Előzmény.
Megcsörrent a telefonom.
- Tessék.
- Szeva, Jani vagyok. Ezer éve nem dumcsiztunk, nagyon fontos lenne.
- Semmi akadálya, örülök neked. Hol, mikor?
Megbeszéltük, találkoztunk egy ''mineknevezzelek'' helyen. Barátomból ömlött a szó, csak a lényeget idézem.
- Öregem, Te olyan írkálós féle vagy. Elmesélek valamit, Te megírod, és amennyi embernek csak tudod, megmutatod. Ezt a csodát muszáj kibeszélni magamból. Ha csak egyetlen embernek segít, már nyertünk.
- Ezen ne múljék, megírom.
- o -
''Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.''
A férfi -nevezzük Janinak- meglátta azt a virágot. Ott feküdt a betonon. Felvette volna, de a forgalom kíméletlenül eltaposta, nyoma sem maradt. Vagyis igen, de csak Jani lelkében.
Jani kamasz korában meglátott egy lányt, -nevezzük Ilonnak- és mint a villám, úgy vágott szívébe a szerelem. A sors kegyes volt, össze is jöttek. Jártak kézenfogva, együtt voltak sülve-főve. Aztán jött az élet legkegyetlenebb mondata, melyet Ilon mondott Janinak.
- Ne haragudj, vége, nem szeretlek szerelemmel, de maradjunk barátok.
Haragra nem volt ok, a döntés végleges, Jani Ilon barátja maradt.
Telt múlt az idő. Ilon férjhez ment, és az esküvőre Jani is kapott egy nagyon szép, dombornyomott meghívót. El is ment. Hallgatta a nászindulót, és nézte, ahogy Ilon méltóságteljesen bevonul szíve választottjával az anyakönyvvezető elé. A sablon szöveget nem hallotta, ahhoz túl kába volt. Vajúdott érzései között. Egyrészt nagyon szomorú volt, hiszen oda vágyott Ilon mellé, ő szerette volna kimondani a boldogító igent. Másrészt boldog volt, hiszen látta Ilon boldogságát, és aki igazán szeret valakit, az boldog, ha szerelmét boldognak látja. A szertartás végén kifejezte gratulációját, aztán menekült. Mellékutcákon tántorgott haza, takarta a járókelők elől könnyeit.
Jani is megnősült. Jobb társat nem is kívánhatott volna. Jöttek a gyerekek, Jani boldognak érezte magát.
Bizony sok-sok év után az a porladó virág ráébresztette, hogy hiába van családja, Ilon még ott lakik a szívében. Gondolt egy nagyot, és vad nyomozásba kezdett. Régi barátokat, haverokat molesztált, aztán sikerrel járt végre. Megtudta Ilon munkahelyét. Egy iskolában tanárnő.
Fehívta a sulit, kérte Ilont. Szerencséje volt, épp a tanáriban tartózkodott. Szeva, én vagyok, hogysmint, ilyenek, aztán dumcsizzunk már egyet, mikor, ma, hánykor, suli előtt találkozunk, szeva, szia.
Öltöny, borotvált arc, virág, sok pénz zsebben. Suliból ki a sok nebuló, Jani várakozik. Szivárog a személyzet, és megjelenik Ilon. Összeborulás, puszi-puszi, és most hova, mert dumcsizni kell, Jani mondja, mennek. Beülnek, rendelnek.
Jani nézi, csak nézi Ilont, nyugodtan megteheti. Ilonból dől a szó, panaszkodik a sorsára, szidja a főnökeit, átkozza sorsát, kárhoztatja férjét. Pincér jön, kárhoztatás csitul, aztán erősödik a személyzet távozásával.
Jani csak nézi, nézi Ilont. Ez a slampos, szottyadt nő volt álmai netovábbja? Őt is így szapulná, ha a férje lenne?
Aztán Ilon észbe kap, közös múltukról beszél. Jót mulat azon, hogy mindenki elkönyvelte együttlétüket, holott az nem jött létre. És ha már itt tart, kikotorja szeméből kócos haját, és csábosan néz Janira. Közli, hogy az a szemét férje holnap jön csak haza, mert vidékre köti a munkája, tehát nyugodtan ihatnak egy kávét a lakásban is, meg beszélgethetnek, aztán ki tudja...
Ez az a pont, ahol Jani nem lát más kiutat, mint szükségére hivatkozni. Ilon kacsint, menjél csak. Jani megy. Otthagyja Ilont egy sörnyi adóssággal.
Bevágja magát egy taxiba, és int, hogy előre, csak előre. Megáll a taxi, ugyan most merre? Semerre. Jani fizet, kiszáll.
Dunapart. Lebotorkál a lépcsőkön, és leül a legalsó fokra. Fejét kezébe hajtva sír, sajnálgatja magát. Aztán felnéz ujjai közt, és látja a hullámokon fickándozó fényeket, az élelemre vadászó sirályokat. Ilyen egyszerű? Nem sajnál senki?
A feleségem sajnálna, jut eszébe. És ez a fordulópont életében.
Virágot vesz, hazamegy. Felesége nem kérdez semmit, csak örül. Akkorát szeretkeznek, hogy ihaj.
Ilon ezennel meghalt. Minden korábban rápazarolt érzés Jani társáé. Ilyen egyszerű ez, kérem.
A férfi -nevezzük Janinak- elolvasta az írást, és áldását adta a megjelenésre.
