Hogy mekkorát lehet tévedni így. azt jól mutatja a mai fizika 8. kötete, ami A kvantumfizika alapjai, Kétállapotú rendszerek alcímmel jelent meg.

Idézet:

Tekintsük át mégegyszer e kisérlet fizikai tartalmát. Ha módunkban állna - akárcsak elvileg is - megkülönböztetni az alternatív végállapotokat (ha nem is vesszük a fáradságot, hogy ezt megtegyük), akkor a teljes, végső valószínűséget úgy kapjuk, hogy kiszámítjuk az egyes végállapotok valószínűségeit (nem amplitudókat) és utánna ezeket összeadjuk. Ha még elvileg sem tudjuk elhatárolni egymástól a végállapotokat, akkor a valószínűségi amplitudókat kell összeadnunk, mielőtt a kérdéses valószínűség megállapításához az abszolút érték négyzetét képeznénk.

Különösen ügyelni kell arra, hogy ha a neutront csak egy hullámmal reprezentáljuk, akkor a szóródás eloszlása ugyanolyan lesz min a felfelé, mint a lefelé mutató spinű neutronokra. így azt mondhatnánk, hogy mivel minden atomról érkezik be 'hullám', így mind a le, mind a felfelé mutató spinű neutronok egyforma hullámhosszakkal interferálnak. Most már tudjuk azonban, hogy nem így van. Ügyelnünk kell tehát arra, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a hullámképnek, mert ez csak néhány esetben hasznos.

Nos, az utolsó bekezdés egy egetrengető tévedés. És ezt számításokkal is be fogom mutatni.
El sem próbálok azon gondolkodni, hogy ez egy szándékos tévedés. Továbbra sem tudok ilyet elképzelni egy akkora fizikus nevéhez kötődő könyvvel kapcsolatban, mint Feynman.
De a másik alternatíva sem sokkal biztatóbb. A fizikusok nem ismerik a hullámokat?
Míg szemrebbenés nélkül használják Schrödinger hullámait, addig ilyen láthatóan túllihegett erőlködéssel tagadják a hullámok létét.

Akkor lássuk, hogy is van ez?