Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy múzsa...

Lebegett lassan ég és föld fölött a távoli hegyek felé. Ez a világ már nem tetszett neki. Ma már senki sem ír kézzel, papírra, pedig ő azt szerette.
Ott volt már az első írásművek megalkotásánál is. Csókolta írók, költők homlokát, és szerette hallani, ahogy a lúdtoll serceg a pergamenen.
Rég volt, szép volt, elég volt. Suhant oda, ahonnan már neki sincs visszatérés. Egy lágy szellő formájában visszaadja lelkét teremtőjének a Parnasszuson.

A modern világ csúfságán, egy lakótelepen haladt éppen keresztül. Nem sietett, a jól végzett munka nyugalmával szemlélődött. Ösztönei súgták, vagy csak a véletlen műve volt, de benézett az egyik emeleti ablakon, és amit látott, az becsábította a szobába. Ott ült ott egy korosabb férfi, és a múzsa által annyira útált gép billentyűit kopogtatta. Ezt még meg kell nézni, mondta magában a múzsa, mert érezte, hogy nem levél, vagy hivatalos irat készül. Elolvasta az eddíg leírtakat, és elmosolyodott. Azt látta, hogy nem szakavatott író műve, de a téma marasztalta még. Mese. Sok mesét átélt, sokat segített megírni, de ez más volt, minden hagyományt felrúgó szemlélettel. Belenézett a férfi gondolataiba, és megcsóválta a fejét.

Kopácsolt a manus, ontotta a betühalmazt a gépbe, és furcsa érzése támadt. Mintha nem lenne egyedül. Nem félt, mitől is félne? A lelkiismerete tiszta, rossz szellem nem árthat neki. Magába mélyedt, elcsitította gondolatait, és tudta, igaza van. Várt, hátha megszólítják, hiába. Sóhajtott, és folytatta, amit elkezdett.

A múzsa nézte a fürge kezeket, és sajnálta, hogy lemondott hivataláról. És ha csak ezt az egyet még? Odalebegett a férfi homlokához...
Mégsem segített neki, és nem rossz szándékból. Hadd maradjon mesterkéletlen, úgysem ebből él. Olyan diszkréten távozott, ahogy jött.

A mese pedig véget ért.