Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Anyagiakban nagyon szűkösen élnek, viszont kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Nem panaszkodnak, szegénységüket humorral kezelik. Számunkra – akik mindent pénzben mérünk - felfoghatatlan, hogy miből élnek.
Barátságunk a nagybégányiakkal nagyon hamar kialakult. Jellemző, hogy a Polgármester úr - vagy ahogy ott mondják, a bíró - már a második este restelkedett, amiért idegen helyen szállásoltak el bennünket.
Az első sokk – legalábbis engem – akkor ért, amikor megmutatta a szovjet módra túlméretezett hatalmas, barátságtalan, enyhén romos hivatali épületet, irodájában a tv-nek tűnő üzemképtelen ládát, a legalább 40 éves, a kolhoztól megörökölt telefonközpontot, a jegyző írógépét, amelyhez nincs papírjuk. Azt csak később tudtam meg, hogy a szégyentelenül kevés fizetés felvétele is gondot okoz, mivel üres a kassza. Nincs pénzük közvilágításra. Természetesen protokoll-keretük sincs. Az ellátásunkat felkérésre, a település vállalkozói közösen oldották meg. Az iskolában kissé zavarba jöttek, amikor a WC-t kerestük. Azt mondták van, csak nem működik. Az osztálytermek meszelését a szülők végzik el, feltéve persze, ha visznek magukkal meszet. Az egyik osztályteremnek nincs padlója. Nem rossz, hanem nincs. Egyik tanár megmutatta a saját 3-4 m2-es irodáját, amiben a fali térképeket is tárolja. A községben, illetve községekben (hozzájuk tartozik Kisbégány is) nincs szemétszállítás. Igaz, szemét se. Még a cigánytelepen is alig.
Már idehaza kaptam egy olyan rosszindulatú megjegyzést, hogy: Hívjátok ide őket, majd itt maradnak, ha látják, itt mennyivel könnyebb az élet.
Nem maradnának. Tisztában vannak a magyarországi helyzettel. Hallgatják a rádiót, aki teheti, nézi a TV-t. A megélhetés miatt sokan átjárnak dolgozni, vagy üzletelni, de az ott a szülőföldjük, amihez ragaszkodnak. Nem volt könnyű elérniük, de már akár magyarként is élhetnek Ukrajnában. Láttam egymás mellett a két zászlót.
Virágzó idegenforgalmi kapcsolatra – szerintem - nem sok remény van Nagybégánnyal. Egyelőre annak van realitása, hogy segítsük őket, amiben tudjuk. Az önkormányzat nevében természetesen semmit nem ígértünk, de magánemberként - azt hiszem, nemcsak én érzem így – a barátság kötelez.
Persze tőlünk függetlenül sincsenek magukra hagyva. Nem sokkal előttünk egy dunántúli delegáció járt náluk, velünk együtt pedig két győri vállalkozó. A cigányok Hollandiából kaptak segítséget. Közösségi házat építettek számukra, amiben iskola működik, és rendszeresen tartanak Istentiszteleteket. Nem hallottam, hogy a magyarok irigykedtek volna miatta.
Az igazi segítség persze az lenne, ha az állam tudna segíteni, de akinek nincs munkája, az – kivéve az öregségi nyugdíjat – semmilyen juttatást nem kap.
Miért mondtam el most mindezt?
Azért, mert elhangzott egy olyan aggodalommal teli kérdés, hogy: Ezek is jönnek az Unióba? Aztán olyan vélemények is a fülembe jutottak, hogy mit akarunk mi ezektől a szegény szomszédoktól, mi hasznunk az egész kapcsolatból?
A válasz a következő: Nem, ezek még nem jönnek az Unióba. Még nagyon sokáig nem jönnek. Az én korosztályom már aligha éri meg azt az időt, de lehet, hogy a fiaink se. Ezért tehát nem kell aggódni, miattuk nem fog romlani az életszínvonalunk. A haszon kérdésére azt mondhatom, amivel kezdtem.
Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Időutazásként is felfoghatjuk, hiszen nagyon hasonlóak ott a körülmények, mint nálunk volt 50 éve. Egy idős asszony mesélte a gyerekkoráról, hogy szegények voltunk, de boldogok. Felfoghatjuk haszonként, hogy ezt megtanulhatjuk, vagy legalább megláthatjuk. Rádöbbenhetünk arra, hogy nem minden a pénz, nem az jelenti a boldogságot.
(2003 április)
