Mikor felállt mellőlem, visszafogtam, megfogtam a kezét, visszahúztam. Az ölembe ült, a szemébe néztem, megsimogattam az arcát, az ajkait és próbáltam kétszer megcsókolni. Egyszer oldalra húzta az arcát, a másodiknál lehajtotta.
Ezek után, úgy érzem, hogy utána menni, határozottan átölelni, agresszíven megcsókolni, sírni, könyörögni, vagy bármi mást csinálni, csak felesleges körök lettek volna, amikkel úgysem értem volna el semmit.
Amit ebben a helyzetben meg lehetett volna tenni, azt megtettem.

Ha kellek neki, úgyis megtalál, keresni nem fogom. Ahogy ismerem, egy hetet őrlődni fog, és egy közös barátnak kiönti a szívét, abban bízva hogy a másik elszórja a morzsákat, vagy már a tegnap estét egy srác ágyában töltötte, akit pár napja ismer.

Mindketten önzők voltunk, mert bár azt mondtuk a másiknak, hogy nem tudjuk nőként vagy férfiként kezelni a másikat, belül nem így gondoltuk. Voltak próbálkozások, próbáltunk beszélni a másikkal, de valami mindig közbevágott. Egy új kapcsolat, egy teljes nyári szakmai gyakorlat, egy hosszú utazás, vagy csak a másik önbizalmának a porba alázása. Egyszer, már három éve kértem, hogy ne keressen többet. Két hónapot bírta, és újra keresett.
De szerintem az önző nem a megfelelő szó. A gyáva jobb. Egy hatalmas fordulópont volt az életünkben, amikor egyszer mentünk hazafele egy buliból, és ő élettelenül összeesett. Onnantól óvtam mindentől, vigyáztam rá, mint egy kincsre. Mindig is baj volt a szívével, az egészségével, ahogy az utóbbi időben nekem is, ráadásul erről azóta tud, hogy ő vitt be a sürgősségire.

"Megint eggyel hülyébb vagyok, mint tavaly"