Nehéz dolog, amikor valaki tudja, hogy esélytelen dolgot szeretne, de mindenáron és most azonnal vágyik rá.

Nem tudom, hogy melyik tábor a szerencsésebb, mindenesetre én azon emberkék táborát erősítem, akiben tovább él a vágy, de beteszi egy dobozva, amire az van írva : gondolhatsz rá, kellhet, de úgysem kapod meg. Innentől kezdve pedig már ha nem is teljes lelki nyugodtsággal, de olyan szintű nyugalommal kezelhető a dolog, ami mellett lehet élni, anélkül, hogy belerokkanna az ember.

Ahhoz, hogy ezt megtegyem sok "szenvedés" kellett és az, hogy rájöjjek, hogy amíg az eszem a helyén, addig sok gond nem lehet. Sok örömtől tudom így megfosztani magam, de ebben benne van az is, hogy ezek után sokkal jobban fájnának dolgok. A kettő pedig egymás után következne. Így a fájdalom még rosszabb lenne.
Így általában, ha valamit el kell dönteni, jó fizikushoz méltóan végiggondolom a kimeneteket, mikor mi lehet (ez korántsem egyezik a mi lett volna ha című fejtegetésekkel), és aszerint döntök, hogy melyik jár kevesebb fájdalommal és több örömmel, vagy melyik az, amivel nem bántok meg mást.

Feltűnt, hogy teljesen szétszórt vagyok. Hogy a gondolataim csaponganak, valami teljesen extrém módon asszociálok egyik dologról a másikra. Kívülállónak nulla logika lehet benne. Nekem meg így működik az agyam.

Viszont ez nem jó, főleg munka közben, amikor koncentrálni kéne egy problémára, úgyhogy a következő nagy projektem az lesz, hogy megpróbálok arra az egy dologra koncentrálni, amit éppen csinálok és logikusan felépíteni a mondókámat, hogy más is értse, amit mondok, ne csak én

Ez a hét elég húzós volt, doktori kurzus, munka, tanulás....

Egészen addig ment a dolog, amíg folyamatosan volt mit csinálnom, amint egy picit elültem a fenekemen leeresztettem és az a halálos fáradtság vett rajtam erőt, amiből azóta nem tudok kikeveredni... nagyon rossz, nem emlékszem dolgokra, nem fogom fel amit mondanak nekem

Azt hiszem ez a hét volt a tanulópénz, hogy napi 5 óránál többet aludjak és 15 óránál kevesebbet akarjak dolgozni...

Most érzem, hogy van értelme dolgozni

Ahogy cikket/thesist/könyvet olvagatok itt éjnek évadján elgondolkodtam valamin. Kicsit pihentetve az agyam. Ez pedig a következő:

Miért éppen fizika?

Sokáig áltattam magam azzal, hogy Feynman professzor könyvei fogtak meg, hogy csak az édesapám elkezdett hagyományt akartam folytatni. Viszont ez nem igaz. Nem kisebbítem ezen hatások értékét, hiszen benne van a pakliban mind.

Mégis azt gondolom, hogy volt még valami, valami ami miatt én fizikát tanultam és nem mentem mondjuk gépészmérnöknek, vagy villamosmérnöknek. Valami, ami engem az elmélet felé húzott. Talán pont a matematika szeretete (mondjuk matekos osztálytársaim mint praktikus szakokat végeznek és végeztek...), vagy egyszerűen ilyen beállítottságú vagyok.

Még egy tippem van, nagyon hasonszőrű az első ötletemhez, hogy egy könyv hatására, még pedig egy másik könyv is közrejátszott. Ez a könyv pedig nem más, mint Simon Singh könyve,A nagy Fermat-sejtés . 8. osztály elején a matematika tanárnőm a kezembe nyomta a könyvet, hogy biztos tetszeni fog. A könyv egy mondhatni hobby matematikus sejtésének történetét meséli el, 350 év kellett hozzá, hogy bebizonyítsák, sok sok ember munkájával.
Ami igazán megfogott a könyvben, az a kitartás, amivel ennyi ember bírt és foglalkozott a problémával. Szerettem volna én is olyan okos és kitartó lenni, mint ők. Persze nem vagyok az, és talán nem is leszek az, mégis, igyekszem

Történt egyszer, csütörtök éjjel, hogy úgy döntöttem, hogy az intézeti elvárásoknak megfelelően feltegyem az Ubuntut... problémába ütköztem: olyan ügyes voltam, hogy az egész merevlemezre telepítettem fel a linuxot... ez biza probléma volt.

Végül föccer segítségével, aki a merevlemezes topikban segített, még egyszer köszönöm a segítséget, a Get Data Back nevű programmal visszaszereztem az adataimat.

Úgyhogy én most úgy döntöttem, hogy oprendszert csakis kizárólag napközben frissen és üdén fogok telepíteni

"Ne szegény lánynak kelljen cipekedni, vedd át tőle!" Ez az a mondat, amitől falra tudok mászni. Szerencsére a srác akinek mondták, ismer és tudja, hogy meg tudom oldani a dolgokat és majd szólok, ha segítség kell.

Édesanyám meg mindig rám szól, hogy legyek kicsit "lányosabb lány", játsszam el a gyenge nőt, akinek segítség kell... Nah ez pont nem én vagyok -.-
Amit tudok megcsinálok egyedül, ebben semmiféle feminizmus nincs, egyszerűen megszoktam, hogy a sült galamb nem repül a számba, ha akarok valamit, akkor azt nekem kell megcsinálnom. Lehet, hogy elég lenne szépen néznem egyik másik emberkére és megoldódna néha a gondom, de az megint nem én vagyok... szóval ez van. Nem vagyok olyan egyszerű eset.

Volt olyan volt párom, aki egyszerűen úgy fordította le magának ezt a mentalitást, hogy nekem nincs szükségem pasira...
De szükségem van pasira, de nem azért, hogy megoldja helyettem a problémáimat, hanem azért, hogy a társa lehessek.

Most így érzem magam, hiába vannak gondjaink, hiába történnek balesetek, amiket el lehetett volna kerülni, hiába vagyunk fáradtak, én pörgök

(Pedig ma nem is én ittam azt a ginko-s teát )

Szeretem, mikor ilyen mosolygós vagyok, mert akkor dolgozni és élni is tudok.

Jó lenne, ha ez így maradna, ha meg nem, akkor meg élvezem amíg lehet

Nem üres frázisokat szeretnék leírni, inkább mesélni valamit.

Történt egyszer (tegnap), hogy Kutatók Éjszakája volt. Ebben még nincs is semmi különös. Az egyik barátom és szülei részt vettek az élmény műhelyben, méghozzá egy saját tervezésű ZomeTool építéssel. Ami a B-DNS egy darabkája volt.

A tervek szerint 3,3 méter magas lett volna, de az alapanyag beleszólt a dologba, és a végén olyan 5 méter körül állt meg. Magában csoda, hogy végül meg lett építve.

Ami számomra nagyobb csoda volt, hogy mi is elmentünk, körbenézni, esetleg építeni. Ebből pedig az lett, hogy segítettünk nekik. Először kiadagolni, hogy melyik bázishoz mennyi bogyó és mennyi pálca kell. Aztán elmentünk előadásokra, amik érdekeltek.
Később, olyan hat óra környékén visszamentünk, ahol egy olyan másfél méteres építmény már állt. Négyen mentünk ki, s a vége az lett, hogy éjfélig ott voltunk.
Volt amikor imádkoztunk, hogy ne dőljön le, amikor bosszankodtunk mert egy-két elem rosszul volt összerakva. Mindenki csinálta a dolgát. Ketten létrán állva építették. Mi pedig lóti-futi módjára hordtuk nekik az elemeket. Később, amikor már a srácok olyan magasan voltak a toldott létrán, ketten ráálltunk a létrákra, hogy ne billenjenek meg, a többiek hordták, mi pedig adogattuk.

Van amikor már a kávéra fanyalodom nap közben. Ez is ilyen nap. Lementünk a boltba vásárolni és a szokásos csoki és kávé adagunkat magunkhoz vettük.
Espresso Machiato, ez a neve, a legsötétebb "kupakkal" rendelkező pohár.
Szoktam ilyet venni, de csak most esett le, hogy ennek nincs kávé íze... ez hogy lehet?