Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kárica.

Élte a tyúkanyók életét egy tanyán, és nagyon elege volt már Loboncból, az öreg komondorból, aki irányította az udvari jószágok életét.
Egy este úgy tett, mintha nyugovóra térne kiscsirkéivel, aztán a kicsiket csitítgatva kisurrant velük a kerítés alatt, ahol előzőleg már kikapirgálta a földet. Ment, hátra sem nézett, soha többé nem akarta látni élete megkeserítőjét. Jó a csirkék Istene, valahol majdcsak otthonra találnak, gondolta, és követve az alig látható ösvényt, megkerült egy bokrot.

Hirtelen megtorpant, az első csirke neki is szaladt, fenékre huppant, aztán feltápászkodva kikandikált anyja mögül, és meglátta Loboncot, ahogy ott feküdt keresztben az ösvényen.
- Hova-hova? - Kérdezte unottan ásítva Lobonc.
- Világgá, és ebben nem akadályozhatsz meg! - Kiáltotta Kárica indulatosan.
- Nem is akarlak, de azért mondd el, hol alusztok, mit fogtok enni, lesz-e otthonotok, aztán elköszönünk, és menjetek Isten hírével.
- Mindegy, csak el innen. Nem tudok ott élni, ahol ilyen zsarnok az úr, mint Te!
- Zsarnok? Hm... Kíváncsi lennék, mire alapozod a vádadat.
- Mindig dirigálsz, csak oda mehetünk, ahova megengeded... A patakpartra miért nem mehetünk mi csirkék, mondd? Az összes kacsa meg liba rajtunk röhög.
- Emlékszel még Kotyira, a kendermagosra? - Lobonc látszólag közömbösen várta a választ.
- Emlékszem, persze. Belefulladt a patakba...
- Na látod! Hát ezért, Te oktondi!
Villogott az öreg komondor szeme, ezt még a sötétben is jól lehetett látni. Kárica eltöprengett a dolgon.
A kiscsirkék tanácstalanul toporogtak. Sötét volt már, és egyre hűvösebb lett az idő. A legéletrevalóbb elunta a dolgot, és belefúrta magát Lobonc bundájába. Mire elaludt, már egyetlen csirke sem fázott, és csak néha hallatszott egy-egy csippantás. Anyjuk mosolyogva nézte a dolgot, aztán szomorúan kérdezte.
- Velük mi bajod, Lobonc? Olyan irigy vagy, hogy még ezeket a kicsiket sem hagyod, hogy csipegessenek az ételedből.
- A gazda olyan forrón teszi elém, hogy még nekem is várnom kell vele. Képes lennél hagyni, hogy megégessék a csőrüket? Milyen anya vagy Te?! Ráadásul erőspaprika is van benne. Megszoktam, engem már nem zavar. De emlékezz, milyen képet vágtál, mikor csipegettél abból a pici pirosból a kertben.
Lobonc halkan kuncogott, mert Kárica aznap nem győzött vizet inni, attól meg a bokorba szaladgálni.
- Akkor is zsarnok vagy, - dúlt-fúlt Kárica - nem bírod ki, hogy nyugodtan kapirgáljunk, be szoktál nappal is zavarni mindenkit az ólba.
- Csakis a szárnyasokat. És ugyan miért, te buta? Mert arra nem figyeltek, hogy a fejetek fölött köröz a héja, ugye? Fontosabb a gyomrotok. De ha akarod, hagyd csak kint a csirkéidet...
Na, ezen el kellett gondolkodni. Az idő telt, aztán megtört a csend.
- A rókának is odadobtál! - Sikította Kárica, aztán ijedten nézte, felébredtek-e a gyerekek. Jobban aludtak azok annál.
- Csalétek voltál. Ha megmondom, nem vállalod. Csak rád bízhattam ezt a fontos feladatot. - Sandított Lobonc Káricára, hogy mit szól hozzá. - Végülis egy tollad sem görbült, a rókát is megfogtam. És ugyan ki mehetett be aznap a kiskertbe csemegézni? Rajtad kívül tyúk ott még nem volt. Ha lebuktál volna, lett volna nemulass. Te hálátlan...
Kárica nagyon zavarban volt. Toporgott egyik lábáról a másikra, és irult-pirult, amit jótékonyan takart a sötét. Már nem tudta, mit is mondjon, és kezdett nagyon hiányozni a biztonságot nyújtó tanya, de ezt hogy mondja meg ennek a bumfordi, kedves szőrmóknak?
A bumfordi, kedves szőrmók törte meg a csendet.
- Jobb, ha hazamész, Kárica, késő van.
- Hááááát, mehetek éppen, - mondta megkönnyebbülten Kárica - ébresszük fel a kicsiket.
- Az kéne még csak. Menj egyedül, hadd aludjanak. Nálam jobban Te sem vigyázol rájuk. Szólj Musztinak, hogy őrizze a tanyát, én most nem érek rá.
Muszti egy fiatal kuvasz volt, Isten tudja honnan került a tanyára, és hamar beilleszkedett. Szorgalmasan tanult öreg mesterétől, és már volt tekintélye.
Kárica elporzott, még köszönni is elfelejtett.

Eljött a reggel, és Lobonc igencsak csúnyán káromkodott magában. Mindene elzsibbadt, de mozdulni nem mert, nehogy felébressze a csirkéket. Aztán jött a megváltás, egyik a másik után bújt elő bundájából. Lobonc feltápászkodott, ami nem volt egyszerű feladat. Kicsit bemozgatta magát, aztán elkezdte hazafelé terelgetni a csirkéket, de hamar rájött, hogy ez nem jó megoldás. Ahány, annyifelé menne...
Valahogy csak haza kell vinnie őket, és tudta, hogy a csirkék követni szokták az anyjukat. Megpróbált kotkodácsolni, kapirgált egy kicsit, és közben hátrált.

Kárica későn ébredt, nem szokott a késői virrasztáshoz. Rohant is azonnal, hogy csirkéivel lehessen, de Muszti a kerítésnél elállta az útját, és röhögve mutatta, hogy jönnek már.
Lobonc közben egész tűrhetően megtanult már kotkodácsolni, de a csirkék azonnal otthagyták, ahogy meglátták anyjukat.

Muszti beszámolt az öregnek az éjszakáról, és megmutatta a vadászgörényt, amit fogott. Lobonc odavitette vele a küszöbre, mert a gazdának látni kell az ilyent. Végigjárt mindent, benézett minden zugba, és megelégedetten bólintott. Muszti hiába igyekezett palástolni, a büszkeség majd szétvetette mellkasát.
Ételosztásnál Lobonc egy gyengéd, de határozott mozdulattal lökte Musztit a nagyobb edényhez. Mától övé a több munka, a vezető szerep, és még csak verekednie sem kellett érte.

Muszti jól látta el a továbbiakban feladatát, és ha elakadt, Lobonc kisegítette. Talán neki is akad egyszer egy Káricája...