Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya...

Nagyon, nagyon régen történt. Senki sem tudta honnan, de egyik napról a másikra ott termett. Elhagyták? Elcsavargott? Olyan mindegy.
Néhány nap alatt ő lett az utca kutyája. Akkora, és olyan volt, mint egy farkaskutya, de korom fekete. Mindig kapott pár jó falatot, néhány simogatást. Nekünk lurkóknak meg játszópajtásunk lett. Még a grundfociba is beválasztottuk. Kergette is lelkesen a lasztit, egyszer öngólba is tuszkolta. Kikergettük a pályáról, de nem lehetett sokáig kibírni bánatos nyüszítését, így újra aktív focista lett. A ''kicsi a rakás, nagyot kíván''-ba is beszállt, még ma is látom vigyorgó pofáját, és érzem az arcomon, ahogy végig nyalintotta.
Egy napon elütötte egy autó. Rohantunk oda, de a felnőttek nem engedtek minket a közelébe. Feküdt a betonon, mint egy rongydarab. Tanácstalankodtak körülötte a nénik, bácsik. Valaki fejbe akarta rúgni, hogy dögöljön meg, akkor nem szenved tovább. Lehurrogták, nem rúgott. Egyszer csak megjelent az ''öreg''. Morózus, barát nélküli ember volt, mióta elvesztette a családját az '56-os eseményekben. Köszönésen kívül egy szót sem lehetett tőle hallani, mosolyogni senki sem látta. Határozottan odament, és felnyalábolta a kishavert. Elindult vele. Valaki eléállt, hogy semmi értelme, de durván félrelökte az illetőt, és ment tovább. Mi kölykök elhatároztuk, hogy kivárjuk. Kaptunk is később a kihagyott ebédért, de akkor az éhség volt a legkevésbé fontos dolog. Este tért vissza az öreg. Karjaiban egy fehérlő kutya formájú alkotmány volt, valamiféle rudakkal kimerevítve. Nekünk csak annyit mondott: megmarad.
Egy ideig nem láttuk a kutyát. Pusmogták, hogy az öreg etetgeti, pelenkázza. Aztán egy napon megint elvitte valahova, és amikor visszatért, már a sok fehér közt kivillant némi fekete is. Minden nap többször is a karjaiban hozta le a kutyát, hogy a szükségét el tudja végezni. Szomorú paródia volt, ahogy menni próbált szegény állat.
Megmaradt. Alig észrevehető sántítás volt látható mindössze emlékként arról az ominózus napról. Fizikai változásnak nem sok. De hogy mi történt a lelkével, az más dolog. Minket gyerekeket farkcsóválva üdvözölt, de kimért, távolságtartó maradt. A felnőttekkel szemben pedig ''megnémult''. Továbbra sem volt nyakörve, de az öreg leghalkabb pisszenésére is feltétel nélkül engedelmeskedett.
Dzsumbuj mellett laktunk, tán tudják néhányan, mit is takar a kifejezés. Olyasmi, mint Harlem, vagy Bronx. Be ne menj, ha jót akarsz. Egy este néhányan a dzsumbujista titánok közül úgy döntöttek, hogy levernek valakit. Persze kit is, az öreg jó prédának mutatkozott. Neki haja szála sem görbült, de a garázdák kórházba kerültek. Volt némi hivatalos huzavona a kutya miatt, de végül is jogos önvédelemnek minősítették a dolgot.
Elindult egy nap valahova az öreg hűséges társával. Szemmel láthatóan nem volt jól. Ma már tudom, a sors kiosztotta neki aznapra a halált. Fékcsikorgás, puffanás, sikoly. Rohantunk, de a felnőttek megint utunkat állták. A lábak között tolakodtam előre, és egy kocsi mögött meglapulva lestem az eseményeket.
Furcsán kificamodott pózban feküdt az öreg. Szemei homályosan bámulták az eget, néha pislantott, a feje körül pedig egyre nagyobb lett a piros tócsa. Segítettek volna neki, de a kutya nem engedte. Az első bátorkodót csak megmarta, de a következő már súlyos harapást kapott. Tágult a kör. Valaki ráuszította a kutyáját, az el is indult, de meglátva ellenfelét nyüszítve hátrált. Csak állt a fekete kutya az öreg fölött, mint a fekete végzet. Szoborszerű testén csak a lélegzetvétel mutatta, hogy élőlény. Nem ugatott, nem morgott. Agyarai sugallták, hogy élő ember oda nem mehet.
A mentősök szirénázva, piros zászlóval jöttek, csikorogva fékezett a sofőr. Ellátták a két megmart embert, és vártak, hogy hozzáférjenek az öreghez. Megérkezett a megoldás a körzeti rendőr személyében. Mi mást tehetett volna, elővette a pisztolyát, és megtette, amit meg kellett tennie. A kutya meg sem rezzent, csak eldőlt merev testtel. Hordágyra rakták az öreget, aki addigra már nem pislogott.
Zakatoló szívvel néztem a kutyát, aki elernyedten feküdt. Nem vicsorgott már, nyelve a macskakőre lógott. Zihálva szenvedett szegény. Akkor kegyetlennek tartottam, ma igazat adok neki, a rendőr újra célzott...
Anyám felrángatott, és futva cibált hazafelé. A lövés csattanását fülemre tett kezeim sem tudták csillapítani.

Ennyi, passz. Ám ezt a kutyát az életben nem feledem, ahogy Gyöngyi nevű kutyámat sem, aki úgy halt meg, hogy az ölembe túrta bozontos fejét, rám nézett fátyolos pillantással, szusszantott egyet, aztán elment oda, ahol soha nem fogy el a kolbász, mindig van, aki dobálja neki a labdát, és örökkön örökké símogatják.
Béke poraikra.