öcsém!”
Hosszú volt az út a központig. Meg volt talán egy óra is, amíg odaértek. Az egész napos forróság, s a fárasztó munka kitikkasztja az embert. Hiába volt annyira kényelmetlen az utazás, egy kis időre többen is elaludtak a pótkocsin. Furcsa módon éppen arra ébredtek fel, amikor az aszfaltos útra értek. Egészen rövid szakasz volt ez, de Kálmán még rövidített is rajta. Nem ment el az országúton a gazdaság főkapujáig, hanem befordult a repülőtér melletti földútra.

Az emberek ügyet se vetettek az út mellett parkoló két műtrágyaszóróra, látták már sokszor. Meg aztán mit lessenek rajta? Amikor repülnek vele, az érdekes, de most csak ott állnak, nincs is senki a közelükben. A fiúnak persze így is lekötik a figyelmét. Sóvárogva nézi a két sárga, kissé bumfordi gépmadarat. Jó lenne egyszer beleülni!
- Azt hallottátok – kérdezte Gyula bácsi a többiektől – amikor a fiatal Takácstól érdeklődtek a repülők felől?
Mindenki ismerte a Takácsékat. Az öreget is, meg a fiát is. Az öreg kondás volt, a fia pedig a repülőknek a feltöltésén dolgozott, amikor permetezett, vagy a műtrágyát szórta. Érdeklődve figyelték, hogy ugyan mit mondhatott a gépekről az egyébként nem éppen éles eszéről ismert fiatalember.
- Kérdezték, hogy mennyit fogyaszt? Azt mondta, hogy egy ilyen kupicával – mutatta a hüvelyk és a mutató ujjával a kupica méretét – beleöntenek hétfőn, és egész héten elmegy vele.
Az emberek jót nevettek rajta. Egyértelmű, hogy ez nem igaz. Viszont a Takácsnak meg se fordul a fejében, hogy nem hisznek neki. Szinte látják maguk előtt, hogy teljes komolysággal állít ekkora sületlenséget.
Megérkeznek a tanyára. Elhaladnak a soha le nem zárt sorompó mellett, s befordulnak a legelső keresztútra. Három épület áll itt egymás után sorban. A középső előtt áll meg a traktor. Két ember fogja a kerékpárját, s azzal megy tovább a közeli faluba, a többiek itt laknak a munkásszálláson. Van mindig néhány üres vaságy, így Zsoltinak jutott hely, akkor is, amikor csak nyaralni járt ide. Most pedig ő is munkás, teljes joggal lakik a munkásszálláson.
Szinte sötét van a folyosón, amikor a vakító késődélutáni napról belépnek az épületbe. Olyan érzésük támad, mintha hűvös lenne benn, pedig közel áll a 30 fokhoz a szobában is a hőmérséklet. A melegtől még inkább csavarja az orrát a büdös annak, aki nincs hozzászokva az istállószaghoz. Noha elég messze van ide az istálló, de a tehenészek ruhája átveszi a szagot, és megtölti a hálószobát is.
Kezdődik a szabadfoglalkozás. Némelyikük, úgy ahogy van, végigdől az ágyon. Más, újságot vesz elő, vagy mosakodni indul. Valakinek hozzá kell fogni a vacsorafőzéshez is, mert egy főzőlapon kell osztozniuk, s ne kelljen egymásra sokat várni. Megjön Fügedi bácsi is, akinek első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót.
Meg kell hallgatni a híreket! Néhányukat viszont nem érdekli mi újság a világban, ezért az öreget „hírek királynak” csúfolják a háta mögött.
A fiú felmászik a felső vaságyra, ledől egy kicsit. Hallgatja a rádiót. Bombáznak Vietnamban. Minden nap ez van a hírekben, de nagyon messze van szerencsére az a Vietnam. Amerikában tüntetnek a háború ellen, de az is épp olyan messze van. A hazai hírekben pártunk és kormányunk….a fene se tudja, mi van vele…hazafias népfront…na, ez már eszébe juttatja, hogy ennek a jelöltje volt kiplakátolva. Ő meg elszakította csupán azért, mert már el volt szakadva egy kicsit. Éppen rosszkor, mert meglátták. Szegény osztályfőnökének kellett kinyomozni az indítékát. De hát nem is volt indíték, csak az, hogy el volt szakadva.
Ahogy visszaemlékezett erre a partizánakcióra, már nem is hallotta, mi van a rádióban. Elaludt. Álmában érezte, ahogy a tehénszagot elnyomja a sülthagyma illata, majd arra riadt, hogy az apja nagyon óvatosan megrázza.
- Menjél fiam, mosakodjál meg! Addigra elkészítem a vacsorát. Szedtem friss borsót, megcsinálom pörköltnek nokedlivel.

*

A reggeli eligazításon a főnöknek túl sok dolga volt ahhoz, hogy eszébe jusson, kell-e vízhordó a trágyázáshoz, vagy sem. Így, a tegnap még kazalrakó brigád felült a pótkocsira vízhordóstul, és nekivágtak az egyórás zötykölődésnek. Kicsit borongós volt a reggel, vittek magukkal viharkabátot, de aztán mégse volt rá szükség. Napközben akár eshetett is, hiszen Kálmán odatolatott a hodály ajtajához, az emberek tető alatt dolgoztak. Aki még nem látott birkahodályt, ugyancsak elcsodálkozik a takarításán. Az ajtón szinte kúszva lehet bejutni. Legalább egy méter a trágya magassága. Kőkeményre taposva. A vasvilla nem képes megbontani. Na, ezért kellett a kazalvágó. Érdekes szerszám. Egy kétágú penge, a belső élei, akár a borotva. „L” alakba hajlított a nyele, hogy jól meg lehessen markolni. Van rajta tapodó is, mint az ásón. Ezzel vágnak előbb egy keskeny sávot. Nem lehet vele gyorsan haladni, megtart ez a munka legalább egy hétig, lehet, hogy tovább.

- Erőt kell gyűjteni a kezdéshez! Reggelizzünk meg előbb! – javasolja a legidősebb, aki tegnap még kazalmester volt, s nem várva senkire, le is ül a fal tövében a fűre.
Terpeszben kinyújtott lábai, közé lefekteti a csatos bőrtáskáját, és elkezdi kipakolni az elemózsiát. Étvágygerjesztőnek egy fél decis üvegből nyel egy kicsi pálinkát, a maradékot átnyújtja Gyula bácsinak. Ezután még egy üveg bort is elővarázsol a táskából, és talpára állítja maga mellé.
- Te fiú! Reggeli után ugye elviszed ezt a juhásznak? Megígértem neki, hogy hozok.
- Elvihetem. – válaszol rá olyan egykedvűen, mint akinek minden mindegy.

Csak aztán eszmél rá, hogy mi is a feladat. Naná, hogy elviszi. És ha nincs is otthon a juhász? Biztosan kihajtott már, hiszen nincs már olyan korán reggel. A tanyasi ember korán kél.
Ezt persze nem mondja, mert még visszavonná az öreg a megbízatást. Jó lesz az üveget az asszonynak is odaadni. Ettől a gondolattól olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy elment az evéstől a kedve. Hirtelen akkora gombócot érzett a torkában, hogy éppen elég lesz azt lenyelni, nem még a szalonnát.
- Te nem eszel? – kérdezte az apja.
- Nem vagyok még éhes, majd eszek később.
- Hát akkor – mondta az öreg, teliszájal – akár el is viheted. Az egyértelműség kedvéért, a bicskát tartó kezével mutatta is a bort.
- Várjál! – emelte fel a földről a teljesen kiürített táskát, miután a kenyérkendőre kipakolt ennivalót le vette róla. – Ebbe tedd bele, nem kell mindenkinek látni.
A fiúnak erőt kellett venni magán, hogy palástolja az örömét, amikor elindult a ház felé.
- Elvihettem volna én is. – kiáltott utána Kálmán.
- Nem kell.
- Hogyisne! - gondolta magában. - Erre volna eszed.

Lajcsika állt az ajtóban. Egyik kezével kapaszkodott az ajtófélfába, és kíváncsian nézte a jövevényt.
- Apukád itthon van? – kérdezte a fiú, bár szíve szerint azt kérdezte volna, hogy ugye nincs itthon?
Persze teljesen mindegy mit kérdez, mert Lajcsika csak némán bámul rá továbbra is, mintha nem is szólt volna hozzá senki. Na, akkor most megkérdezze még egyszer? Inkább bekiált, mert ez a gyerek megkukult.
- Jó reggelt! – kiált jó hangosan.
- Gyere be fiú! Mi járatban vagy? – hallotta a nő hangját a szobából.

folytatása következik