Hol volt, hol nem volt egy kislány...
Szomorúan kullogott hazafelé a suliból. Otthon ímmel-ámmal megebédelt, utána azonnal a könyveibe temetkezett. Anyu aggódva leste, de hiába tapintotta meg a homlokát, nem érezte, hogy lázas lenne.
Kattant a zár, megjött apu. Köszönések, puszik, aztán irány a kedvenc fotel. Épp az esti műsort nézte a tv újságban, mikor könnyes szemmel odabújt mellé a lánya, és zokogott, csak zokogott.
Apu átölelte, és megkérdezte: mi a baj, nem jutott krumpliföld? A kislány a sírástól csukladozva mesélte el, hogy az osztálytársai azzal gúnyolták egész nap, hogy nagy, csúnya, kövér anyukája van.
Apu elkomolyodott, felemelte a kicsi arcát, és megkérdezte: hiszel nekem? Hát persze, mondta a kislány. Anyu nem szépségkirálynő, mondta apu, de nekem ő a legszebb a világon, különben nem vettem volna feleségül.
Aztán még mondott sokmindent, és kisütött a nap a kislány lelkében. Arcán még ott volt a könnycsepp, de mosolygott, mert megértett valamit. Elég az, ha mi tudjuk, mennyit ér számunkra valaki.
Olyan egyszerű...
