Véget vetettem életem eddig legmeghatározóbb kapcsolatának, ahogy azt már lassan egy hónapja terveztem.
8év barátság egy lánnyal, ami részemről szépen, lassan, de észrevehetetlen módon ide-oda cikázott szerelem, és barátság között. Mindkettőnknek voltak komolyabb, és komolytalanabb kapcsolatai, 1-2 hónapnál tovább egyikünk sem volt egyedül.
De a legutóbbi kapcsolata vége felé, bennem megváltoztathatatlanul megváltozott minden, nem tudtam többet barátként tekinteni rá, ami addig sosem történt meg, először csak füllentettünk, titkolóztunk, majd már hazudoztunk is a másnak, takargatva az érzéseket, és annak az észrevételét. Egyre hülyébben viselkedtünk a másikkal, egyre extrémebb helyzetekbe kerültünk, és újabb információkat tudtunk meg a másikról a közös barátok segítségével, ami tisztázta a múltban történt hullámos közeledésünk, és eltávolodásunkat, mikor éreztünk többet, és milyen hülyeség csapta agyon a dolgokat.

Egy fura, és szokatlan helyzetben lefeküdtünk (volna) mint barátok, de teljesen meztelenül visszautasítottam, hogy nekem ez ebben a formában nem megy, mert fizikailag nem is ment (ezt inkább nem fejtem ki mi volt a baj).
Azóta csak őrlődés, egy éjszakás kalandok, kudarcos befejezéssel, próbálni felejteni, közben átalakult egy álbarátsággá, egymásnak meséltük kikkel találkoztunk, randiztunk, csókolóztunk, utaltunk arra, hogy más is történt, miközben láttuk, de nem vettük észre a másik szemében a fájdalmat.

Egy ideje a fejemben volt már, hogy válaszút elé szeretném állítani. Vagy ad egy esélyt arra, hogy kipróbáljuk milyen együtt, és ha rájövünk hogy tényleg nem működik, akkor legalább tiszta lappal indulhat egy új barátság, vagy lelép örökké az életemből, és nem kínozzuk tovább a másikat.

Majd megtört a jég. Egy félreértésnek köszönhetően, egy orrvérzést követő óriási pofon, majd azt követő brusztolás után kiteregettem, elmondtam mindent, mit érzek, olyan higgadtan ahogy talán életemben eddig nem beszéltem. Válaszok helyett a száját csak pár "tudtam mindig is" "sosem tudtál nekem hazudni" "láttam a szemedben" mondat hagyta el. Csak ült, remegett, patakzottak a könnyei, majd egy "haza kellene már mennem" kíséretében lelépett.
Válaszút elé nem kellett állítanom. Lelépett magától. Csak másnap kaptam tőle egy, a helyzetben totál értelmetlen sms-t, hogy "Kérlek ne haragudj rám". Részemről ez volt a lezárás.

A múltban minden barátnőm féltékeny volt rá, érezték hogy ez több mint barátság, és hogy labdába se rúghatnak mellette. Most érzem igazán hogy miért, de ugyanakkor, most tudom, hogy végre lesz hely a szívemben, hogy azt a nőt, aki mellettem köt ki, én is teljes szívből viszont tudjam szeretni, és ne csak a felével.
Iszonyatosan önzőnek érzem magam, hogy anno nem mondtam el mi a helyzet, hanem inkább mint biztos barátként magam mellett tartottam.
Sokkal, de sokkal rosszabb érzés mint bármelyik szakítás. Egyszerre érzem, hogy kitépték a szívem, és letépték a lábam, mert azt vesztettem el, aki mindig is a legnagyobb támaszom volt.

"Megint eggyel hülyébb vagyok, mint tavaly"