A történet igaz. Egy volt munkatársam dicsekedett el vele, és azok igazolták szavait, akikkel együtt szerelt le a katonaságtól. Történt pedig a '70-es évek legelején.
Pár száz lakosú község volt, tán ma sem lakottabb. Minden nap ugyanúgy telik, semmi sincs, amitől infarktust kaphatnának lakói. A fiatalok arról álmodnak, hogy kiszakadhatnak ebből az álmosító unalomból. Egyetlen változás időnként a helyi laktanyában: az újoncok bevonulása. Új arcok, új hírek.
Történetem címadója egy helybéli lány, aki vágyott valami újra, valami változásra, valami emberire, férjre, gyerekekre.
Kiszolgáló volt a helyi presszóban, ami városi körülmények közt tán még kocsmaként is nehezen állta volna meg a helyét. Dolgozott becsülettel, a pénzt meg félrerakta, tán stafírungra, ő sem tudta. Nem volt szép, ezért nem is nagyon legyeskedtek körülötte a fiúk. Vénlánynak számított közel a harminchoz. Mindenesetre méltányolták kedvességét, és természetes volt, hogy megosztották vele titkaikat, mert jobb barátot nem is találhattak volna.
Hova is járhattak volna a katonák, a presszóban töltötték kimenőjüket. Annuska a gondolataikat is kitalálta. Sürgött-forgott körülöttük, jattot meg el nem fogadott volna tőlük. Különösen egy szomorú szemű srác keltette fel a figyelmét, aki leplezetlenül nézte őt.
Este indult haza, és a sarkon belebotlott a kiskatonába, aki bemutatkozott, és felajánlotta, hogy hazakíséri. Szabódott egy kicsit, aztán beleegyezett. A sötétség jótékonyan takarta pirulását. A kapuban elköszöntek egy randevú reményével.
Telt múlt az idő. A falubeliek tudomásul vették, hogy az a nyápic kiskatona Annuskával tölti minden idejét. Már a szabadságát is nála töltötte, a lány pedig végre rápazarolhatta valakire összes szeretetét. Etette, itatta, ágyába engedte. Hitte, mert ígéretet kapott rá, hogy felviszik Pestre, és feleség lesz, anya, háztartást vezethet, szerethet, élhet.
Eljött a nagy nap, leszerelő katonákkal volt tele az állomás. Majd leszakadt Annuska karja a koffer alatt, de boldogan cipelte. Felégetett maga mögött mindent. Pénze maradéka, amit nem fordított a fiúra, ott volt nála kendőbe kötve. Szülei válaszút elé állították, és ő döntött. Az egyik kocsinál végre megtalálta a srácot. Mosolyogva állt elé, és ölelésre tárta karjait. Viszonzásként gúnyos nevetést kapott, és pár mondatot, aminek a lényege az volt, hogy kár ennyire hiszékenynek lenni, mert suttyó öreglányból sosem lesz fővárosi feleség.
A vonat lassan kicsühögött az állomásról, és magával vitte a reményt. Annuskának csak a potyára bepakolt koffer, és a szégyen maradt.
Annuska sokáig ült a kofferen, könyöke a térdén, kezeivel állát támasztva merengett a távolba. Sírni nem tudott, csak a szíve vérzett. Félájultan vitték haza. Szülei visszafogadták, de innen már semmit sem tudok róla.
János pedig - mert ez a fiú neve - lelkiismeret furdalás nélkül éli az életét. Családja van, tán még boldog is. Azt pedig nem hiszem, hogy zavarná, hogy számomra üveggé vált több, mint 30 éve.
