A jó
Egy utazás mindig új tapasztalatokkal gazdagítja az embert. A tapasztalatokból általában lehet tanulni, még akkor is, ha azokat nem mi szereztük meg. Remélhetőleg valakinek hasznos lesz amit megosztok.
Hirdetés
Az egész még tavaly indult. Pontosabban sok évvel korábban, mert a cseresznyevirágzás számunkra már hosszú ideje hozzá tartozik a jó idő és a tavasz érkeztéhez. Hagyományosan ez Japánhoz kötődik, illetve ahogy a címből is kitalálhattátok mellé csaptuk egy koreai kitérőt is. A célpont megvolt, az időpontot meghatározta a természet, illetve a tavaszi szünet, már "csak" az útitervet kellett összerakni.
A repülőjegyet több, mint fél évvel korábban lefoglaltuk. A korábbi tapasztalatok alapján normális légitársasággal akartunk utazni, kevés átszállással, normális lábtérrel és kiszolgálással. A nyári iráni bombázások után elvetettem a déli útvonalat, a maradékból végül a Korean Air járata lett a nyerő. Árban alig került többe, mint a kínai variánsok és az értékelések alapján sokkal élhetőbbnek bizonyult. De ebben volt egy nem annyira kellemes csavar amire még vissza fogok térni.
A két országban külön kezeltük a szállást és a programokat. Volt egyéni, illetve támogatott része is a programoknak:
Japánban nagy segítséget nyújtott, hogy rátaláltunk a Kiotói mindennapok csatornára. A kapcsolatfelvétel lassan indult, de végül egy régi japán ház lett a szállásunk és több olyan helyre is eljutottunk ahova egy átlag turista nem. Saját szervezésben olcsóbb lehetett volna, de úgy érzem minden fillért megért a személyes kalauzolás. Már csak azért is, mert sokkal többet kaptunk, mint amit egy bármilyen más idegenvezetőtől várhattunk volna. 7 napot töltöttünk el Kiotóban, pontosabban ebből egy napot Narában csavarogtunk és megnéztük a szarvasokat. A személyes kedvencem az a napsütéses nap volt amikor kimonóba öltöztünk. Több helyi is megállított, beszélgetést kezdeményeztek és örültek, hogy ennyire érdeklődünk a kultúrájuk iránt. Az európai emberekről amúgy pozitív a képük, elvégre aki odáig eljut azok túlnyomó része érdeklődik japán iránt. A zárkózott, angolul semennyire nem beszélő japánokról élő kép itt dőlt meg véglegesen. Ahogy azt is kijelenthetem, hogy geikok és maikok élő előadásában egyáltalán nem unalmas a táncuk és macskamászató a zenéjük.
Ha már kultúra, akkor érdemes kicsit írni az emberekről. Maguknak valóak, de ha az ember igyekszik betartani a helyi szokásokat, megtanul pár szót és illedelmesen viselkedik, akkor nagyon pozitív visszajelzéseket adnak. Angolul inkább kevésbé, mint többé beszélnek, de megpróbálnak segíteni amennyire tudnak. Cserébe azt várják el, hogy az ember ne legyen hangos, kiugró a tömegből és illedelmesen viselkedjen. Elég pár nap előzetes olvasgatás, hogy a helyi szokásokkal minimálisan képbe kerüljön bárki és azt is megérti közben az ember, hogy több milliós körzetekben csak így lehet együtt élni. Ezt segíti, hogy sok helyen az alkalmazottaknak az a feladata, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok. Például az állomásokon mindig akad valaki aki tud segíteni. Átszállásnál amikor bizonytalan voltam találtam egy vasutast aki irányba tudott állítani, jóllehet kézzel lábbal magyaráztunk egymásnak a 50-100 szavas közös szókincsünkkel.
Ami nagyon tetszett, az másnak lehet, hogy furcsa. Mivel nagyon sokan élnek kis területen, ezért hatékonyan kell kezelni a tömeget. De ez csak akkor lehetséges, ha mindenki alkalmazkodik és befér a skatulyába. Nagyon szépen és türelmesen állnak sorba. Az iskolában és a munkában is láthatóan uniformizált a ruházkodás, öltönyös és kiskosztümös munkavállalókkal zsúfolódhatunk össze a metrón. Mivel kiskoruktól fogva azt tanulják, hogy a csoport az első, ezért ez tényleg nagyon jól működik. Ebből kilógó részek is vannak, Den-Den Town végre úgy nézett ki, ahogy távolról elképzeli az ember Japánt. Itt voltak extrém öltözetű fiúk-lányok és még ennél is érdekesebb boltok. A következő oldalon a képeken nem fogtok mindent látni, de kis betekintést azért talán kaptok.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
