Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.
Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.
Úti célunk Buda. Irány tehát bele a közepébe! A Városligetben érdeklődést mutatott az állatkert iránt olyan megfontolásból, hogy szeretné elhozni majd a családját. Az Andrássy úton menet közben mutattam az Operát. A Bajcsy-Zsilinszkyt elérve a piros lámpánál a Bazilikát, szemközt a nemzeti gödröt, a József Attila utcából az előttünk magasodó várhegyen a Sándor palotát, a Roosevelt-téren az Akadémiát, majd a város legmutatósabb hídjára hajtottunk fel. Innét látni a parlamentet, de a korlát, illetve a tartóláncok, a pillérek erősen rontják a kilátást. Az ő oldaláról szinte semmit nem lehetett látni. Ezért kihagytuk az alagút élményét, s az egyik vár alatti utcában leparkolva felmásztunk a Halászbástyára. Szakmai szemmel, nekem sokadik alkalommal is tetszetős volt a közvetlen környezet, de Sándort nem kötötte le a látvány. A kissé párás dunai panoráma se nyűgözte le, pedig szerintem nagyon szép még így is. Néhány – vagy talán egyetlen – percig nézte az ország házát, majd azt mondta, hogy mehetünk. Lent, az utcában lévő kicsiny élelmiszerboltból csalódottan fordult ki.
- Ilyen boltok vannak Pesten? Nincs benne semmi, még kenyér se, ráadásul sorba kell állni, vannak bent vagy tízen.
- Pesten mindenféle bolt van. Van ilyen is, meg másmilyen is. Majd megállunk egy nagyobbnál.
Hirdetés
A kis kitérő miatt kicsiny utcákon kellett megközelítenem a számomra áttekinthetetlen Moszkva teret. Talán természetes is, hogy mivel soha nem jártam még itt, nem találtam el elsőre a megfelelő kivezető utat. Kissé kacifántosan, de közben nem eltévedve soroltam be a megfelelő irányba. A zsúfoltság nekünk falusiaknak egyáltalán nem szimpatikus jelenség, de itt, ezt kell átélni minden nap.
A budai hegyvidék gyönyörű, de itt is rettenetes a zsúfoltság. A célállomásunkhoz az autónk egyes fokozatban küzdötte fel magát. Itt ugyan már alig volt autó, de út se nagyon. A tömör kapu melletti, magas kőfalra szerelt kaputelefonnál tanácstalanul álldogáltam. „Hogy lehet ide bejutni?”
A fal tetején kikukucskált a cseléd. Bekiáltottam, hogy miért jöttünk, majd ezután lassan, résnyire nyílt a kapu. Igaz, egyszer már találkoztunk, de azért bemutatkoztam. Becsületére legyen mondva, hogy elfogadta a kéznyújtásomat. Ezután tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
- Beállhatok én ide? – mutattam az udvar felé.
- Ha nem csöpög az olaj.
Beálltam. Volt bent egy autó, ami mellé szorosan odahúzódtam, hogy ne álljam el a bejáratot. A manőver gyanút keltett a cselédben. Úgy látta, ott akarom hagyni a kocsit.
- Azt hittem, csak le akarnak pakolni. Itt nincs parkolás. Álljanak ki az utca végére, a többiek is oda szoktak.
A fogadtatás egyáltalán nem volt szívélyes. A bizalmatlanságot egyébként is nehezen viselem. Huszonöt éve vagyok önálló vállalkozó, és többnyire örül a megrendelő, ha felvonulok a munkaterületre. Most persze a megrendelővel nem éppen szokásos a kapcsolat. Egy ismerősöm beajánlott egy kft-hez még tavaly. Közben kiderült, hogy ugyanez az ismerős korábban már egy másik cégnél is beajánlott, ugyanennél a vezető munkatársnál. Tehát már korábbi az ismeretség.
Ez az ismerős beajánlott a jelenlegi főnökénél. Vele közvetlen viszonyba kerültünk, már első alkalommal. Ez az új ismerősöm beszélt telefonon a jelenlegi megrendelő személyi titkárával, hogy beszéljen a ház gondnokával, hogy engedjen be a területre, hogy elvégezhessem a munkát. Kegyeskedett beengedni. A gyomrom nehezen veszi be, ha hasonló helyzetben éreztetik velem, hogy örülnöm kellene, hogy eltűrik a jelenlétem. Ki hívott kit? Kinek van szüksége kire?
Fogtam a telefont és próbáltam hívni a közvetítőt. Majd újra próbáltam. Megkérdeztem a cselédet, hová ülhetnénk le reggelizni. Azt mondta, hogy bárhova. Ezt úgy kell érteni, hogy kinn a kertben akárhol. Később találtam egy alkalmas helyet – nevezzük filagóriának – de most leültem a szerszámos ládára a toi-toi mellé közvetlenül. A fiúknak kiadtam a feladatot, (a fiam is velünk volt) hogy mérjék fel az elvégzendő munka mennyiségét. Ehhez papír-ceruza kellett, amiért ki kellett nyittatnom a kaput, elmenni kétszáz méterre, az erdőben parkoló kocsihoz. A szerszámokat ugyan lepakoltuk, de mivel az éjszakai szállásra hozott, és a következő napokra szükséges váltóruha most nem kellett, beraktuk a táskákat az utastérbe. Nem gondoltam, hogy ebből még baj lehet. Hozzáláttunk - erős gyomorideggel - dolgozni. Nem volt ez olyan egyszerű, mert keresni kellett olyan embert, aki megmutatta a vízvételi lehetőséget, majd később az elektromos csatlakozót. Ezután már csak a zöld területet kellett óvnunk, az egyik szomszéd felé pedig nem szabad volt porolni. Miután a fiúkat beindítottam, hozzáfogtam a javítási munka előkészítéséhez. Kértem tájékoztatást a közeli építőanyag telepekről, de nem kaptam érdemi segítséget.
- Van egy rossz hírem – jött az újsággal a cseléd – Betörték az ablakodat.
- Nebazmá! – reagáltam rá ösztönösen.
Biztosított arról, hogy nem tréfál, majd együtt elindultunk az erdőbe a kocsihoz. A jobb oldali ajtó üvege be, illetve többnyire ki volt törve. Első pillantásra nem hiányzott semmi, ezért, s amiért a törmelék túlnyomó része kívül volt, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az üveg magától robbant ki. Nem gondoltam bele, hogy mekkora képtelenség, hiszen ez nem egy ragasztott ablak, hanem egy mozgatható, tehát eleve kizárt, hogy feszültség keletkezzen benne. Hacsak nem éri erős külső hatás, mondjuk egy darab eldobott kő által. Aztán bebizonyosodott a külső hatás, mert megjött a fiam és kereste a táskáját. Az viszont már nem tűnhetett el magától, de tény, hogy eltűnt. Szerencsére az igazolványa nem maradt benne. A többi holmi könnyen pótolható. (csupán pénzkérdés)
A fiúkat magukra hagytam. Munkájuk hatékonyságát meghatározta, hogy soha nem végzett ilyen munkát egyikük se, csupán látták, amikor én dolgoztam. Nekem viszont mindennél előrébbvaló dolgom akadt. Ablakot kellett szereznem. Éjszakára nem hagyhattam ott sehol az ablak nélküli kocsit, de haza se mehettem 170 km-t ablak nélkül. A cseléd nem tudott ötletet adni, hová mehetnék. Egy másik jelenlévő arra figyelmeztetett, hogy ne menjek márkaszervizbe, mert rámegy a gatyám. Szerinte a nyóckerben van egy autóüveg centrum. A továbbiakat egyedül kellett megoldanom. Felhívtam egy ismerőst, aki a halásztelki márkakereskedést tudta ajánlani. Nekivágtam délben Budapestnek. Nem tudom hány kilométert tettem meg feleslegesen, de három órámba került kétszer végigaraszolni a városon. Halásztelken próbáltak segíteni, de ez gyakorlatilag abból állt, hogy adtak egy zuglói címet. Sokadik telefonálás után derült csak ki, hogy tudnak üveget adni 36 ezerért, de ők csupán kereskedés. Ekkor már elég messze voltam Zuglótól, nem fordultam vissza.
Ezután következett be a nap egyetlen szerencsés dolga. Nem mentem egyből a munkahelyre, hanem kifelé vettem az irányt a városból, hogy építőanyag kereskedést találjak. Alig mentem túl a leágazáson háromszáz métert, egy nagy fehér táblán azt olvastam, hogy autóüveg.
- Akkor jöjjön be! – mondta a telefonba a mester, miután tájékoztattam, honnét vettem a számát.
Mire beálltam az udvarba, meg is volt rendelve az üveg. Néhány perc múlva kocsiba szállt és elindult érte. Közben a segéd előkészítette az ablakbeszerelést.
Ekkor megebédeltem, majd felhívtam a fiamat, elmondtam a jó hírt. Néhány perc elteltével visszahívott, elújságolni, hogy négy órakor el kell hagyniuk a területet, mert elengedik a kutyákat. Ekkor már csak azt sajnáltam, hogy megvéstem a sérült lépcsőket, amit már nem hagyhatok úgy. Egyébként azonnal hazaindultam volna. Bár ez utóbbi nem annyira biztos, mert túl fáradt voltam már ahhoz, hogy százhetven kilométert levezessek. Irány tehát Óbuda, ahol korábban lefoglaltam a szállást. Nem volt ugyan valami remek hely, de olcsó és a célnak megfelelt.
Másnap reggel fél kilenckor mehettünk be a „kastélykertbe”. Pontosabban kilenckor, de még akkor is külső segítséggel. Egy, az erdei parkolóban várakozó, már tegnap is látott nem tudom ki felajánlotta, hogy telefonál a cselédnek, hogy zárja be a kutyákat. Kegyeskedett beengedni, mint ahogy a száraz fenyők kivágására felvonuló munkásokat is.
Hozzáláttam a javításhoz, de a fiúkat kint hagytam, hogy őrizzék a kocsit. A cseléd hamarosan rájött, hogy el akarunk menni. Egy utolsó kellemetlenkedést azért még megejtett. A szerszámaink kipakolása közben – nem előtte, nem utána – bezárta a kaput. A takarítónő segített abban, hogy ki tudjunk menni. Kissé zaklatottan, elmenekültünk a helyszínről.
Most viszont alkalom nyílt arra, hogy Sándornak közelről is megmutathassam a parlamentet. A Margit hídról a Jászai Mari térre kanyarodtunk le. A fiam villamosra szállt, hogy megpróbálja valahol pótolni az ellopott spanyol nyelvkönyvét. Abban egyeztünk meg, hogy délben találkozunk a Blahán. Leparkoltuk a teherautót, váltottunk parkolójegyet, élesítettük a riasztót. Elindultunk a parlament felé gyalog. Mehettünk volna autóval közelebb, de szerettem volna, ha Sándor felfedezi a dunai panoráma szépségét. Nem mondta ugyan, hogy hű de szép, de érdeklődve nézelődött. A várban felismerte a Sándor palotát, amelyet még tegnap mutattam a József Attila útról. A Zsigmond palotára rákérdezett, hogy az micsoda, a Halász bástyát felismerte, hogy ott voltunk tegnap. Mindezt kinyújtott karral mutogatta, mintha meg akarná érinteni mutatóujjával az épületeket. Nem volt szívem ezért rászólni, pedig ellenemre voltak ezek a mozdulatok. Örömmel tapasztaltam a látvány okozta izgatottságát.
- Ez ilyen csúnya? – kérdezte csalódottan, amikor meglátta a parlament északi szárnyának feketére szennyeződött köveit.
- Hát – mondtam – elég mocskos. A Duna felőli homlokzat viszont már nagyon szép.
Meg is mutattam volna, de azon az oldalon nincs bámészkodásra alkalmas hely, hacsak egészen a folyóhoz le nem megyünk. Már a Károlyi szobornál kerülnünk kellett, mert az ország házának északi oldala sorompóval van lezárva. Nem lehet közel menni hozzá. Ez igaz a keleti oldalra is, bár itt nem annyira bántó a kerítés, hiszen úgy tűnik, mintha csak a tövébe lerakott dézsás növényeket védenék vele. Az aszfaltos rész kisebb, mint amire számítottam. Érthető, ha egy jelentős tüntetés során letapossák a füvet. Maga az épület úgy egészében nagyon szép. A mobil WC-k rontják ugyan a tér összhatását, de a tüntetők miatt szükséges. A megnyugtató megoldás persze az lenne, ha nem lenne okunk tüntetni. A rendőri jelenlét nem jelentős. A civil jelenlét se. Csupán néhány helyen csoportosulnak a turisták.
Sándor nem érdeklődik különösebben az aktuál - (sőt semmilyen) politika iránt, de azért eljutnak hozzá a hírek. Szóba hozom az őszi eseményeket, amiből következik, hogy a TV-székházra is kíváncsi lesz. Akkor nézzük meg azt is! Nincs messze. Átszaladunk a villamossíneken, elhaladunk a Nagy Imre bronz hídon álló szobra mellett, melyen turisták fényképezik egymást. Nagy esély van arra, hogy nem tudják, kit ábrázol a bronz alak, de tetszik nekik, hogy felmászhatnak a hídra. Senki nem tiltja, talán a jóérzés akadályozhatná meg, ha lenne.
A Szabadság téren legelőször a várakozó rohamrendőrök tűnnek a szemünk elé. A TV-székházat nem lehet megközelíteni, mert kordonnal van elkerítve. A kordonon belül rendőrautók parkolnak az épület teljes hosszában. A szovjet emlékmű előtt rendőrök építik a második kordont. Ja! Április negyedike van. Egy nő eltéved a kerítések között, és egy rendőrtől kér segítséget. Az útmutatás alapján mi is kijutunk a labirintusból. Elsétálunk a tér közepéig. Mutatom Sándornak az amerikai követséget, a Nemzeti Bankot, de neki egy csupa gránit és üveg borítású modern épület vonja magára a tekintetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az. Ismét az emlékmű felé fordulunk. Az épülő kerítés előtt, egy mozgóárus kocsiján többek között Árpád-sávos zászlót lenget a tavaszi szél. Az esti híradóban ez nem lesz benne, pedig már most is van itt egy kamera.
Mint később megtudom, ez a nagy készülődés azért van, mert száz ember tart megemlékezést a felszabadulás ünnepén. Most még csak egy legalább két méter magas, ünneplő ruhás ember várakozik fel-alá járkálva. Egy nő a padon ülve, telefonon egyeztet az előtte lévő (gondolom) ünnepi beszédről. Persze nem szeretném a létszám miatt elbagatellizálni ezt az eseményt, hiszen az október 23-i zavargások is onnét indultak, hogy hajnalban ötven ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a kétezer rendőrnek, amikor a Kossuth teret kellett elhagyniuk az előzetes megállapodás szerint. Most persze nincs esély egy ekkora megmozdulásra. Nincs tömegbázisa se a felszabadulás-ünneplőknek, se a velük szembenállóknak.
- Eleget láttunk, mehetünk hazafelé!
Két évvel később Sándor megkért, hogy vigyem őt el Pestre, arra a piacra, ahol mindent lehet venni. Nem értem rá, így elindult a feleségével kettesben, helyismeret és térkép nélkül. Igaz, nem is igazodik el a térképen. Ennek ellenére sikerrel járt. Megtalálta a Józsefvárosi piacot, de még a parlamentet is megmutatta az asszonynak. Nem egy elveszett gyerek.
