Miért érzem azt, hogy az egyetlen járható út az, ha eldobom magamtól és megszakítok vele minden kapcsolatot?

Annyira tudom, hogy mit fog holnap mondani... annyira biztos vagyok benne, hogy tények elé állít, mert magában már lejátszotta ezt az egészet... Ha akarnám, megcáfolhatnám minden mondvacsinált indokát, de úgy érzem, hiábavaló lenne bármilyen küszködés.

Ma ezt kaptam tőle:
''Egyet ne felejts el: SOHA NEM AKAROM, HOGY MEGVÁLTOZZON KÖZTÜNK A KAPCSOLAT!!!!!

Jelenleg összevagyok zavarodva, de ez így szokott lenni ha újra feltünsz az életemben….
...Szal nem tom h mi van.''

Nyelek egy nagyot és írok még egy utolsó levelet. Szinte biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi állapotomban nem leszek képes arra, hogy a köztünk lévő kapcsolatot visszatereljem a megszokott, régi mederbe. Pedig ezt kellene tennem... Mosolyogva bólintani és tudomásul venni a tényeket, amikbe nincs beleszólásom. Aztán csak lesz valahogy... Egyszer már sikerült majdnem elfelejtenem...

Vagy: kiszállni TELJESEN, amíg nem vágom magam tönkre. Lezárni mindent... érzéseket, barátságot... mindent... Eldobni több évet a semmibe...

Gyáva vagyok... Lassú és hosszú halál lesz...

Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.