Munka közben kell egy kis szünet az agyamnak. Egy olyan álmot írok le, ami kicsit sarkított, kicsit kiszínezett, de még mindig az enyém
Az őrült hét után, amikor minden nap dolgoztam a dolgozaton, amit leadtam olvasásra a témavezetőnek, hétfőn délután kaptam egy e-mailt:
A holnap esti órám után gyere be, beszélni akarok veled.
Elég rémisztően hatott így mindenféle üdvözlés és aláírás nélkül. Egy olyan oktatótól kaptam, aki cikket írt, aminek volt némi közös része a dolgozatommal. Lassan akart eljönni a kedd este. Gondoltam nem az irodánál várok, nem szeretem, mikor az intézeten fürkészik, hogy mégis miért is vagyok ott. Eleve a számítógép központba mentem, ott volt órája. Az összes hallgató nagy mosollyal köszöntött, ez valami hagyomány. Aztán kijött Ő, mosolygott, köszönt, kérte hogy menjünk fel, mert itt kényelmetlen. Bólintottam, és felmentünk, 2 emelet..
Bementünk, a két segédmunkatárs oktató épp indult haza, köszöntek és mentek. Ketten maradtunk, már kirázott a hideg, hogy mi van, nem adhatom le a dolgozatot, vagy mifene?
Megkínált teával, először fogadtam el, eddig sosem. Elment vizet forralni, addig megvártam, mikor visszaért már teljesen idegbeteg voltam, nem tudom mennyire látszott ez kívülről. Valószínűleg sok, mert próbált nyugtatni:
-Nyugi G. nincs semmi gond, csak mondani szeretnék valamit. - Ez pont nem a legjobb mondat volt, de próbálkoztam. Megkaptam a magam kis epres teafilterét és leültem a témavezetőm asztalához.