Ez természetszerű, hiszen az elbeszélő film, a prózairodalom, hacsak nem kifejezetten elidegenítési, kísérleti célú, eleve arra épül, hogy belehelyezkedjen a befogadó. Ez a célja, módszere, dramaturgiája, úgy az alkotó mint a befogadó esetében. De még a képzőművészeti alkotás is lehet ilyesmi. (Nehezebb a szakembernek filmet néznie, könyvet olvasnia, hiszen ő nehezebben helyezkedik bele, nem tudja nem észrevenni, hogy az alkotó milyen eszközöket alkalmaz.)
A zene alapvetően különbözik a többi művészeti ágtól.

(#715) bkercso
A film a zenénél eleve sokkal jobban magára vonzza, magára szűkíti a figyelmet, hát még az irodalom, amihez a befogadó saját maga forgatja, szerkeszti a belső filmet. Számos magasabb agyi funkciót használ a befogadása. A zene befogadása (főleg, ha nincs mellé kép), az agynak sokkal kisebb részét foglalja le a figyelemből, és inkább kéreg alatti, agytörzsi funkciókat használ. Nem véletlen, hogy sokan jobban szeretnek behunyt szemmel zenét hallgatni - alkalmasint akár saját, belső filmet elképzelve a zenei folyamathoz. Persze más az élő hangversenyen levés, hiszen ott készen megvan a film, a szemnek láthatóan - és akarjuk is látni, hogy a paganini vagy a clapton hogyan virgázik. De igen ritka, hogy úgy beleéljük magunkat, mintha mi is ott lennénk a színpadon, a film, az irodalom ellenben eleve erre épül.

[ Szerkesztve ]