Szenteste volt, mindenki átszellemült arccal járt az utcán. Még az ismeretlenek is mosolyogtak egymásra. Kevés ilyen nap van egy évben, ma mindenki igyekszik elhitetni magáról, hogy tud szeretni.

A férfi állt a hidegben, a hulló hó lassan-lassan hóemberré varázsolta. Az égi áldás jótékonyan eltakarta kopott öltözetét, melyet ki tudja honnan szerzett, kitől kapott.
Sok ablak volt a lakótelepen, de ő csak egyet látott, azt viszont mindennél világosabban. Egyre kevésbbé fázott, bár hideg volt. Már éhes sem volt, pedig ki tudja mikor jutott neki étel.

Látta a fenyőfa sziluettjét, és látta azokat, akik éppen az ablak mögött voltak. Látta a fiát, aki immár délceg ifjúvá serdült, látta a lányát, aki eladósorba került. Látta a volt feleségét, akit még őriz a szíve mélyén, és látta azt az embert, aki örökébe lépett.
Beszűkült a világ számára, nem volt semmi, csak az az ablak, ahol szeretteit láthatta. Már nem voltak csöves haverok, nem volt megaláztatás, éhség, fájdalom, szenvedés. Csak a csoda, ami ritkán, és keveseknek adatik meg. Feloldódott abban az érzésben, amit sokan nem ismernek: szeretet. Állt, mosolygott, és boldog volt, mert boldognak látta szeretteit.

Valaha volt állása, de sajnálkozva kirakták, mert megszünt a munkaköre. A felesége elvált, mert "tutyimutyi" emberrel nem akart élni. A gyerekei szerették, de anyuval maradtak, mert nála a biztonság, ugyanis apunak mennie kellett a lakásból. És bizony jött egy új, egy megbízható egisztenciájú férfi, aki bár aput nem tudta pótolni, de kedves volt, és kevésbbé szigorú. Anyu meg nagyon jól érzi magát vele.

Állt a szegény manus, csak néha törte meg a csendet egy-egy járókelő lépteinek zaja. Csak nézte az ablakot, és szíve mélyén remélte, hogy szerettei nem gondolnak rá, hisz' keserű lehetne a szájuk íze.

Prózaian: megfagyott egy csöves.