Egy levél, egy légy, meg a bakter.

No aggyonIsten.

Jó megvónánk. Én, a szamaram, meg a révész. Meg a légy is a bakter szája szélin.

Mingyá kezdem, de előbb eldicsekednék véle, hogy megsüvegelik a szamaramat a más faluba való népek.
Várt a kompra, vagyishogy a révészre, osztán várt ottan egy idegen is. Gyütt is a komp, osztán mikó kikötött, az ember rápaskót a szamaram farára, talán megteccett néki. A szamaramnak viszont nem teccett a dolog, rúgott egy nagyot, osztán repűt is az ember vagy hét lépésnyit. Még föl se tápászkodott, mikó a révész is megérkezett rohanvást, oszt nemteccése jeléül eltörte rajta az evező lapáttyát. Mit tehetett vón az idegen, térgyelve esdeklett a szamaram bocsánattyájé. Megkapta, oszt ment a dógára, de gyalogvást sántikálva.
Evező lapát nékű mán nem ment aznap a komp sehova. Búsongott az istállóba a révész, a szamaram meg váltig vígasztalta.
Elgyütt a röggel, osztán mán csodát láttunk. Ottan vót nekitámasztva az istálló falának egy új evező lapát. Csak ez a morcos fölső szomszéd csináhatta, hijába tagaggya. Ő ért a famunkákhó. Azóta ha fizetni akar, se tud a kompon. De nem is akar igazából.

Szaporodott a szóm, de mán rátérek a mondandómra. Levelet kaptam valakitül. Hozta a Piri lelkesen.
Ez a huncut póstás be nem gyün a faluba, Pirihő visz mindent a bótba. Átaljába leejti a kűdeményt, Piri meg gondosan hajúgat érte. Talán arra kéváncsi a póstás, hogy miféle hónapban vagyunk.
Forgattam a levelet előrő hátra, meg vissza, de óvasni nem tudok. Közbe egy légy megúnta a ganédombot, oszt feszt szálldosott rám. Nem bírom, ha lábbal taposnak az orcámon, oszt hessegettem. A fülemre ült, ottan mán maradhatott. Vettem a kalapom, oszt elindútam a kocsmába. Betérve leűtem, oszt szalasztottam a kicsi Sárát a tisztölendő plebánosér, óvasná mán fel a levelet. Röpdösött a légy, de senki nem szót érte, mer velem gyütt. Betoppant a tisztölendő, köszöntünk illendőképp, oszt a kezibe nyomtam a levelet. Óvasta vón, de ez a légy nem bírt magával, oszt ha leszállt valahová, akkor is zizegtette a szárnyajit. Láthatójan röhögött rajtunk. A bakter gondút eggyet, oszt ráfútt. No, ez kegyetlenség vót tőlle. Mikó a tisztölendő plebános a pokol kénköves bűzirű prédikál, akkó tuggyuk, hogy a bakter lehellettyére gondol. Hanyatt is dőt a légy, oszt remegtette a lábacskájit. Osztán mán asztat se. A kicsi Sára a tenyerébe vette, oszt melengette, símogatta. Észhő is tért az állatka hamarosan. Óvasta vón a tisztölendő a levelet, de a légy mán megint huncutkodott. A bakter megint rálehintett, de ettő mán csak megszédűt. Hamar megszokta. Okosságot tett a bakter. Megfogta a legyet óvatosan, oszt belényomta a fejit a pájinkába. El is hallgatott a légy, röpűt pár görbe kört, oszt ráűt a bakter szája szélire. Mikó zizegni kezdett vón, a bakter ivott egy kicsit, de úgy, hogy a légy is hozzáférjen a pájinkáhó, oszt jó megvótak. No, mostan mán fölóvasta a tisztölendő plebános a levelet. Röviden el is mondom, mi állott benne.

Vót egy ember egy faluba, oszt kocsmát nyitott. Hogy megcsinájja a jövőjét, hát kitanáta asztat, hogy ingyé aggya első nap a vacsorát. Ingyé étek, drága itóka. Jól kigondóta. Végig is kajabáta a falut, ki is plakátóta, osztán gyülekezett a népség, hogy jó megtömje a hasát. Mustrálgatták a bútorzatot, oszt le is űtek étkezni. Aki főzött, az jó elsózta, mer a kocsmáros esztet adta néki parancsba, hadd igyék a népség. Fogyott az étek, egyre jobb lett a kedve a népeknek, pedig nem is vettek itókát. Csodálkozott a kocsmáros, oszt csak rájött a huncutságra. Vót a vendégek közt egy borosgazda, aki az asztal alatt tőtögette a borát, hogy kóstógatnák a népek, hátha rája szoknak. Akkó adhatná jó pénzé is. Ingyé étek, ingyé itóka, jól érezte magát a falu. Osztán ennek vége szakatt, mert a kocsmáros kidobta az itóka osztogatóját. Veréssel is megfenyegette, ha vissza mer gyünni. Átkozódott is a borosgazda, hisz semmi mást nem csinát, mint amit a kocsmáros. Ingyé traktálta a népet.

Elgondókodtunk erőst, oszt kezdtünk vitázni. Gond vót, mer a baktert senki nem vághatta szájon a légy miatt, ő meg nagyon erőssen rugdalózott a szógálati bakancsával. Mikó megelégőte, a tisztölendő plebános kiosztott nehány nyaklevest, osztán rend is lett. Fölódozott minket bűnejink alól, megáldotta a bűnösöket, oszt monta, hogy aggyunk hálát az Úrnak, hogy nálunk mindíg ingyé van az étek, meg az itóka. Itten mán elkezdtük sajnáni asztat a falut, ahol ez csak egy este lehetséges. Majd asztat is el fogom mesélni eccer, mié van nálunk ingyenbe az ilyesmi.

Azóta a bakter nemigen mossa meg a képes felit, hogy a légy az étek maradékábú ehessék, ami a szája szélin ragadt. Még inni is úgy iszik, mintha vicsorogna, mer a légy megköveteli a részit. Úgy néz mán ki a mosdatlanságtú a bakter szája, hogy szemlesütve beszélünk véle, mintha szűzleányok lennénk. Így nem láttyuk. A légy meg mán nem is tud egyenesen repűni, ha nem ivott pájinkát.

Tarcson meg az Isten jó egésségbe, kedves óvasó.