Nagyon furán érzem most magam. Egyik oldalról nézve semmi gond, az élet szép, minden rendben, majd kicsattanok az energiától. Ami jó.

Másrészről majdnem pontosan ugyan úgy érzem magam, mint mikor Flóra volt porondon. Az utolsó hetünk tényleg tökéletesre sikerült, tegnap este csodás volt, ahogy az egész osztály hajnali 4 kor 25km-t töltött egy Iveco platóján Jászdózsáról hazafelé, halálra fagyva, ahogy egy kis szobában 35 ember képeket nézegetett, mintha testvérek lennénk. És bár vannak olyan lányok az osztályban, akikhez 4 év alatt ha 2X szóltam, akkor is ez a megszokott csapat eltűnik. Hétfőn már semmi sem olyan lesz mint eddig, igaz érettségi, meg együtt leszünk, de azok az önfeledt iskolai pillanatok elmúltak. Megint le kell zárnom egy fejezetet abban a bizonyos könyvben, és megint egy olyan fejezethez értem, mint tavaly, életem egy nagy darabját kell valamilyen formában elraktároznom, a maga kis emlékeivel, hangjaival, illataival. Ha tudnám hogy örökké együtt leszünk, akkor nem lenne semmi gondom. De ez egy lehetetlen kérés.

Nagyon sokszor vagyunk telhetetlenek. Pénz, autó, látszat, megjátszás, hazugság vezérel bennünket. Életemben ez volt az egyik stabil pont, ahol ha bajom volt, megkapaszkodhattam, ahol olyan barátok vettek körül nap mint nap, ahol saját magamat adhattam. Senki sem volt pénzes, senki sem volt elszállva, mindenki egészséges értékrenddel bírt. Soha nem kellett szorongva közéjük menni, mindig azt éreztem igen, itt jó helyen vagyok. És mikor benne van az ember, észre sem veszi.

Az életben vannak olyan fordulópontok, melyekről tudjuk hogy eljönnek, és fel is készülünk rá, legalábbis úgy gondoljuk, de mikor újra ott vagyunk, abban a bizonyos ajtóban amin egyszer bementünk, és azt kívántuk többször is bárcsak soha ne kelljen kijönni rajta, soha ne kelljen elengedni egymás kezét, csak nézünk előre, tanácstalanul, s töprengünk, vajon jól csináltam-e mindent, odafigyeltem-e mindenre, nem követtem el hibát...

Ez kívülről mind furán hangozhat, de most hogy rám szakadt ez a rengeteg emlék, a kocsistanyákról, lelki lépcsőről, a nem megy le a szar-ról, a titanicról, a köcsög fizika tanárról, és még sorolhatnám napestig, egyszerűen képtelen vagyok olyat találni, amire nem szívesen emlékeznék.

Az idő mindent megszépít.-tartja a mondás. Itt nem kellett mit szépíteni.

Most megint itt állok az ajtóban, a küszöbön, és mikor visszanézek rengeteg mosolygó kis pont néz vissza rám. Az önfeledt pillanatok örökké elraktározódnak bennünk, s bár sodorjon a sors bármerre minket, mi mindig ez az 1 csapat maradunk.

...Mindig, és örökre.

Demjén Ferenc : Viszlát tegnapok...

Viszlát tegnapok!

[ Szerkesztve ]