Nekem van egy olyan sejtésem, hogy nem a hangulatát vesszük át a másiknak, hanem megéljük a tehetetlenséget és kudarcot arra vonatkozóan, hogy a szeretetünk, vagy a figyelemelterelő képességünk nem elég, vagy már nem olyan hatásos, mint mikor a lebegős szerelem állapotában voltunk. És attól szomorodunk el. A szomorúság forrása a tehetetlenség, vagy a hatóképessség csökkenése. Az az ember a legboldogtalanabb, aki a legkevésbé éli meg és tapasztalja meg a cselekvőképességét.
Az őrültek pl. nem boldogtalanok, mert a saját őrületük alkotta világban állandóan cselekednek. Az emberek sokszor inkább az őrületet választják a bénultság helyett... Hmm.. Hm! (...) Hm
"Aki a meséket megtalálja, az élet forrásából iszik."
